Az almazöld oroszlán

Az almazöld oroszlán.

Élt egyszer egy kis oroszlánkölyök a szavannán. Szüleit még kölyökkorában elvesztette, ám a falka tagjai nem igazán fogadták be, mert más színe volt, mint nekik. Mégpedig almazöld.

Szinte mindenki heccelődött vele vagy csúfolta, ezért nagyon szomorú és boldogtalan volt, mert nem értette, miért bánnak így vele... Bánatos szemére mindig félig ráereszkedett élénk, narancsszínű szemhéja. Ha volt is, akinek tetszett a kis oroszlán ritka színe, inkább titkolta, mert nem szerette volna, ha kiközösítik őt is. Így a kis oroszlán ugyan csapatban, mégis magányosan éldegélt.

Teltek lassan az évek, boldogtalansága csak nem múlt, így egy nap hirtelen úgy döntött, hogy itt hagyja ezt a helyet és társait. Útra is kelt az éj leple alatt.

Napokkal később már kicsit meg is nyugodott, hogy végre nem csúfolják, nem nevetnek rajta és nem súgnak össze a háta mögött. 

Útja során nézte a Napfelkeltét és Naplementét, látott gyönyörű szivárványt, nézegette tükörképét a tó vizében, lehunyt szemmel élvezte a hófehér sörényébe kapó lágy szél simogatását. Vágyakozva nézte a különleges madarak röptét és a kis bogarak mozgását. Szomorú már nem volt, de kezdte magát egyedül érezni. 

Mikor egy óriási levél alatt várta a szakadó eső végét, apró neszre lett figyelmes maga mellett. Egy picike égszínkék bogárka kapálózott a szűnni nem akaró esőben egyre mélyülő pocsolyában. A bogárka magában segítségkérő imákat mormolva próbált kijutni a pocsolyából, nem sok sikerrel. Már ciripelést is bevetett, hátha valaki meghallja. Magánkívül volt ijedtében. Belelovallta magát az imamormolásba és a ciripelésbe, így észre sem vette, hogy az oroszlán hatalmas mancsával merített egyet és kiemelte a pocsolya fogságából.

Már percek óta szabad volt, mégis veszettül kapálózott és segítségért ciripelt, majd egyszercsak rájött, hogy nincs is miért... Mikor meglátta, ki mentette meg, halálra rémült a hatalmas ragadozó látványától. Az oroszlán látva a bogárka rémült szemeit, gyorsan letette őt egy falevélre és igyekezett megszárítgatni. Mire megszáradt, a bogárka is megnyugodott és rájött, hogy az oroszlán nem fogja bántani.

-Köszönöm neked, hogy megmentetted az életemet!-hálálkodott.

-Igazan nincs mit, nagyon örülök, hogy tudtam neked segíteni! -felelte az oroszlán.

-Leszel a barátom? - kérdezte a bogárka.

-A barátod? Nekem nincsenek barátaim... -pislogott szomorúan az oroszlán.

-Hát, most már van egy! Szeretném, ha mi igazi barátok lennénk! -felelt neki a bogárka. 

-És nem baj, hogy amazöld vagyok? Hogy más vagyok, mint a többi oroszlán? És nem vagyok égszínkék, mint te? Még bogárka sem vagyok! -aggodalmaskodott.

-Dehogy baj! Te jólelkű és kedves vagy, nem hagytál cserben, mikor bajba kerültem.-biztatta a kis bogár.

-Óóó, hát végre van egy barátom!-ujjongott örömében az oroszlán. 

Időközben elállt az eső, így folytatták útjukat, immár kettesben, majd egy tó partján megálltak pihenni és inni. Hirtelen megütötte a fülüket valami. Az eső már elállt, árnyék nem nagyon volt. Óvatosan elindultak a hang irányába. A sűrű növényzetet széthajtva, felfedeztek egy békát, aki a felázott földbe süllyedt és a sárból nem tudott kikecmeregni. Pedálozott a lábával, hogy kijusson, de így csak még jobban beleásta magát, lábain az úszóhártyák sem segítettek. A kis béka kezdett kifáradni, de ki akart jutni, hogy visszaugrándozzon kedvenc helyére, a tóba. Ekkor érkezett az oroszlán és a bogárka. Egyikük a mancsával, másikuk a csápjával próbálta kiásni a kétségbeesett, fáradt békát. Mikor sikerült, a tóhoz vitték és óvatosan lemosdatták. 

És lássatok csodát! Egy csodaszép, smaragdzöld béka bukkant elő a kosz alól. A béka is megköszönte a segítségüket és örök barátságot fogadtak egymásnak. Ő nem tartott velük, de megígérték, hogy sűrűn meglátogatják egymást. 

Távolabb, a sziklás úton újra meg kellett állniuk. Ahogy pihentek, súrlódó, kaparászó hangra lettek figyelmesek, így a hang irányába indultak. Ismét valaki bajban volt. Egy szikla tövében, két kő közé szorult be egy türkizzöld gyík a farkánál fogva. Ástak, óvatosan húzták, mozgatták a köveket, míg végül kiszabadították. 

De jaj! A gyíkocska farka letört és a két kő között maradt! Nagy volt az ijedtség, hogy most mitévők legyenek? Ám a gyíkocska mégis megköszönte, hogy kiszabadították. Hiába nyugtatta őket, az oroszlán és a bogárka ijedten pislogva mosta le, majd kötözte be a gyíkocska farkának tövét. Ezután útra keltek hármasban. Mindörökre igazi jó barátok lettek.

Járták a világot, játszottak, sok kalandot átéltek. Több állatkát is megmentettek és volt, hogy rajtuk is segítettek a korábban megmentett, hálás állatok. 

A smaragdzöld béka boldog volt, mikor régi kedves barátai meglátogatták. Nagyokat pancsoltak és a kalandokról meséltek a tóparton. Az almazöld oroszlán szomorúsága már a múlté volt, különleges szemhéját már csak szundikálás közben lehetett megcsodálni.

...és hamarosan a türkizzöld gyíkocska farka is újra kinőtt...