Andris és a félcipő

Andris és a félcipő.

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Andrisnak hívták. Születésnapjára az apukájától,
egy gyönyörű, kényelmes cipőcskét kapott. A legszebb színekben pompázott, és úgy illet a fiú lábára,
mintha neki készült volna.
Andris nagyon szerette ezt a kiscipőt. Minden nap, amikor az oviba ment, ezt szerette volna felenni.
Viszont az oviban mindig piszkos lett, ezért édesanyjával megállapodást kötöttek. Csak minden
hétfőn, szerdán és pénteken mehet a cipőcskében, a többi napon a régebbi lábbeliket viselte. Épp egy
szerdai nap reggelén, mikor a fiúcska indult volna az anyukájával, feltűnt egy különös dolog. A cipő
egyik fele hiányzott.
- Hol a kiscipőd Andris? – kérdezte az anyukája.
- Nem tudom. Itt hagytam, amikor utoljára levettem. – válaszolta a kisfiú
- Nem vitted be a szobádba, hogy ott vedd le?
- De anyuska. Akkor ez a pár is a másik mellett lenne.
Keresni kezdték a kiscipőt. Benéztek az ágy alá, de semmi. Benéztek a szekrénybe, de nincs ott.
Benéztek a fotel mögé, semmi. Benéztek a játékos kosárba, de ott sincs. Megnézték a mindenes
szekrényt, de ott sincs. Végül még az udvaron is körbenéztek, hátha Léna, a kutyus vitte el, de nem
jártak sikerrel. Az egész házat felforgatták, és végül csalódottan huppantak le a fotelbe, hisz nem
jártak sikerrel. A kiscipő eltűnt.
-Anyuska! Én ezt a kóbor cipőt megkeresem, és hazahozom. Talán ha szépen kérem, előbújik. – és
ezzel útnak eredt.
Elindult tehát, ki a kapunk, a kis falucska utcáin, egészen a kis erdőig, ahol olyan sokat sétált a
cipőiben. Nem sokkal később, végre odaért a kispatakhoz. Ez az a hely, ahol mindig leült, és csodálta
a csendes víz lágy hullámait. Szomorúan csüccsent le a partra, és végső reményében elkiáltotta magát.
- Kiscipőm! Kérlek gyere vissza hozzám! Nagyon hiányzol a lábacskámról! Addig kereslek, amíg meg
nem talállak, ne aggódj! Megmentelek.
Erre különös dolog történt. Az egyik közeli bokor megrezzent, és előbújt belőle egy kisegér.
- Szia! Miért búslakodsz itt kisfiú?
- Szia kisegér! Az történt, hogy eltűnt a kedvenc kiscipőm. Már mindenhol kerestem, de sehol sem
találom. Ez volt az utolsó ötletem, mert sokat jártunk ide a cipőimmel.
- Jaaaaj szegénykém, nagyon sajnálom. Hidd el, meg fogod találni. A utolsó nagy vihar alatt a szél
elvitte a házam. De találtam egy új, hosszúkás házikót, pont itt, a patak parton. Nincs kedved
megnézni? Addig sem a kiscipő miatt aggódsz. Gyere, itt van nem messze. A harmadik a tövénél. –
azzal kézen ragadta a kisfiút, és az otthona felé kezdte húzni. A fiú gyors léptekkel követte, hisz alig
bírta utolérni a kisegér rövid, mégis gyors lábacskáit.
Amint az egérke mondta, sec perc alatt odaértek a kicsi házacskához. Ami igazából nem is ház volt.
Nem voltak nagy, erős falai, sem cserép tetője. Egy puha, vászon anyag volt a fala, és egy levél volt a
kis házikó tetején lévő lyukra terítve. Amint Andris jobban megnézte, rájött, hogy ez nem egy
egyszerű lakóhely.
- Kisegér! Ez egy cipő?
- Igen, méghozzá egy nagyon kányelmes cipellő. A talpa puha, a belselye bundás. Ennél jobb lakhelyet
keresve se találtam volna.
A fiú még egyszer megnézte a cipőt, ám ekkor megpillantotta a vászon hátulján szíszelgő nagy, kék
„A” betűt.
- Kisegér! Ez az én elveszett cipőcském!
- Az lehetetlen. Ha elviszed, nem lesz miben laknom. A szél elvitte a házikóm. Mi lesz velem enélkül
a kis menedék nélkül?
- Nem kell házikó nélkül maradnod. Miért nem jössz hozzánk? Elég nagy a szobám kettőnknek. Ott

sose fáznál, mindig lenne valami finom nasi, amit ehetsz, és mindig lenne egy hely, ahol lehetsz.
Ráadásul lenne ott egy barát is, akivel mindig játszhatsz. Mit szólsz?
- Az szuper lenne! Mikor indulunk?
- Most azonnal! Persze, csak ha szeretnél.
- Indulhatunk! – kiáltott boldogan a kisegér, miközben a kiscipőt a fiú felé lökte. – Persze, csak
azután, hogy megtudtam a neved.
- Andris vagyok. És te?
- Én csak szimplán kisegér. Sose volt senkim, aki nevet adott volna. – húzta szomorúra a száját az
egérke.
- És szeretnél nevet?
- Igen! Minden vágyam!
- Mit szólnál ahhoz, ha Ropi lenne a neved?
- Ropi? Mint a rágcsa?
- Igen. Pont mint a rágcsa.
- Az a kedvencem! Nagyon tetszik. Mostantól én vagyok Kis Ropi Egérke!
- Rendben Kis Ropi Egérke! Indulás haza! – az egérke belehuppant a cipőbe, aztán Andris felemelte a
kiscipőt. Úgy sétáltak egészen hazáig.
A nap éppen elindult lefelé, mikor hazaértek. A kisfiú anyukája már az ajtóban várta fiát.
- Kisfiam! Annyira aggódtam érted! Megtaláltad a cipőcskéd?
- Igen anyuska, és egy barátot is találtam út közben.
- De ez egy kisegér.
- Tudom anyu. De a cipőcském hozzá kóborolt, és az otthonává vált. Most nincs hol laknia.
- Tudodmit? Rendben, nembánom, maradhat. Nem is olyan félelmetes ez a kis jószág. Sőt. Nagyon
aranyos. Gyere, csináljunk neki egy kis kuckót. – az anyuka megfogta kisfia kezét, és az asztalhoz
vezette. Pár perc alatt a kiscipő dobozából, gyönyörű, tágas, otthonos kis lakhelyet teremtettek.
- Tetszik? – fordult Andris Ropi felé, aki beleugrott a kis dobozba.
- Ez sokkal jobb mint a cipőcske. És külön van hely, ahol alszok, ahol eszem, és ahol játszom. Nagyon
szépen köszönöm!
Az anyuka a mindenes szekrény tetejére helyezte a kis dobozkát, aztán a fiúval együtt játszottak a
kisegérkével. Azóta minden nap, ovi után egészen takarodóig Andris, és Kis Ropi Egérke együtt
játszanak, kirándulnak, beszélgetnek, nevetgélnek. Mikor pedig eljön a takarodó ideje, anya
mindkettőjüknek mesét mond, és együtt alszanak el.