Pénzeső

Pénzeső.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy koldus. Vagyon és rendszeres kereset nélkül élt, de nem ám lustaság miatt, hanem a munkaképtelensége miatt.

Minden reggel kiült a térre, egy kopott fekete kalapot tett maga elé a földre, és ahogy a muzsikusok szokták, hegedülni kezdett a napi betevőért.  Hangja lágyan szólt, szépen zengett, sőt olykor sírt is. Szinte belesajdult a szív.

Arra ment egy öreg a botjával. Hétrét görnyedt a háta. Hallgatta egy darabig a gyönyörű muzsikát, szeméből patakzott a könny. Eszébe jutott a múlt, az ifjúsága, gyermekkora.

Aztán egy idős baktatott arra. Ránézett a muzsikusra. Ő is megállt és hallgatta a hangszer mélabús búgását. Szívét boldogság töltötte el.

Jött egy középkorú, aztán egy ifjú, aki először elment mellette, annyira sietett miközben a gondolataiba mélyedt, de aztán megtorpant. Ámulatba ejtette őket is a csodaszép melódia.

Ekkor ért oda egy gyermek. Megállt és földbegyökerezett lábbal hallgatta a hegedűszót.

- Hogyan segíthetünk a koldus terhein?- kérdezte édesapját.

- Reményt adunk neki. Hátha tud vele élni. Hátha. Bízzunk benne. - Aztán egy pénzzel teli vaskos borítékot tett a kalapba. A gyermek rámosolygott a nincstelenre és letette a kalap mellé az uzsonnáját. A többiek is mind-mind adtak neki valamit, azt, amit tudtak.

A koldus hálásan megköszönte, összeszedte az adományokat és elment.

Telt az idő, múlt az idő. Ismét a téren sétált a gyermek az édesapjával. Egy jól öltözött úr hegedült szívhez szólóan. Amikor meglátta a gyermeket és az édesapját, abbahagyta a játékot, odament hozzájuk és elmesélte élete történetét. Mindketten figyelmesen hallgatták. Amikor a jól öltözött úr a történet végére ért, már mindhárman sírtak, de most már örömükben. Jött az egész környék csudát látni.

Bezzeg volt ezen túl otthon, tisztességes munka, kenyér, de még kalács is annyi, hogy a szomszédoknak is jutott belőle.

Aki nem hiszi, járjon utána.