Karácsonyi barátság

Karácsonyi barátság.

 Az öreg apóka -  nevezzük Barnabásnak - búsan , kissé komótosan sétált a hóval fedett járdán. Öreg volt már és magányos.  A karácsony különösen éreztette vele a magányt, évek óta társtalanul díszítette fel fenyőfáját és egyedül üldögélve töltötte ezt a szent ünnepet. Minden évben elmerengve álmodozott a múltról. Gyermekkoráról, édesanyjáról. Később párjáról, gyermekeiről. Minden elmúlt és már jól tudta, hogy közeleg a vég. Botjába kapaszkodva, mélyen a zsebébe, a kertkapu kulcsáért nyúlt. Hányszor megtette ezt az utat boldogan. Ma már annak is örül, ha bejut a kapun és a jó meleg házba elszenderül végre. Nem készült a karácsonyra. Nem volt miért. Még egy árva szaloncukrot sem vett és idén döntötte el először, hogy karácsonyfát sem állít. Sütni sem fog ünnepi lakomát. Nincs kinek és nincs miért.

-          Ez olyan szomorú. - mormolta magában, közben érezte a szomszéd házból áradó sült pulyka illatot.

 A bejárati ajtót egy vaskos hótömeg zárta el az úttól.

- De sokat havazott, amíg sétáltam. -mondta és a seprűért nyúlt.  A seprű homályában egy pici, mozgó árnyékra lett figyelmes. Lehajolt és a seprű közepéből egy csillogó szempár nézett egyenesen az öreg szemébe.

 - Te ki vagy? -kérdezte az öreg Barnabás, majd kezét nyújtva hagyta, hogy a seprűben lapuló kis lény a tenyerébe másszon. Az apróság vacogva bújt meg az öreg tenyerében. Érezte, ahogy testét átjárja a melegség és bármi legyen is most vele, bárhová is viszik, ez most annyira  biztonságos, hogy soha nem szeretne innen elmenni. Az öreg óvatosan letette a tűzhely mellé a kis jövevényt. Bundája ázott volt és annyira fázott., hogy még az öreg Barnabás is megrázkódott.

    - Gyere. -szólt hozzá csendesen és a szekrényből egy bársonyos bundát vett elő. Betakarta és az ölében ringatva próbálta felmelegíteni a kis testet.

    - Ne félj tőlem. - nézett rá kedvesen. Egyedül vagy te is és én is, jól megleszünk itt karácsony ünnepén.

A pici idegen kidugta orrát a puha bársony alól. Az öreg akkor látta, hogy egy bájos kiscica a kései látogatója.

    - Meséld el nekem, hogy ki vagy?! - kérlelte az öreg és ölében a kis jószággal a kamrába indult, hogy tejet töltsön a vendégnek, aki azt óvatosan, de örömmel elfogadta. Amikor jólakott az öreg Barnabás lábához kuporodott és mesélni kezdett:

    - Tudod- kezdte mondókáját az apró cica, - nekem nincs otthonom. Amikor megszülettem anyukámat elvitték, engem pedig kidobtak egy árokpartra. Sokáig kerestem az otthonomat, de soha nem találtam meg. Kóboroltam az utakon és alig találtam ennivalót magamnak. Ma este mindenki elzavart, pedig amikor benéztem a házak ablakán láttam, hogy mindenhol teli asztalkák vannak és minden roskadásig van ennivalóval. Az egyik ablaknál úgy elbambultam, hogy azt vettem észre, hogy egy kisgyerek aki kiszaladt a házból, egyenesen felém tart és kiabál, hogy: „ most futás, mert eltalállak a hógolyóval.”

 Én pedig futottam, ahogy bírtam. Nagyon sok hógolyó eltalált, de aztán megláttam ezt a házat. Itt nem volt fény, nem volt ünnepi asztal, csak csend és béke. Gondoltam itt biztonságban leszek és bebújtam a meleget adó cirokseprű belsejébe. - fejezte be mondandóját a kiscica.

Az öreg könnyes szemmel hallgatta a történetet. Megölelte a kiscicát és hirtelen támadt egy ötlete. Talán ünnepelhetnék együtt a karácsonyt! De abban a pillanatban egy végtelen fáradság lett úrrá rajta. - Le kell pihennie.- gondolta. Ma nagyon elfáradt. Az ágyhoz csoszogott és végig dőlt a puha paplanon.  Nem hagyhatja cserben a kiscicát.- morfondírozott magában, de olyan fáradt volt, hogy elnyomta az álom. Szemében könnyekkel aludt és álmodott. A régi karácsonyokról, a gyerekkoráról, édesanyjáról, a családjáról. Kint ünnepi fények gyúltak és olyan álmot látott, mint akkor régen.....

Senki nem tudja, hogy mennyit aludt. Ő maga sem. Arra ébredt, hogy asztalkája roskadásig van ennivalóval, a sarokban ünnepi pompában tündököl a karácsonyfa és a befogadott jövevény az asztal körül serénykedik.

-          Gyere! - fogta meg az öreg Barnabás kezét az árva cica.

-          Ezt mind neked csináltam. -mutatott az asztalra. 

Az öreg könnyeivel küszködve ült le a székre. De hiszen ő pont ugyanezt szerette volna tenni ezért az ártatlan kislényért, mielőtt mély álomba szenderült. 

-          Tudsz még nekem segíteni! - fordult felé a szorgos kis jövevény és az öreg kezébe adta a diót, hogy csomagolja be szép arany papírba, amit aztán együtt akasztottak a fenyőfa ágára.

-          De csodaszép karácsony varázsoltál. - mondta az öreg és megsimogatta a cica puha bundáját. –

-           Nem én! - válaszolt a cica. Te! Te szívedben volt az a szeretet, ami a karácsony melegségét küldte mindkettőnk lelkébe.

Majd a finomságokkal megrakott tányért az öreg felé nyújtotta, kint békésen hullani kezdett a hó, ünnepi fények ragyogták be az utcát, bent meleg és meghitt szeretet lengte körül a szobát. 

Két árva lélek fogta meg egymás kezét, a hold beragyogta a hideg tájat, de bent a meleg tűznél egy soha véget nem érő barátság vette kezdetét.