Barion Pixel

Az elhagyott hinta

  • 2023.
    jan
  • 08

Egy néptelen liget idős fái között búslakodott egymagában egy elárvult hinta. A valamikor jobb napokat élt szerkezet lánca berozsdásodott, korhadt deszkáira, ráfagytak az elsárgult őszi levelek. A dermesztő hidegben búskomoran bámulta a fák zúzmarás ág...

Kép forrása: Trifán - Radics Bettina

Egy néptelen liget idős fái között búslakodott egymagában egy elárvult hinta. A valamikor jobb napokat élt szerkezet lánca berozsdásodott, korhadt deszkáira, ráfagytak az elsárgult őszi levelek. A dermesztő hidegben búskomoran bámulta a fák zúzmarás ágait, s közben elmélázott a régi szép időkön. Arra gondolt, amikor egy erős, barátságos kéz minden héten beolajozta láncait, és finom lakkal kente le az ülőkéjét.

  • Rég volt, nagyon rég – sóhajtott a hinta.

Hirtelen, mintha meghallotta volna valaki és közelebb lopakodott hozzá. A szél volt az, egy aprócska, barátságos fuvallat és beszélgetésbe elegyedett vele.

  • Elárulod miért vagy ilyen szomorú? – kérdezte.
  • Amikor fiatal voltam és üde, minden nap meglátogattak az emberek. Kicsi gyerekek, fiatal lányok, de még a felnőttek is szívesen hintáztak rajtam. Minden napom izgatott várakozással telt. Találgattam, hogy éppen aznap ki fog leghamarabb ideérni és meddig marad nálam vendégségben. És én csak dajkáltam és ringattam az embert, aki egy kis boldogságra vágyott. De már nem jönnek. Már rég nem jönnek. Öreg vagyok és hasznavehetetlen.
  • Értem – szólt elgondolkodva a szellő. Örülnél, ha kicsit ringatnálak?
  • Ó, megtennéd? Annyira vágyom rá!

És a szél ringatni kezdte az öreg hintát. Amikor csak arra járt mindig meghimbálta az vén játékszert. A rozsdás láncok csak úgy nyikorogtak, csikorogtak a hidegben. Néha-néha jó erősen is meghajtotta, az pedig szívósan állta a sarat. Sokáig játszottak így kettesben, amikor egyik reggel a szél nem jött egyedül. Gyermekkacajt hozott magával, sivalkodást, gondtalan, vidám nevetést. A hinta most lett csak igazán boldog!  Elégedetten és örömittasan repült magasra a vad szélben.

Egy család sétált el a liget szélén. A gyerekek meghallották a kacagást és így kérlelték apjukat:

  • Egy hinta! Hinta van az erdőben! Menjünk oda, és nézzük meg!

Azóta a család apraja és nagyja, de a környék összes lakója is minden nap odajár hintázni az öreg fák közé. Elégedett kacagásukat messzire viszi a szél. És persze a hinta láncait is hetente megolajozzák, az ülőkéjét pedig finom illatos lakkal kenik át a felnőttek.

Tóth Marianna, meseíró

Ezt a mesét írta: Tóth Marianna meseíró

Kunszentmártonban élek, 1963. november 1-én születtem Szentesen. Kisgyermekkorom nagy részét nagyszüleimnél, Alattyánon és Csépán töltöttem, ahol megismerkedtem a falusi emberek életének szépségeivel és nehézségeivel. Iskoláimat Kunszentmártonban, Szarvason, Budapesten, Szegeden és Debrecenben végeztem az óvónői pályához kapcsolódóan. Az óvodapedagógia sajátos eszközrendszere lehetőséget adott arra, hogy a művé...

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!



Sütibeállítások