Az elrejtett kincs - 10. Fejezet

Az elrejtett kincs - 10. Fejezet.

Felnőtt előolvasást igényel! Érzékeny téma!

֍

AZ ÜRESSÉG FÉKTELEN ÖRVÉNYÉBEN

Másnap reggel Malinna arra ért haza, hogy a ház üres volt. A nyitott erkélyajtón át a hűvös korai szellő csapkodta a kopott falhoz a szürke csipkefüggönyt. A ház nem dúdolt, hallgatott. Malinna hiába kérte zendítsen a régi nótára, a ház megmakacsolta magát. Ó, ha azok a falak beszélni tudnának! Beszélni viszont nem tudtak, csak dúdolni, azt is csak addig,míg a gyász illata körbe nem lengte a vaskos téglatömböt.

Malinna nem akarta felfogni ezt az egészet. „Nem, nem lehet, nem mehetett csak úgy el!”Elhatározta, elindul felkutatni anyját, és ha kell vissza hozza őt a világ végéről is! Elővette barna foltos hátizsákját, és elkezdte a számára létfontosságú holmikat belepakolni: zseblámpa, manduláskeksz, ivólé….mikor hirtelen nagy csörrenést hallott a földszintről. Odasietett a lépcsőkorlát tetejéhez, hogy megnézze mi volt az.

Nagyi rontott be nagy sebbel lobbal kisírt szemekkel.

Ekkor megjelent az ajtóban, Nagyi mögött a 2 testvére is Nagypapóval. Nagyi zihálva felrohant az emeletre Malinnához, és szorosan átölelte, úgy zokogott Malinna vállán.

A kérdésre válasz már nem jött. Fekete gyász borult Lavendrécskyék házára. Egy borús gomolyfelhő költözött a családi ház födele felé, olykor villámokat szikrázott, akkor amikor csak gondolta, rémületben tartva ezáltal a benn lakókat. A ház falai köré vaskos rácsok tornyosultak, ami egykor egy család idilli fészke volt, most egy sötét, vaskos falú siralomházzá változott.

Másnap Cumpó is hazaérkezett. Szeme vörösre duzzadt, szája remegett. Azt sem tudta hová legyen. Szégyen, rettegés, és melankólia társult a család mindennapjaihoz.

Cumpó belesüllyedt a végtelen gyász csapdájába. Mással sem foglalkozott, csak saját fájdalmának tompításával.

Malinna folytatta az iskolát. Az árnyék, ami gyerekkora óta követte, szövetségesének szegődött. Szinte nem volt olyan pillanat, mikor az árnyék visszavonult volna. Nappal azért, mert barátaival, osztálytársaival nem volt hajlandó beszélni a történtekről. Olyan akart lenni mint ők. Egy a sok közül. Egy lány átlagos családdal. Így hát az árnyék kapóra jött, hogy eltakarja vele igazi énjét. Aztán éjszaka szintén vele volt az árnyék. Ilyenkor egyedül a szobájában sírt, s közben ugyanazok a gondolatok örvénylettek fejében lévő kaotikus útvesztőjében. „Bárcsak visszaforgathatnám az időt! Bárcsak otthon lettem volna! Bárcsak többet figyeltem volna rá! Miért tette ezt? Hogy tehette ezt? Nem szeretett engem eléggé? Miért hagyott magamra? Nem voltam neki elég? Hogy nem vettem észre, mire készül?…”

Így ment ez napról napra, évről évre. Nappal az elégedett, jól tanuló diák, éjszaka a magányos magába roskadó kislány volt. Barátaival próbálta nappal elterelni gondolatait, habár tudta nagyon jól: Ők nem tudnak azonosulni a problémáival, és tulajdonképpen ő sem tudott azonosulni a barátai kamaszkori problémáival. Malinnának hamar fel kellett nőnie. Olyan érzések özönlötték el, amikkel mások csak jóval később, évek esetleg évtizedek múltán szembesülhettek. Szorongás, magány, félelem. Egyre jobban kezdett a fekete árnyékába burkolózni. Nem szerette őt. Legszívesebben egy jó erős mozdulattal lerángatta volna magáról és kihajította volna az ablakon, jó messzire, egészen Szendergőciáig, hogy vissza többet ne jöhessen, de képtelen volt rá. Várta a pillanatot, mikor felnő, hogy kiszabadulhasson a családi házból. Akkor csak futna, futna jó messzire tőle, de még saját magától is legszívesebben elmenekülne.

*

Egyik ősszel különös dolog történt Malinna osztálytársával. Megváltozott. A nyár előtt még úgy nézett ki, mint a többi imágó gyerek, valamelyik testrésze, vagy hozzátartozó része nőni kezdett. Történetesen Vusztrillának húsos indák fonták körbe az egész testét, melyből tüskék ágaskodtak ki. A nyár elején már szinte majdhogynem a nyaka köré volt tekeredve Vusztrilla indája. Aztán ősszel, mikor elkezdődött az iskola, Vusztrillára nem lehetett ráismerni. Sehol egy inda, sehol egy karcolás, sehol egy megnagyobodott egyéb testrész, vagy valami. Egyszerűen csak Vusztrilla volt. Arcán letörölhetetlen mosoly, a szíve dobbanását pedig az iskolai kicsengőnél is hangosabban lehetett hallani.

Volt aki megmosolyogta. Volt, aki azt sugdosta a háta mögött, hogy elment a józan esze. Volt, aki kíváncsian hallgatta őt. Volt, aki vele tartott. És volt olyan is, aki csodálta őt. Ez volt Malinna. Szeretett a társaságában lenni, és csak ülni mellette a szünetekben és hallgatni a történeteit az Igazmondóról. Bár Malinnának így is nagyon távolinak tűnt ez az egész.Harapni lehetett a szabadság nyújtotta falatkákat, ami Vusztrillából áradt. Malinna mindennél jobban vágyott erre, hogy ő is megkóstolhassa milyen szabadnak lenni. Ne kelljen többé az árnyék cellájában fogolyként raboskodnia.

Malinna úgy gondolta, ha elmegy a Hegyhez a Szentséges térhez, és elég hangosan kiabál oda fel Hozzá, akkor ő is szabaddá válhat. Sajnálatos módon Malinna szájából csak merő keserűség áradt, nem tudta, hogyan kell az Igazmondót hívni. Tele volt fájdalommal, és dühvel, ami belülről marcangolta. Más nem jött ki a torkán.

Amint elhagyták utolsó mondatai ajkait, térdeire rogyott, ott a Szentséges tér előtt. Arcát kezeibe temette , és erős megrendülő zokogásban tört ki. Szíve páncélba burkolózott, és elhatározta nem fog megbocsátani.

*

Az idő mintha futólépésben száguldott volna. Malinna szép, sudár, karcsú leánnyá cseperedett. Egyre többet lófrált barátaival most már nem csak délutánonként az iskola után, hanem hétvégén is éjszaka. Ilyenkor táncolni járt a barátaival az erdő szélén lévő mulatozóba. Táncolás közben sikerült elfeledkeznie az árnyékról, holott legtöbbször ő volt a táncpartnere.  Apu nem túl gyakran látogatott haza a lányához. Nem is nagyon szólt bele, hogy kivel, mikor, hol és mit csinál. Új családja lett. Ott éltek Vizionária forgatagában a nyüzsgő centrumban. Malinna pedig a csendes északi vidéken maradt, ahol felnőtt. Nem akarta apja új családját, barátaival akart maradni. Na meg persze ott volt neki Nagyi és Nagyapó! Soha életében nem kapott még annyi szeretetet, mint tőlük. Oda is költözött hozzájuk. A nagy,emeletes házba pedig Desztilla bútorozott be családjával.

Otthonának viszont egyiket sem tekintette. Nem tudta igazán mit jelent ez a szó. Otthon. Melegség. Meghittség. Szabadság. Mik ezek? Létezik ilyen egyáltalán?

Közeledett az utolsó év az iskolából, amikor is el kellett dönteni a gyerekeknek, mit szeretnének kezdeni az életükkel? Milyen mesterségnek állnak?  Malinna mivel már rég elzárta íróasztala fiókját, és édesanyja távozása óta szinte egy vonást sem húzott papírlapjaira, könnyen elhessegette gyerekkori álmát, mi szerint képrajzoló lesz. Annál inkább furdalta a kíváncsiság, hogyan lehet az árnyéktól megszabadulni, vagy legalábbis észrevétlenné tenni. Ezért hát úgy döntött lélekbúvárnak áll. Megszerzett minden kötelező irodalmat a témában, hogy kellőképpen felkészült legyen a felvételi vizsgára. Még egy kurzusra is beiratkozott, amit egy helyi lélekbúvar tartott az ifjoncoknak. Nem sokan jártak a kurzusra, mindössze 3an: Malinna, egy fiú, és egy másik lány.

Malinna örült, boldog volt. „Végre kiszabadulhatok innen. Elmehetek a nagy tudású egyetemre! Választ kaphatok minden panaszomra! Végre azt csinálhatom, amit szeretek!”

Belevetette magát a legvastagabb könyvbe, olvasott, jegyzetelt, figyelt az órákon. Jobban érdekelte ez már, mint az eddigi tanulmányainak a befejezése. „Új barátaim lesznek, akik talán észre sem veszik az árnyékot. Akik talán észreveszik, ki is a valódi Lavendrécsky Malinna. Akikkel talán valóban önmagam tudok lenni.”

Egy pénteki kurzus után, Malinna elindult kifelé az épületből, mikor melléje szegődött a kurzuson lévő csoporttársa, Dopli. Magas, vékony imágófiú volt, és egy jó pár évvel idősebb is volt Malinnánál. Felajánlotta neki, hogy hazakíséri. Malinna nem ellenkezett, elvégre egy mesterséget fognak mívelni, ha mindkettőjüket felveszik a nagytudásúra. Doplinak hosszú szája volt, és a történetei is olyanok voltak, mintha a rétest húznák. „Jaj, mikor fejezi már be? Kicsit gyorsítani kéne a lépteimen, hátha hamarabb hazaérek.”- gondolta Malinna.

Egyszer csak elsötétült a világ Malinna előtt, már majdnem az ájulás kerülgette, miután

meghallotta Dopli szavait:

Malinnának több se kellett, no meg az árnyéknak, egyből emelkedni kezdett Malinna feje fölé, hogy nyomban bekebelezze. Malinna már alig látszott ki az árnyék mögül. Hirtelen elköszönt Doplitól és azon nyomban hazaszaladt. Nem érdekelte senki és semmi már többé, csak minél messzibbre kerüljön a fiútól.

„ Nem, ez nem történhet meg még egyszer! Hogy beszélhet egy ilyen szörnyűséges dologról ilyen hahotázva? Ez egy szörnyű imágó! És mi van, ha őt is ugyanabba a nagytudásúba veszik fel mint engem? És mi van, ha körülöttem is megpörgeti a szoba 4 sarkát? „ - zakatoltak egyre fülsüketítőbben Malinna gondolatai. Csak egy gondolat tudta őt lenyugtatni, egy döntés: „ Többet nem megyek a kurzusra, és nem lesz belőlem lélekbúvár. „

Miután meghozta ezt az áldozatot Malinna, a csalódás fekete árnyéka nyújtott neki támaszt.Sürgősen keresnie kellett egy másik mesterséget, mert a felvételik ideje rögvest beköszöntött.

Malinna kinyitotta régi fiókját, elővett egy gyűrött papírlapot, és egy tompa ceruzát. Elővette faragóját, kihegyezte. Rajzolni kezdett. Majd egyre többet, és egyre többször. Egyre jobban sikerültek. Elhatározta, leporolja gyerekkorában dédelgetett ábrándjait, és megpróbálja a képrajzolói mesterséget. Nem gondolta a rajzait elég jónak, hogy megnyerje a vizsgát, de sokat gyakorolt. Éjjel 3ig is fennmaradt, hogy ceruzáját koptassa. Ráadásul gyorsan tanult. Ha kapott egy kritikát, nyomban igyekezett, hogy legközelebb ne így legyen. A következő munkáján már nyoma sem volt a korábbi hibáinak.

Elérkezett a vizsga napja. Malinna nagyon izgult. Az árnyék mégis nyugton volt. Egész nap rajzolni kellett az imágótanoncoknak. A tanítók kedvesek voltak, és igyekeztek minden vizsgázót megnyugtatni. Délelőtt 2 rajz, délután 2 rajz. Malinna estére már majdnem szétesett, alig látott már a szemeivel. Hazaért, bedőlt az ágyba és aludt másnap délig. Mikor felkelt, nyomban kiugrott az ágyból, nyomott egy puszit nagymamája homlokára, s uzsgyi be a képrajzoló műhelybe. Vagyis csak a bejáratig, mert oda függesztették ki reggel 8 órakkor a felvételt nyert diákok névsorát.

Már többen is a műhely ajtó előtt csoportosultak. Malinna is odafurakodik s olvassa:

„LAVONDRÉCSKY MALINNA!!!! óóó, ez én vagyok! Elírták a nevemet! Mit számít ez!”