Apró csodák

Apró csodák.

Apró csodák

A Búzavirág

A fehér táj lassan levetette hótakaróját, a fák megrázták magukat és a felkelő nap felé fordították tekintetüket. A madarak vidáman ugráltak bokorról-bokorra és csiripelve köszöntötték a földből kibújó apró hóvirágokat. Az erdő éledezni kezdett, a nyulak és az őzek boldogan szökdelve a mezőn, pajkos játékba kezdtek.

– Mi ez a zaj? A kis magocska nyújtózkodott egyet és vidáman felkiáltott:

– Hahó, van itt valaki?

A Barázdabillegető, aki éppen most érkezett a messzi délről és a melegedő földeken rovarok után kutatott, meghallotta a magocska hangját.

– Ki az? – kérdezte halkan, hiszen fogalma sem volt, hogy honnan jön a köszönés.

– Itt vagyok, lent a földben! – örvendezett a magocska és nagyon örült neki, hogy valaki meghallotta a hangját.

A kismadár közelebb hajolt: – Te mit csinálsz ott lent a földben és ki vagy? – kérdezte kíváncsian, hiszen azt sem tudta, hogy kivel beszél.

– Én a Búzavirág vagyok és felébredtem a nagy zajra. Mi történt csak nem megjött a tavasz? – kíváncsiskodott a magocska.

– De igen. – felelte a madárka, de még hideg van idefent. Legyél türelmes és amikor minden színes lesz és fényes, te is kijöhetsz a földből.

A magocska elszomorodott.

– De ugye te itt maradsz és beszélgetsz velem? – kérdezte a madárkától.

– Minden nap eljövök majd és beszélgetek veled. –felelte a Barázdabillegető és sebtében tova szállt.

Másnap reggel a napocska már sokkal vidámabban ébredt. Fénylő, melengető sugarait egyenesen a hideg földekre és a még mindig didergő fák ágaira szórta. A kispatak mosolyogva tükrözte vissza a napocska fényét, mintha ezzel akarná kifejezni háláját a melegért.

A Barázdabillegető nem felejtette el ígéretét és egyenes a kis Búzavirág mellé szállt.

– Itt vagyok magocska – szólította meg a földben várakozó új barátját.

– De jó – örvendezett a Búzavirág. – Mesélj nekem, hogy milyen az élet ott fent és mik azok a színek, amit mondtál? Én itt nem látok semmit. –kérlelte szomorúan a madárkát.

Szívesen. – válaszolt a Barázdabillegető és hosszú mesébe kezdett:

Tudod kedves kis magocska, itt fent vannak az évszakok. Tavasz, nyár, ősz és a tél. Most éppen tavasz készülődik. Télen alszik a természet, mint ahogy te is aludtál. Télen minden fekete és fehér, nagyon hideg van. Hótakaró fedi be a szántásokat, hogy az olyan kismagok, mint amilyen te is vagy, védve legyenek a hideg ellen.

Aztán megérkezik március és kibontja a természetet a fagyból. Mindig a hóvirágot ébreszti fel először, ők már kidugták pici fejüket a föld fölé és várják, hogy minden arra járó élőlény megdicsérje őket, örvendezzen nekik, hiszen ők a tavasz hírnökei.

Majd a tavasz festővé változik és színesre varázsolja a tájat. Zöld lombokat fest a fáknak, mezőknek, hegyeknek, domboknak. Sárga fényt a napocskának, égszínkéket az égnek. Eltűnteti a fekete szántásokat és titeket, kis magocskákat is elvarázsol.

– Elvarázsol? – kérdezte a magocska csodálkozva.

– Igen. – válaszolt a madárka.

Majd meglátod, de most mennem kell, mert nekem is vannak magocskáim, akik nagyon éhesek. Tudod, őket nekem kell etetnem, törődnöm kell velük, ezért gyűjtöm a rovarokat a földből. Téged a napocska kelt ki, őket én keltettem ki és most vigyáznom kell rájuk, táplálnom kell őket, hogy megerősödjenek.

A Búzavirág nagyon várta már a másnap reggelt, hogy a madárka újra meséljen neki. Izgatottam mocorogni kezdett, türelmetlenül várakozott a sötétségben. Addig fészkelődött, addig mocorgott, amíg kényelmes helyet nem csinált magának.

– De mi ez? – méltatlankodott. A sötétség egy pillanat megváltozott. A vakítóan fényes napsugár utat tört magának a földbe és egyenesen a kis magocska fejére koppintott. A melegség átjárta a fejét és egész testében megborzongott.

– De hiszen ez a napsugár, amiről a madárka mesélt. – Hahó,

hahó napsugár! –kiabálta és szeme könnybe lábadt .

– Ez csodálatos – állapította meg és boldogságában észre sem vette, hogy a Barázdabillegető leszállt mellé. Egy pillanatra meg is rémült, hiszen még soha nem látta őt, de amikor a madárka

megszólalt, megnyugodott.

– Látod magocska, ez itt az a mesés világ, amiről meséltem neked. Nemsokára megismersz majd mindenkit. Nagyra növekszel és megtapasztalod, hogy milyen csodálatos a természet. Lesznek majd új barátaid, megsimogat a napsugár, megismered az esőt, a szeleket, a madarakat, a méheket. Pillangók szállnak a fejedre, amiken jókat fogsz mosolyogni és este amikor leszáll az éj, a langyos szellő lágyan elringat majd.

A kis Búzavirág észre sem vette, hogy a madárka elrepült. Ahogy hallgatta őt, ezt a mesés szépséget, ami rá vár, álmodozva elbóbiskolt.

A következő napok pontosan úgy teltek, ahogy azt a Barázdabillegető kisbarátja megígérte. Minden nappal egyre melegebb lett és ő már messze-messze elhagyta az ágyacskáját.

Vígan és büszkén nyújtózkodott egyre feljebb.

A kismadárka elhozta az ő „kismagjait” is, akik azóta már megtanultak repülni és mindennap meglátogatták a Búzavirágot.

Mire eljött a május a magocska virágot növesztett. Pillangók szálltak a fejére és ő mosolyogva fogadta őket, az sok pici apró pillangóval együtt, akik szerinte pont ugyanolyan kis magok voltak, mint ő valamikor.

Később megjöttek a méhecskék is. Apró pici lábaikkal összejárkálták a virágocska fejét, de ő nem bánta. Sok, nagyon sok barátja lett ezen a tavaszon.

Emberek jöttek, kicsik-nagyok. Sétáltak a napsütésben. Hallotta amikor az apróságok anyukájuknak szólították a nagyobbakat.

Egyszer amikor leültek mellé, még azt is megtudta, hogy miért hívják őket anyukáknak. Ők is kismagok először és az anyukájuk melengeti a hasukban. – így értelmezte. Amikor megnőnek, ők is elhagyhatják a kényelmes kis fészküket és megláthatják ez a csodálatos világot. – állapította meg.

– De hiszen akkor nekem is volt anyukám! – kiáltott fel és ettől nagyon boldog lett.

A Barázdabillegető természetesen elmondta neki, hogy a világon mindenkinek van anyukája és a világon mindenki úgy kezdi az életét, mint egy apró kis magocska.

A kis Búzavirág mindent megtanult nyárig. Látta, ahogy a szomszédos vetésen learatják a búzát és ahogy a sok érett búzaszem viháncolva ugrál örömében. Akik leestek, nem sírtak a többi után, gyorsan befészkelték magukat a védelmet adó földbe és békésen álomra hajtották fejüket.

Beköszöntött az ősz, a táj elcsendesedett, néha még hallani lehetett a pillangók kecses szárnycsapásait, a madarak is útra keltek, a kis Búzavirág fájó szívvel nézett körül.

– Elmúlt a varázs? – kérdezte könnyes szemmel. Majd hirtelen egy zajra lett figyelmes.

– Madárka, madárka! – kiáltott sírva. – Te itt vagy még?

– Igen, de elköszönni jöttem, tudod én ilyenkor elköltözöm. – nézett a Búzavirágra.

– De velem mi lesz? – sírt tovább a Búzavirág. Egyedül maradok. –zokogott.

– Nem maradsz egyedül, bízz bennem. – nyugtatta meg Barázdabillegető a barátját.

Majd kecsesen felemelkedett, köszönésként szárnyával lágyan végig simogatta a Búzavirág kis fejét és mosolyogva elrepült.

Abban a pillanatban a kisvirágból apró magocskák hulltak a földre, sietve bújtak be meleg kis fészkükbe és elégedetten álomra hajtották fejüket.

Búzavirág szeméből könnyek hulltak. A kismagok békésen aludtak, ő gondosan betakarta őket, mint ahogy az anyukák a gyermekeiket. Ő is puha, bársonytakarót terített rájuk és karjában

ringatva őket, elöntötte szívét a boldogság.

– Nem, nem múlt el a varázs. – mondta magának álmosan.

– A varázs most kezdődik, – majd a kismagokra nézett, szorosan átölelte őket és mosolyogva, békésen elszenderedett.

Fent hullani kezdett a hó és az apró pelyhek védelmező

hótakaróval vonták be a földeket.

A méhek birodalma

– mese a kislányról és a törött lábú mézmesterről –

A tavaszi nap egyre erősebben sütött. A nyár már a küszöbön toporgott, a mezők virágillatot árasztottak, a hegyek mögül friss fuvallat szállt a levegőbe és puha karjaival lágyan átölelte az egészföldet.

Anne tavaly ilyenkor már az udvaron futkározott. Lepkéket méhecskéket kergetett és vidáman, boldogan kacagott, hogy újra itt a nyár. De most nem mehetett ki. Édesanyja szigorúan ágyba parancsolta, mert tegnap amikor a család kis kedvence, Borzas kutya után futott megbotlott és nagyon csúnyán megütötte a lábát. Szomorú volt. Nem azért, mert fájt a lába. Nem! Hanem azért, mert édesanyja ágyfogságot rendelt el. Bentről nézte, ahogy a fák lombjait fújdogálta a szél és az apró kismadarak hangosan csiripelve elszálltak az ablak előtt.

- Csak egy kicsit engedj ki! – kérlelte anyukáját Anne. Ígérem, hogy a pokrócon maradok a fűben, el nem mozdulok onnan! – fogadkozott tovább.

Édesanyja látva, hogy Anne mennyire szeretne az udvarra menni, fogta a pokrócot, leterítette a fűbe és ráparancsolt: - Rendben Anne, de itt maradj, ne terheld a lábadat, hogy minél hamarább

meggyógyuljon. – mondta és visszament a konyhába a félbehagyott ebédet megfőzni.

Anne elégedetten nyújtózkodott a fűben. Kémlelte az égszínkék eget, szemével követte a felhők útját és nézte ahogy a madarak szállnak egyre feljebb és feljebb, a messze hegyek fölé.

- De olyan csend van. – gondolta magában. Ilyenkor már döngicsélni szoktak a méhecskék, apró szárnyaikkal virágról- virágra szállva. Pici lábukon cipelve azt a sok virágport, amit összegyűjtöttek.

Anne arra gondolt, hogy régen mennyit nevettek ezen, mert olyanok voltak szegények, mintha sárga térdnadrágjukat valaki kitömte volna szivaccsal. Ezen még most is egy jóízűt mosolygott, majd tekintete a közeli kertre vetődött. Hangokat hallott:

- Búzavirág, búzavirág! Hahó, van ott valaki? – kopogtatta meg a földet a kismadár.

Egy Barázdabillegetőt látott, aki négy fiókájával most tért vissza a messze délről és láthatólag a barátját kereste.

Egy pillangó szállt arra. – Ne keresd! – kiáltott le a Barázdabillegetőnek. – Még nem keltek ki.

- Nem keltek ki? – méltatlankodott a kismadár. – De hiszen már régen itt lett volna az ideje. – csodálkozott.

Anne a közeli orgonabokorra pillantott. – De hiszen alig van rajta virág. – döbbent meg. Majd lenézett a fűre és látta, hogy a számára olyan kedves sárga, kis pitypang is alig virágzik.

- Segítség, segítség! – lent a fűszálak között egy pici méhecske kétségbeesett hangjára lett figyelmes. A kislány kinyújtotta a kezét és engedte, hogy az apróság felmásszon a tenyerébe.

- De hiszen neked el van törve a lábad, mi történt? – nézett meghatódva Anne az ujjai közt kapaszkodó sárganadrágosra. Majd a választ meg sem várva, olyan fáradság tört rá, hogy a tenyérét védelmezőn becsukva, menedéket adva a méhecskének, hirtelen elbóbiskolt.

Édesanyja éppen szólni akart neki, ideje lenne végre bemennie, de ahogy meglátta milyen édesen alszik, kivitt egy takarót, gondosan betakarta és hagyta, hogy a friss levegőn kialudja magát.

- Talán jót is tesz neki a pihenés. - nyugtatta meg magát és visszament a házba.

Az udvar is elcsendesedett, a madarak összebújva pihentek fészkükben, a szél sem mozdult. Mintha mindenki a kislány álmát őrizte volna.

- Mutatok valamit és kérlek ne szoríts olyan nagyon, mert megfulladok. – viccelődött a méhecske, Anne markában.

- Egyébként a nevem Lili, mézmester vagyok ott, abban a kaptárban. – mutatott a fák felé Lili.

A kislány kinyitotta a tenyerét. – Ne haragudj, kérlek. Én csak vigyázni szerettem volna rád.

 -szabadkozott. Az én nevem Anne és itt lakom a házban.

- Örvendek Anne és köszönöm, hogy megmentettél. Cserébe elviszlek és megmutatom neked, hogy hol élek és elmesélem hogy sérült meg a lábam.

A kaptár hatalmas nagy volt. Lili csaknem akkorára nőtt, mint Anne, aki tágra nyílt szemmel csodálkozott azon, ami történt.

- Ne ijedj meg! – mondta Lili. Nem én nőtem meg, te lettél kicsi, hogy eltudj velem jönni a mi világunkba. Különben hogy mutatnám meg neked, hogy hol élünk? – kérdezte a

méhecske, majd kényelmesen elhelyezkedett a kislány ölében.

- De hiszen alig bírlak el!- viccelődött Anne és két karjával óvón átölelte újdonsült barátját, aki a szeretet mámorában és az ölelés biztonságában mesélni kezdett.

Mézmester meséje

Sok-sok évvel ezelőtt ez a kaptár még nem így nézett ki. Nagyon sokan laktunk benne és rengeteg virágport gyűjtöttünk. Ki is kellett neveznünk egy mézfelelőst, aki felügyeli a mézkészítést, hogy ne keveredjenek össze a különböző virágokból szedett nedűk. Így lettem én a Mézmester. A dolgozókat három csoportra osztottam, voltak a hársméz felelősök, akácméz felelősök és a virágméz felelősök. Amint látod, már nincsenek csoportok, sajnos nagyon kevesen lettünk és a virágpor is egyre kevesebb van. Ma találtam egy bodzavirágot, de a nagy szél elsodort és megütöttem a lábamat, mielőtt leszállhattam volna rá. Amikor leestem a földre, akkor láttam, hogy nem az a szél sodort el, ami lengeti a bokrokat, leveleket, aki előtt lágyan meghajolnak a fák, hanem annak az embernek a permetezője, aki minden tavasszal mérgezi a növényeit és nem törődik azzal, hogy a mérget szétviszi a szél és kiírtja vele az összes virágot és megöli vele az összes méhet. Volt olyan pajtásom, aki túlélte a vegyszert, de annyira elbódult, hogy nem talált vissza a kaptárba és a madarak eledelévé vált. Egy-egy napon több ezer barátomat veszítettem el és sajnos ez már így megy évek óta.

Anne szájtátva hallgatta a kisméhet. A kaptár minden lakója köréjük gyűlt és mindenki mesélni szeretett volna a kislánynak. Egymás szavába vágva mondták el, hogy milyen sok baj éri őket minden nap, mennyi barátjukat veszítik el virágpor gyűjtés közben és hogy az ember mennyire felelőtlen.

- De mi lesz az emberekkel méhek nélkül? – kérdezte kíváncsian Anne.

- Arra senki nem gondol, - vette át a szót Lili és folytatta az előbb abbahagyott mondandóját.

Ha mi nem leszünk, előbb-utóbb élet sem lesz a földön és az emberek pedig nem tudják pótolni a méhek munkáját.

Anne szótlanul hallgatta Lilit. Soha nem hallott még ilyenről. Otthon senki nem mesélt neki a méhekről. De a permetezésről hallott már.

Amikor az apja mérgesen kiabált, hogy „megint fúj a szél és össze-vissza hord a permetező”. Erről beszélt volna Mézmester?

Anne naplója

Ma csodás álmom volt. Találkoztam Mézmesterrel. Hirtelen olyan pici lettem, hogy vele mehettem a méhek birodalmába. Megsérült szegény, eltörött a lába, mert apa elől kellett menekülnie, aki a permetezőjével minden évben megmérgezi a kertet. Amikor apa hazajött elmondtam neki, hogy mit álmodtam, de nem hitte el.

Szerinte olvastam valahol ezt a sületlenséget és azt mondta, hogy a kertet muszáj permetezni, mert sok a kártevő és megeszik a termést. Anya jobban elhitte amit mondtam. Másnap az iskolában minden gyereknek elmeséltem, amit Mézmestertől hallottam és megbeszéltük, hogy összefogunk és segítünk ezeknek az apró teremtéseknek.

Kedves Naplóm!

Egy hét telt el azóta, hogy jártam a méhek birodalmában. Azóta apukám nem permetezett. Minden gyerek megígérte, hogy segít összeszedni a kártevőket a kertekben. Iskola után mindnyájan azzal foglalkozunk, hogy a kertben segítünk szüleinknek. Ma egy méhecske a kezemre szállt, talán Mézmester volt, vagy a barátja. Az biztos, hogy egyre többen jönnek ki a kaptárból. Minden nap hallom, ahogy egyre nagyobb lesz a zsivaj. Dongók énekelnek, méhek zümmögnek és a pillangók is boldogan szárnyalnak a gyönyörű színes ruhájukban. A virágok

kinyíltak és egymás után bújnak ki a földből a magok. Szépen lassan visszatért az élet a kertünkbe.

Meggyógyult a lábam, talán Mézmester segített, nem tudom. De az biztos, hogy általa értettem meg, hogy mennyire fontos felelősséggel élnünk a természet iránt és hogy óvjuk az állatokat, növényeket és vigyázzunk a bolygóra.

Ma kiültem a pokrócra és körben mindenhol csak sárga pitypangot láttam.

Mindegyik fején egy-egy méhecske csücsült és szorgosan pakolták a sok virágport a nadrágjukba.

A madarak a fán hangos csiripeléssel köszöntöttek, mintha azt énekelték volna, hogy:

„Köszönjük Anne! Köszönjük sok-sok gyerek, köszönjük sok-sok anyuka, köszönjük sok-sok apuka! Ha összefogunk, megmenekül a Föld!”

- Hahó, van itt valaki? Hahó! – kérdezte egy kis kék virág, valahol a veteményes közepén.

- Búzavirág! – hallatszott a fa tetejéről egy hang. – Te vagy az Búzavirág?

Egy pillangó repült arra, nyomában a Barázdabillegető és a sok apró fiókája.

- Vendéget hoztam.- kiáltott Búzavirágnak a pillangó és a szomszédos virág szirmára szállt.

- Barázdabillegető! Itt vagy végre! Ugye ez az a varázs, amiről beszéltél? Nézd! Ők itt mind-mind a kismagok! – mutatta be gyermekeit a Búzavirág.

- Igen, ez az a varázs amiről beszéltem neked és szárnyával megsimogatta a kisvirág fejét.

- Ők pedig az én gyermekeim. Nézd hogy megnőtek. – mutatott a fiókára Barázdabillegető.

- Azt hittem már soha nem fogsz kikelni,- folytatta. – Sokszor kerestelek. De hála annak a kislánynak a házban, nincs több vegyszer a kertben és végre minden virág pompázhat és minden méhecske örülhet, hogy itt a tavasz. Nekik köszönheted te is, hogy kikeltél, én pedig hogy a sok rovart megfoghatom majd a fiókaimnak.

Anne a kertre néző ablakban állt. A távolban messze úgy látta, hogy egy színpompás kék virág, egy kismadár nyaka köré tekeredik, mintha karjai nőttek volna, amivel átölelte a madárka nyakát. Egy pillangó kedvesen odahajolt és színes szárnyaival megsimogatta a kisvirág fejét. Egy méhecske érkezett, apró kis vödörrel a kezében, de nem zavarta őket, bólintott és tovább szállt. Mintha azt akarta volna mondani, hogy: „Beszélgessetek nyugodtan, addig gyűjtök máshol virágport. Hiszen miénk a rét, a legelő, a napfény, a virágszirmok, az eső, a szél, a puha hótakaró és a FÖLD védelmező szeretete. Csak vigyázzunk rá, pont így, ebben az egyetértésben.”

Majd visszanézett, kacsintott egyet az ablakban álló kislányra. -

MÉZMESTER!”- kiáltott fel Anne. – Mézmester! – mondta újra és szemét elárasztotta a könny.