Árvácska

Árvácska.

 Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy virág, Árvácska, aki egy árvácska volt. Senki sem várta otthon, árván éldegélt.

 Egy napon megbetegedett, nem tudott mit csinálni, hiszen senkit sem ismert, de őt sem ismerte senki. A szomszédai már nem is tudták, hogy lakik-e ott valaki, azt gondolták, régi romos ház, ezért bemenni sem mertek.

 Megjött az ősz, a virágoknak nem kedvező idő. Nem csoda, hogy Árvácska beteg lett. Bezárkózott otthonába, ki sem mozdult napokon át. A külvilágról csak annyit tudott, hogy szomszédjában egy sértődékeny virág él, Mimóza. De tőle még csak meg sem kérdezte, hogy segítene-e, hisz nem ismerték egymást.

 Árvácska ágyán feküdt és meg sem bírt mozdulni három napja, mikor életében először meghallotta telefonja csörgését. Eddig mindig csak ő tárcsázott másokat.

- Áááá!!! – riadt fel ágyából. – Mi lehet ez a förtelmes zaj? – nézett körbe a szobában, mire meglátta telefonjának ,,táncolását”.

 Furcsa szemekkel nézte ágyából homályosan, ahogy a készülék a csörgő zenére ide-oda mocorog. Úgy döntött, nincs ereje ahhoz, hogy elmenjen a ,,táncművészhez”, inkább megvárta, míg elhallgat és tovább aludt. De a telefon másként gondolta, addig zörgött, míg a beteget ki nem keltette az ágyából.

-Tessék, itt Árvácska! – szólt oda fáradtan, cseppnyi mérgességgel a hangjában.

- Szia, Árvácska! Nefelejcs vagyok, emlékszel rám? – kérdezte kedvesen a hang.

- Sajnálom, de téves hívás lesz! – már-már képes lett volna letenni a telefont, amikor a kedves hang  megállította.

- Ne-ne, várj! – kiáltott utána. – Egyszerre lettünk elültetve a Rózsakertben! Emlékszel?

 Árvácska hallgatott, nem mert, de nem is tudott beleszólni a beszélgetésbe, hagyta a virágnak, hogy tovább meséljen neki.

 - Tudom, hogy nem felejtettél el engem teljesen, csak a nevem most nem ugrik be, de hidd el, ha szemben állnék veled…

- Az egyelőre lehetetlen – mondta Árvácska betegeskedő hangon. - Alig tudok mozogni…

- Tíz percen belül ott vagyok, számíthatsz rám! – Nefelejcs többet nem szólt a telefonban, letette azt.

 Árvácska még ágyáig sem jutott el, mire valaki csengetett az ajtón. Mivel beteg volt, még odaszólni sem tudott, hogy szabad, ajtót nyitni sem volt képes. De nem is kellett, miután Nefelejcs kétszer megnyomta a csengőt, benyitott.

 - Szia! Amikor mondtad, hogy beteg vagy, rögvest a házadhoz rendeltem Dr. Büdöskét, két perc és itt van! – rontott be a házba Nefelejcs.

 Árvácska bólintott, majd az újdonnal érkező virág segítségével elbicegett az ágyához.

 De ennek sem volt sok értelme, a doktor benyitott, még mielőtt a beteg kényelmesen betakarózhatott volna.

- Jó napot, Dr. Büdöske vagyok! – mondta nyávogó hangon. – Nefelejcset itt találom?

 Az illetékes bólintott, majd mutatta az irányt a beteg felé. A doktor vetett egy pillantást Árvácskára, azután meghozta a döntést: a virágnak kórházba kell mennie, súlyos szártörése van, ami akár halálos is lehet.

 Nefelejcs nagyon megijedt, aztán persze megengedte az orvosnak, hogy kihívja a mentőket, akik hamarosan el is vitték Árvácskát. Minden olyan gyorsan történt, hogy a két virág még csak el sem tudott köszönni egymástól.

 Árvácsa kórházba került. Két nap múlva azonban szerencsére jobban lett, és megengedték, hogy látogatókat fogadjon. Újdonsült barátja egyből eljött.

- Szia! – rontott be, szokásához illően. – Hogy vagy? Minden rendben?

 Árvácska nem szólt, megpróbált tovább aludni, de Nefelejcs leült mellé az ágyra.

- Csak segíteni akartam… - hebegte a kis kék virág.

 Erre váratlanul berontott Dr. Büdöske és kijelentette, hogy most el kell vigye Árvácskát egy újabb vizsgálatra. Nefelejcsnek kicsit rosszul esett barátja reakciója, de mintha semmi baj sem történt volna, elhagyta a termet, majd magányosan elbaktatott.

 Másnap reggel Árvácska gipsszel feküdt ágyán, amikor Nefelejcs ismét megjelent, kissé félénken, tartva attól, hogy barátja ettől csak szomorúbb lesz.

- Árvácska! – kopogott az ajtón - Bejöhetek? – vett egy nagy levegőt, majd ismét leült mellé. - Van számodra egy ajándékom. Mivel én már régóta ismerlek, igaz, te nem, de tudom, ma van a születésnapod, ezért hoztam neked egy meglepetést.

 Az ajtó kinyilt. Árvácska odanézett, ám semmit sem értett.

- Árvácska!!! -rontott neki egy idősebb virág.

A beteg egy kicsit elgondolkodott, de aztán…

- Anya?! – ámult el, mire az öreg, aki könnyek közt ölelte lányát, igent bólintott. Még ölelték ott egymást egy darabig, mire Árvácska újra meg tudott szólalni. – Sosem felejtelek el, Nefelejcs! – a virág új barátját is megölelte.

 Egy hét múlva Árvácska teljesen meggyógyult. Barátjával, rég elvesztett anyjával, gipsz nélkül élvezhette új életét.