Az Aranyos család bejárja a hazáját

Az Aranyos család bejárja a hazáját.

Egy szép májusi hétvégén az Aranyos család országjáró kirándulásra indult. Édesanya szendvicseket, néhány szem almát és ásványvizet csomagolt. Beültek a jó öreg, régi autójukba, akit Benőnek hívtak és elindultak. Először Magyarország fővárosához, Budapestre utaztak. Végig autópályán haladtak. Alig volt forgalom így hamar megérkeztek. Egyszer már voltak itt, így sok mindent ismerősnek találtak. Ilyen volt a Duna-part, a Budai Várnegyed, a Mátyás templom, az Andrássy út, a Hősök tere és a Földalatti Vasút, a Duna-hidjai, gyógyfürdői, a termálvizes barlangok, a zsinagóga, az Opera és az Országház is. A neogótikus stílusban épült Parlamentből az országot kormányozták, törvényeket hoztak. Lépcsője márványból készült. Freskók, festmények ékesítették a falakat, amelyek tiszta színarannyal voltak díszítve. Csupa pompa és ragyogás volt az épület belseje. Hatalmas termei égig értek, kupolája félkör alakban ívelt. Ékes volt, nagyszerű. – Hű, itt biztosan óriások laktak! – gondolta Áki. Benővel végig haladtak a Duna mentén. Nagy dugó lassította a forgalmat. Gyönyörködtek minden épületben, növényben, oly sok volt a szép. Útjuk során a Gellért-hegyet, Szentendrét, Visegrádot, Nagymarost és Esztergomot is érintették. Itt megálltak és egy nagy sétát tettek. Felültek a kirándulóhajóra és hajókáztak egy kicsit a folyón. Olyan jól érezte magát Áki, hogy verselni kezdett.

Minden hajó vízen úszik,

mint a fregatt vitorlás,

komp s az uszály vizet szeli,

nincsen rajta tolongás.

Lics- locs- lics- locs.

Kajak, kenu, tutaj csónak

lapátja egy evező,

vigyázz, jujj, jujj, könnyen feldől,

legyél te a kezelő.

Lics- locs- lics- locs.

Fedélzetén arcfestés és játszóház fogadta őket. Amig ott mulatták az idejüket, édesapjuk és édesanyjuk élőzenére ropta a táncot. Felhőtlen volt a jókedv a családban. - Ihaj, csuhaj! - dáridóztak. Ekkor már a gyermekek a folyót, az édesvizet figyelték. Aztán a hajót, ahogy hullámokat, fodrokat kavart körötte a víz. Nyugtató, szemet gyönyörködtető volt a látvány.

Áki képzeletben már máshol járt. - Utazott a vízen messze - messze, egyszer csak kikötött egy szigeten, ahol égig értek a fák. Kíváncsian szállt ki a hajóból. Ahogy partot ért, különös hangokra lett figyelmes. Elindult abba az irányba. A hang egyre erőteljesebbé vált. Aztán már teljesen felismerhető volt. Vadakba botlott. Őzek és szarvasok legeltek. Milyen büszke, fenséges volt a tartásuk! Figyelte őket egy darabig, aztán tovább ment. Már jó sokat gyalogolt, amikor egy tóhoz ért. A közeli szikláról vízesés zubogott alá hatalmas erővel. A vízben aranyhalak, és koik úszkáltak. Egyszer csak megmozdult alatta a föld. – Hú, de megijedt! Aztán a földdel együtt elindult a kerti tó felé. Maga alá nézett.

Egy teknősön állt, aki komótosan lépegetett, egyenest bele a tóba, természetesen vele együtt. Csurom vizes lett…. Szárnyaló képzeletéből Ármi térítette magához. – Mindjárt megérkezünk! – mondta. – Oh, csak elábrándoztam! - jelentettem ki gondolatban.

Miután leszálltak a hajóról ismét folytatták útjukat a jó öreg kocsival, Benővel. Ellátogattak az Egri várhoz, ahol várjátékokon és tüzérségi játékokon vettek részt. Innen Sopron óvárosához és a Tűztoronyhoz autóztak. A cukrászda teraszán elfogyasztottak egy banánhajót. Mindenkinek jutott belőle egy-egy gombóc fagyi és sok-sok tejszínhab. Áki szája köré, sőt az orra hegyére is került belőle. Egy méhecske környékezte meg halkan duruzsolva. Egy ideig ott zümmögött az édes illatú, ízű arca körül. Aztán valamiért meggondolhatta magát, mert elrepült. Áki gyorsan lenyalta a száját, majd jól megtörölte, az orrával együtt.

Ezután megnézték az Esterházy-kastélyt, mert épp Fertődön tettek egy jó nagy sétát. Csodaszép volt belül az épület. Valamikor réges-régen grófok lakták. A dísztermében gazdagon díszített freskók, gyönyörű festmények voltak. A kertje olyan volt, mint az Édenkert. Az tudod, hogy milyen, ugye? Pécs török emlékei nagyon érdekesek voltak az ifjak számára. Aztán régi sírkamrákat, ókori temetőket, azaz inkább romokat láttak. Az Aggteleki-barlang pedig maga volt a csoda. A karsztvidéken megnézték a víznyelőt, a forrásbarlangot és a cseppkőbarlangot is. Ez utóbbiban egy mesevilág tárult a szemük elé. A csepegő víz a hosszú-hosszú évek alatt változatos formájú cseppköveket épített. A kőzetekben állatok maradványai, az ősmaradványok, az ammoniteszek és a tengeri liliomok bámulatra méltóak voltak. Egy semmi jót nem ígérő tekintetű vipera csúszott-mászott, izgett- mozgott a földön: ssssz- ssssz- ssssz sziszegte, eközben villás nyelvét nyújtogatta ki-be, ki-be. A barlangot denevérek, lepkék, és a barlangi keresztespókok lakták. Egyszer csak néhány denevér felébredt álmából és vitorlázni kezdett a levegőben épp Ármi feje fölött. Nagyon meglepődhettek a váratlan vendégektől, akik egyébként napközben fejjel lefelé csüngve szundikálnak. Valami most megzavarhatta a nyugalmukat. Denevér Ducit meg is kérdezte Ármi. - Miért ébredtél fel? - Megzavartak a zajok. - Pedig nagyon csöndben közlekedtünk. Bocsánatot kérünk, hogy megzavartuk az álmod. - Ugyan, semmi baj! – mosolyodott el Denevér Duci. Ha már ébren vagyok, keresek valami harapnivalót. Ízletes gyümölcsöket és virágport fogok felkutatni, hisz azzal táplálkozom. Most búcsúzom. További kellemes és tartalmas napot kívánok nektek! - Mi is szép napot kívánunk nektek. Viszontlátásra! - válaszolta Ármi. Miután rácsodálkoztak a barlang szépségeire és mindent megnéztek, amit csak lehetett, tovább folytatták útjukat Benővel.

Elérkeztek Badacsonyhoz és a tanúhegyek térségébe. A táj igéző volt. Ezen a vidéken réges- régen vulkánok tomboltak, tüzet lövellve ki magukból: pf- pf- pf- pf, majd a narancsvörös, izzó lángnyelvüket nyújtogatták ki jó messzire, megperzselve, amit csak elértek. Emiatt Badacsonyban nagyon finom, édes, méz ízű szőlő termett. Szürke bazaltsziklák és kőfolyások fakadtak az erdő mélyén. Áki ismét egy pillanatra elmerengett. Képzeletben visszarepült úgy hatvanötmillió évvel ezelőttre. Hatalmas fák magasodta az ég felé. Fényesen tündökölt a nap az égen. Üde, zöld volt a fű. Ütemesen döngött a föld, mintha óriások lépkedtek volna rajta. Úgy tűnt, mintha mennydörgő hangok versenyeztek volna egymással. Ekkor hirtelen előtte termett egy T- Rex. Úgy megijedt, hogy hangosan felkiáltott. – Mi a baj? – térítette magához a képzeletvilágból a valóságba Ármi. – Semmi, semmi! – válaszolta. – Hogy mik járnak a fejemben! – dohogott magában Áki. A lenyűgöző vidék megcsodálása után egy másik varázslatos helyre érkeztek Benővel, a Szalajka-völgyhöz, Szilvásváradra. A zuhatag, a lépcsőkből álló vízesés, valami fantasztikus látványt nyújtott. Egy jót sétáltak az erdőben, látva nagyvadakat a sűrű fák között és kismókusokat ágról-ágra szökkenni. – Mondok egy találós kérdést. Vajon ki fogja kitalálni? – tette fel a kérdést Áki.

Testükön szőr nőtt nagy farokkal,

füleiken két szőrpamacs van.

Télen pihennek, ritkán látni,

mogyorót ölelve szunnyadnak.

Ugra- bugrálnak fáról- fára.

Pszt, halljátok ezt, hogy: "csukk, csukk, csukk, csukk"?

Vajon kik ők, a rőt bundások?

Ha ezt hallod, hogy: "csukk, csukk, csukk, csukk":

ők bizony a.....

- Mókusok! – vágta rá Ármi. – Igen, eltaláltad! – felelte Áki. Egyszer csak egy játszóteret

pillantottak meg. Itt megpihentek. A tisztás szalonnasütésre csábította a családot. Amíg sült a szalonna, Ármi és Árpi a közeli focipályán fociztak. A lányok kellőképpen kiélvezték a hintákat, a játszóvárat, a lengőhidat, a kötélpiramist és a kötélpályát is. A fiúk később csatlakoztak hozzájuk. Árpi inkább homokvárat épített a homokozóban. Mikor elkészült a finomság elfogyasztották a zsíroskenyeret, a szalonnát és a hagymát, majd összepakoltak. Eloltották a tüzet. Parázs, sőt szemét se maradt utánuk. Aztán ismét útra keltek. A következő állomás Szeged volt. A Füvészkertbe látogattak el, ami maga volt a paradicsom a tengernyi szépséges fáival, bokraival, virágaival. Már javában virágoztak a boglárkák, a loncok, a galagonyák. Orgonák illatos szirmai lila színben hajladoztak a gyengéd szélben. A Lótuszos tóban már megjelentek az első új levelek is és a molnárka is a felszínén úszott. Breke-Béka boldogan dalolt egy tavaszi dalt. Épp szerelmes volt egy békalányba. Hozzá szólt ez a szép nóta.

Én vagyok a béka fi, brekeke,

szép, derűs dalom vajon tetszik- e

hát te neked, te neked, te neked?

A víztükrénél érted epedek,

csodálom a gyönyörű képedet.

Tudom veled csodaszép lesz életem,

s a locs- pocs vízben boldogan élhetek.

Adj egy hamvas csókot rücskös Krekeke,

s a tóparton egybe kelek veled:

Bre- ke- ke, bre- ke- ke. -

Hát legyen! Házasodjunk össze! – felelte Kreke Béka. - Kvák- kvák, kvák- kvák. Dundi szúnyogot és a vízibolhát kérték fel tanúnak. Ekkor elcsittent-csattant egy csók: cupp. Megfogták egymás kezét és együtt csobbantak be a vízbe. Áki hasát fogta nevettében. Aztán tátott szájjal nézte egy jó darabig, ahogy a hullámok összecsaptak a békák feje fölött, és a vízgyűrűket számlálták. Még egyszer kidugták a fejüket a vízből. Hosszú, ragacsos nyelvükkel sebtében bekapták a Dundi szúnyogot és a vízibolhát. Még annyit se volt idejük mondani, hogy: jaj!  Aztán lebuktak a víz alá. Ármi térítette ismét magához a képzelgő Ákit. – Oda nézz! Milyen szép! - Miután kellőképpen kigyönyörködték magukat a meseszép botanikus kertben, tovább folytatták útjukat a Hortobágyra.

Nagyon megkapó volt a róna, a puszta, a kilenclyukú híd, a délibáb, a gémeskút és a gulya. Varázsa a régmúlt hangulatát idézte. A szőke Tisza folyó az Alföldön folyt keresztül. Itt élt a túzok is. Innen huszonnégy lépésre összetalálkoztak a kanalasgémmel a nádasban, majd a rézsiklóval a mocsárnál. A földikutya is épp erre járt. - Kop-kop-kop-kop- hívta a kölykeit, akik ugyan kicsit lemaradva, de utána kullogtak. Bíbicek dudorásztak nekik egy andalító dalt a csöndes, sík, végtelen Alföldön. Aztán Benő már robogott is tovább. Földúton, szerpentines utakon, autóúton, majd autópályán haladt tova. Az utakat üde, zöld fák szegélyezték. Kuncogva intettek búcsút nekik, ahogy elhaladtak mellettük. – Szervusssztok! – sziszegték a fák, ahogy fújta lombjukat a szelíd szellő. A Hévízi tó lágy volt, selymes. Rajta lótuszok lebegtek, ringatóztak. A víz illata gyógyító, bódító volt. A fák zöldellő lombkoronája megnyugtatta a szépre érzékeny szemet. A Festetics-kastély Keszthelyen elragadó, nagyszerű és egyben festői volt. A Zempléni várak a középkor hangulatát idézték. A várban palotaépületek, kápolna, és bástyák vonzották ellenállhatatlanul a tekinteteket. Nehéz volt innen tovább menni. Benő, a régi, öreg, de kedves autó most Tihanyba vitte el az Aranyos családot. A Tihanyi apátság és a Visszhang-domb között egy csoda csalogatta őket, ami nem volt más, mint a visszhang. Tudjátok, hogy milyen az? Amikor a hang egy távolabbi felületről visszaverődik és ismét, esetleg többször is hallható. Hallgassátok csak! - Szervusz, vadregényes táj! Szervusz, vadregényes táj! Szervusz, vadregényes táj! - Zúg a szél, fúj a szél, fésüli a hajunkat! Zúg a szél, fúj a szél, fésüli a hajunkat! Zúg a szél, fúj a szél, fésüli a hajunkat! - Cirógat a fényes Nap! Cirógat a fényes Nap! Cirógat a fényes Nap! Cirógat a fényes Nap! - Ha- ha- ha- ha- visszhangzott még a kacagásuk is. - Próbáljátok ki ti is egy teljesen üres szobában, vagy egy alagútban elkiáltani magatokat. Miután jól kijátszották magukat, gyönyörködtek a panorámában. - Innen nagyon jól látni a mi drága tengerünket, mely szívünknek oly kedves, a Balatont. – mondta Ármi. - A csillogó tó tükrét vitorlások szelték. Fölöttük sirályok vijjogtak, halat keresve. A család a Szabadtéri Néprajzi Múzeumba és a halászcéh házába is bekukkantott. Ezt követően a népi kismesterségek háza is becsalogatta őket, így a fazekasház is. A Babamúzeumban hagyományőrző ruhába öltöztetett babák mosolyogtak rájuk. A csillagvizsgáló különösen Ármi és Árpi érdeklődését keltette fel. Itt a Föld mágneses terének változásait figyelték a kutatók.  Benő már tűkön ült, mert ismét mehetnékje támadt. Néha-néha pöfékelt egyet unalmában: pf- pf-pf-pf. Újból beült az Aranyos család a kocsiba és Hollókőre utazott, amely egy palóc falu. A palócok ősei még a honfoglalás idejében, a magyar törzsekkel együtt jöttek és telepedtek le a Kárpát-medencében, ahol hazánk is fekszik. A gyermekek érdeklődve nézték meg a falumúzeumot, amely egy palóc család életébe nyújtott betekintést és annyi titkot őrzött, hogy az ifjoncok csak ámultak-bámultak. Benő utolsóként a Gemenci erdőbe vezette el a családot. Gemenci erdő egy álomszép, meseszép hely volt. Füzek, nyárfák integettek nekik, csalogatták őket egyre beljebb. Felültek a kisvasútra és végig járták a megkapó, szépséges erdőt, berket. Üdítő volt a levegő, mindenhol csönd és nyugalom honolt. – Áki a vonat hangát vélte hallani:

Siet a vonat az erdőben, Gemencen,

kereke meg zakatol a végtelenben:

zakatol, zakatol, zakatol, zakatol,

s, sz, s, sz,s, sz, s, sz.

Ahogy zakatolt a sínen a kisvonat, Aranyosék szemet gyönyörködtető árteret, tanösvényt láttak. Néhol őz szökkent, imitt-amott szarvas lépdelt büszkén, délcegen viselte agancskoronáját úgy, mint az erdő ura. Egy jégmadár leste a víz fölé nyúló faágról a halakat. Egy hód épp vackát ásta a partfalba. Nagyokat füttyögött az éppen békésen lubickoló párjának, ki hol a hátán heverészett, hol a hasán fekve tempózott a hűs vízben. Aztán haladt tovább az erdei kisvonat: s- sz- s- sz, si- hu- hu- hu, si- hu- hu- hu…mondta fennhangon. A végállomáson átszálltak Benőbe és hazafelé vették az irányt. - De gyönyörű ez az ország! A mi hazánk! – mondták a gyermekek egyhangúan. A kocsiban még némán bámulták az út szélén sorakozó, égig érő fasort, a kerítésen ülő sólymot, vércsét, aki a prédát leste. Az aranysárga repceföldet, a piros pipacstengert, mely meseszép volt. Az úton Áki ismét elábrándozott.

Sólyomként szállt az erdő felett, hatalmas, széttárt szárnyakkal szelte a levegőt.