Cili és az új barát

Cili és az új barát.

Történt egyszer, hogy egy kellemes meleg délutánon, hogy egy szép, zöld szoknyás kislány elindult
a játszótérre. Cili volt a neve. Vidáman ugrált az úton, de volt, amikor a járda patka szélén lépkedett
lassan, mint egy balerina. a szellő lágyan fújt, és hosszú, selymes barna hajába néha-néha belekapott.
Miközben sétál, halkan dúdolgatott, így ment egyészen a játszótér kapujáig. Ott gyorsan bement, és
a hintához futott. Ez volt a kedvence. Szerencsére mind a kettő szabad volt, ezért leült a jobb oldalira,
és lassan elkezdte magát hajtani. Egyre gyorsabban, és gyorsabban hintázott, addig, amig el nem
fáradt. Óvatosan kezdett lassulni, miközben közbe nézelődött. Az egész játszóteret betöltötték a
hangosan kacagó gyerekek. Hirtelen nagyon magányosnak érezte magát.
- Velem nem játszik senki. – szipogta, miközben a hinta majdnem teljesen megállt.
- Majd én játszom veled. – szólalt meg mellette egy kedves hang. Egy tejfehér hajú kislány ült a másik
hintába, és úgy mosolygott rá. – Én sem tudok senkivel se játszani. Még csak nemrég lakunk a
környéken. Engem Szonjának hívnak. Neked mi a neved?
- Én Cili vagyok. Nem is láttam, hogy ideültél.
- Igen, eléggé halkan sétálok. De láttam ahogy hintáztál. Szeretnék egyszer majd én is olyan magasra
menni, mint te.
- Majd megtanítalak, ha szeretnéd. Én minden nap lejövök játszani.
- Az nagyon jó lenne. Most elmenjünk libikókázni?
- Igen, menjünk. – vidám mosoly jelent meg mindkét kislány arcán, és kipattantak a hintából.
Elsétáltak a mérleghintáig, és ott egymásra néztek.
- A piros, vagy a sárga oldalra szeretnél ülni? – Kérdezte Szonja
- A pirosat jobban szeretem.
- Rendben. – mondta a kislány, és leült a sárga oldalra. – Felülök, és lábujjhegyre állok, hogy felérd.
Jó?
- Rendben. – Válaszolta a kislány, miközben a tejhajú lány felült a játékra. Amennyire tudta
megemelte, hogy Cili is könnyedén fel tudjon ülni. Hajtani kezdték magukat, és egyszer az egyik volt
felül, máskor a másik. Beszélgettek, nevettek, és nézelődtek.
- Olyan szép a kilátás fentről. – mondta Cili.
- Igen. És ha elnézel a domb felé, látszik a házunk.
- Tényleg? Melyik az?
- A kis barack színű, barna tetővel. A tetején van egy szélkakas is. Az a neve, hogy kiskakas.
- Az a ház? A mienk pont mellette van. Szomszédok vagyunk! – mondta boldogan a kislány.
- Tényleg. Akkor majd valamikor gyere át.
- Mindenképpen. Sütünk majd kekszet, és viszek át.
- Azt nagyon szeretem. Mi is sokat sütünk a anyával és az öcsémmel.
- Mi is együtt sütünk. Látod? Ott van apa az ablakban.
- Igen. És integet.
- Ajj ajj. Akkor haza kell mennem. Van kedved együtt sétálni?
- Igen, persze. – mondta Szonja, és óvatosan leszállt a hintáról, hogy Cili meg ne üsse magát.
Miután mindketten leszálltak, elindultak haza. Most már ketten egyensúlyoztak a patkán, ketten
ugrándoztam a járdán, mindkettőjük hajába belekapott a szél, és ketten dúdolgattak a kapuig.
- Akkor holnap megint találkozunk a játszótéren?
- Igen, mindenképpen. Legyünk a hintánál, ugyanakkor, mint ma.
- Rendben. És akkor talán megtaníthatsz olyan magasra hajtani a hintát.
- Benne vagyok. Akkor ezt megbeszéltük. – mondta Cili, és kezet is ráztak rá. Hosszasan
búcsúzkodtak, majd mind a kettő kislány hazament.

Otthon hosszas ideig mesélték a történteket. Hogy hogyan találkoztak, mit beszéltek, és hogyan
játszottak. Onnantól kezdve minden nap, ugyan azon a jól ismert helyen találkoztak. Együtt hintáztak,
libikókáztak, mászókáztak, csúszdátak, sőt, még homokozni is együtt jártak. Ettől a naptól kezdve
igazi, elválaszthatatlan barátok lettek.