Az élet otthona

Az élet otthona.

Az élet otthona

Biztos ismeritek ti is az erdőn túl gyökerező, magányosan álló tölgyfát. Hogy nem? Kicsit mufurc, nem is áll szóba senkivel igazán. Régen azonban nem egyedül álldogált a láthatárban ez a mára már koros tölgy. Annak idején körül vette őt a családja, a barátai, s megannyi másik fa. Ők tanították meg arra, hogy milyen fontos szerepet is töltenek be a világban és hogy büszkén, dacosan állják a későbbiekben is az időjárás váltakozásait. Sok barátot is szerzett, vadmalacokat és őzikéket, akik mindig körülötte játszottak. Aztán eljött az idő, hogy tölgyünk felnőtt, s szerelembe esett egy bárányfelhőbe. Ez a kis csalfa, mindig pajkos kis felhő, minden nap ott legyeskedett a környéken, vígan, kacagva játszadozott. Ahogy teltek a napok, egyre jobban összebarátkoztak, noha a fa érzéseit nem árulta el sosem. Évek múlásával is mindig ott voltak egymásnak, noha a felhő sosem komolyodott egy percet sem. Történt egyszer, hogy a nyári kánikula mázsás súlyként nehezedett az erdőre; fái és lakói nagyon nehezen viselték a tikkasztó meleget. Már délutánba hajlott az idő, mikor felocsúdtak. Hangzavar törte meg a csendet az erdő széle felől, az állatok pedig ijedten robogtak a rengeteg másik végébe.

• Mi történt? Láttok valamit? Mi ez a zsibvásár? – ezek a kérdések egyre visszhangzottak mindenfelé.

Választ viszont csak később kaptak. Jó néhány ember (de talán volt egy tucatnyi is) az erdő szélén, egy virágokkal borított tisztáson pakolászott. Hogy mit is pontosan, azt egy mókuska leste ki, s árulta el mindenkinek, mikor megállt egy percre a menekülésben.

• Képzeljétek! Képzeljétek! Sok ember van itt nem messze. Egy nagy, hangos, négykerekű dobozból szálltak ki, aminek a hátuljából szednek ki mindenfélét, s teszik a fák elé, a nagy fűbe. Ott az egyik elővett egy olyan izét, ami szép fénnyel ég, és…

Mókuska nem tudta befejezni mondandóját. A kétszínű szellő, most is, mint mindig, kárörvendően belendült, s a fák sűrűjébe vitte az orrfacsaró és könnycsalogató füstöt. Nem sok telt bele, a fák és állatok jajveszékelése bejárta az egész környéket. Szívfacsaró még belegondolni is. Tölgyünk riadtan tekintett körbe, hogy pusztul el minden, mi egykoron körülvette. Recsegett ropogott az erdő, a felé közeledő nagy lángok pedig bekebeleztek már mindent, mi útjukba esett. Már érezte törzsén a perzselő forróságot, lombkoronája is alá hullott, mikor megkönnyebbülést érzett… egy csepp, két csepp… esőcseppek!

Meglepett fánk feltekintett az égboltra, s tudjátok mit látott? A bárányfelhőt! Pontosabban már egy picit teltebb lett és erélyesebb, mint volt, de minden erejét összeszedte, hogy a barátját megmentse. Így megannyi könnycseppje hullott alá, eloltva a tüzet ezáltal, mi a tölgyfát egyre fenyegette. Mikor a tűz jóllakott, és már csak hamu maradt utána, fájó csend lengte be az egykor nyüzsgő, élettel teli erdőt.

• Köszönöm! – mondta a fa elcsukló hangon.
• Ne viccelj… szeretlek… én is sokat köszönhetek neked, ahogy sokan mások. Egymásért, egymásról szól az életünk.