Az elrejtett kincs - 2. fejezet

Az elrejtett kincs - 2. fejezet.

2. FEJEZET

AZ IMÁGÓK

            Vizionária népessége meglehetősen megnövekedett az utóbbi években. Talán a sok változás, vagy a szeszélyes időjárás lehet az oka. Hm, nem tudni, viszont szokatlan ábrázatú élőlények képezik populációjukat. Ők az imágók. Nem emberek, nem állatok, és nem is e kettő keveréke. Látszólag embereknek néznek ki. Fej, arc, érzékszervek, nyak törzs, végtagok, mindenük olyan, mint az embereké, de valahogy mégis olyan furcsán groteszk az ábrázatuk. Itt ugyanis minden változásban van, így az imágók kinézete is folyton- folyvást változik. Na de nem úgy mint a mi világunkban: szőkéből feketére festve hajukat, vagy színes tetoválást varrva bőrükre, ha úgy tartja kedve az embereknek. Igen, az embereknek, de nem az imágóknak! Ők nem maguk döntik el, hogy épp melyik testrészük, vagy részük kezd el változni. Hanem a lelkük. A lélek, mely, ha romlásnak indul, testük egyből reagál, és külső jelei lesznek. Tudom, tudom, nehéz elképzelni, de lássuk csak!

Ott, ott, látod őt? Nagy rózsaszín kalapban, hosszú citromsárga tunikában, aki épp most fordul be a Lepketova utcába? Ő itt Mézia Dézi, kedves, és bájos, és nagyon intelligens tele kacifántos és furmányos ötlettel. Jó lesz, ha vigyázol vele! És miért ilyen nagy a szája? Ha jól figyelsz, elmesélem.

Mézia Dézi már kisgyerekként is csodabogárnak számított. Sok dolog érdekelte őt: a csillagok járása, a szél zúgása, a végtelen kiszámítása, a hangok hullámzása és még sorolhatnám. Ezzel  nem is lett volna semmi baj. Szülei ámulattal figyelték minden egyes kis rezdülését. Ám egy kora délutánon, mikor Mézia Dézi a szobájában fürkészte a kis pókok hálójának geometriáját, nagy zajra kapta fel a fejét. Édesanyja és édesapja eltorzult arccal üvöltve kiabáltak kígyót békát egymásra. Mézia Dézi annyira megijedt, hogy fogát összeszorítva párnája alá vetette fejecskéjét, de a sértő megjegyzések így is éles késként hasítottak keresztül a tollpihe párnán. A csípős gondolatfoszlányok a kislány dobhártyáján ugráltak fel s alá. Fel-le, fel-le, fel-le. Minden egyes ugrással egy repedés keletkezett Mézia Dézi lelkében.

Onnantól kezdve a kislányt már nem érdekelték a világ apró kifürkészhetetlen dolgai. Egy valami izgatta őt, de nagyon. Az imágók botlásai, lelki kudarcai. Azt leste naphosszat ki hogyan, mikor, kivel, és hol, mit csinált. Aztán azon kapta magát, hogy másról sem tud beszélni, csak a szomszéd elszökött libájáról, vagy a tanító félregombolt kabátjáról, vagy a postás rosszul kézbesített leveléről, egyszóval arról, ami másnak szégyellnivaló, az neki már indok volt arra, hogy egy lebilincselő történetet kerekítsen belőle. Természetesen kicsit hozzátoldva, vagy elvéve, mindenesetre igazságot torzítva adta tovább annak, aki csak az útjába került. Ezzel irdatlan nagy gubancokat okozva mindazoknak, akiket Mézia Dézi célba vett. Így hát nagyokat mondó szája növekedni kezdett.

És ott van például a biciklin tekerő öreg Szemi. Nézd, milyen nagy a füle! Egészen lelóg a válláig. Vajon mit követhetett el, amivel lelke ilyen nagy fülekkel átkozta meg?

 Nagy lapátfüleivel fergeteges szelet tudott kavarni, bármerre is járt. Szegény öreg Szemi, csak az igaz szerelmet kereste. Még fiatal volt, mikor menyasszony nézőbe ment a szomszéd utcában lakó Tulipillához. Gyerekkoruk óta ismerték egymást. Mindketten a Kacagó Pitypang Óvodába jártak, aztán a Bölcs Tudorka iskolában padtársak lettek. Szemi igyekezett mindenben Tulipilla kedvében járni, de Tulipillát nem érdekelte Szemi kedvessége. Kezdetben szégyenlősen fogadta Szemi apró ajándékait: egy kedves kis rajzot, kedvenc uzsonnáját, vagy egy vékony szalagra fűzött gyöngykarkötőt. Szemi ezen felbuzdulva még több ajándékkal halmozta el. Ez kezdett már kényelmetlenné válni Tulipilla számára. Próbált elbújni előle, majd úgy tenni, mintha nem venné észre. Sőt volt, hogy betegnek tettette magát szülei előtt, csak, hogy ne kelljen iskolába mennie. Tulipilla ezen próbálkozásai viszont mind hiábavalóak voltak. Szemi ugyanis a fejébe vette, addig addig ostromolja hőn áhított szerelmét, míg végül be nem adja a derekát. Telt múlt az idő, s elérkezett Szemi számára a nagy nap. Felvette a legszebb bársony öltönyét, amit még a nagypapájától kapott ballagására. Egy szál vörös rózsát tűzött zakója zsebébe. Kezében a kertben nőtt friss vadvirággal, és zsebében az arany karikagyűrűvel pattant fel bringájára, és hajtott el a szomszéd utcába. Egyenesen Tulipilla házához. Nyelt egy nagyot, hátra suhintotta szemébe hulló tincseit, majd megnyomta az ajtó mellett aranyló csengettyűt. Tulipilla kinézett az ablakon, és látta, hogy Szemi ott áll, amint a neki tartogatott gyűrűt nézegeti. Ekkor Tulipilla apukája szólt oda lányának mély dörmögő hangján:

• Akarod, hogy elintézzem?- s az öklével egy jó nagyot csapott tepsi tenyerébe.
• Nem, dehogyis apa- szólt elcsukló hangon Tulipilla.- mindjárt kimegyek hozzá.

Nyelt egy nagyot, szemébe könny szaladt, s légiesen lesietett a lépcsőn egyenesen a bejárati ajtóhoz. Szeminek egy örökkévalóságnak tűnt az a röpke pillanat, míg az ajtó kitárult. Egyszer csak meglátta a lányt. Szeminek torkán akadt a szó. Hirtelenjében azt sem tudta miért jött ide. Olyan gyönyörű volt Tulipilla, mint még soha. Búzakalász színű fürtjei lágyan omlottak vállára. Flamingó rózsaszín ruhácskája selymesen takarták el Tulipilla kecses testét. Szembogara mint a csillámló zafír, úgy tündököltek. Szeminek kedve lett volna belemélyedni Tulipilla szemeibe, de aztán belehasított a gondolat, hogy itt az idő, meg kell kérnie a lány kezét.

• Kedves, drága, édes Tulipilla!- szólította meg.
• Állj!- vágott közbe Tulipilla- kérlek, ne folytasd!
• Mi a baj?- értetlenkedett Szemi.
• Ez az egész, minden baj!- tört ki belőle. Már nem tudta tovább visszafojtani érzéseit.- Szemi ez így nem mehet tovább! Nem üldözhetsz engem a szerelmeddel egyfolytában! Én, én- halkult el Tulipilla, majd kinyögte- én nem szeretlek téged!

Ahogy kiejtette ezeket a szavakat a száján, Szemi mintha szoborrá változott volna. Mintha kőből lettek volna ezek a szavak, nem tudtak behatolni nem hogy a szívébe, de még a fülébe  sem. Megsemmisülve állt a lány előtt, miközben ezernyi kérdés keringett a fejében. „De miért, és hogyan, ez nem lehetséges?!” Majd némán megfordult, és elindult a kapu felé. Amint lólépésben befordult a Búbostokos utcába hirtelen beléhasított a gondolat: Ez a lány sohasem létezett számomra! S amint lelkének legmélyére száműzte Tulipillával kapcsolatos összes emlékét, egyszer csak nőni kezdett Szemi füle, míg nem akkorára nem nőtt mint egy lapát. Most ezekkel a fülekkel csapja a szelet legújabb áldozatainak. Hiába a szép szó, a könyörtelen visszautasítás Szemi fülei mindig csak elhessegetik a kegyetlen valóságot, mégpedig, hogy nem kell ő senkinek. Mégse legyen ennyire fanyar Szemi és Tulipilla románca, történt azért mégis valami boldogító ebben a kikosarazásban. Mert amint Szemi némán hátat fordított Tulipillának, nyomban ő is változásnak indult. Tulipilla lábairól említést eddig még nem tettem, mert bizony jókorára megnőttek ezekben az években. Könnyebb volt így eliszkolni, ha jött a kedves, így hát óriásra nőtt talpakat növesztett rögvest. Mikor aztán Tulipilla bátran kiállt magáért, lábai hirtelenjében csökkeni kezdtek. Nem csak az óriás talpak tűntek most már el, hanem a könnyek is Tulipilla szeméből egyszer s mindörökre.

Aztán ott áll a fagyizó előtt az a fiú, hosszú lógó orral. Nem, nem dehogy, ő nem a Pinokkió! Viffinek hívják, szegény párát, neki is szomorú a sorsa. Viffi csodaszép kisbaba volt, mert tudniillik, hogy az imágók mind szépnek, és emberinek születnek. Viffi szép volt és üde, csupán egy volt a probléma, hogy ő már a sokadik. 9. gyermeke lett ő a Balambér családnak. Így sajnos sok időt, gondot, türelmet szülei nem fordítottak rá. Viffi szerette volna, ha édesanyja kicsit babusgatja, játszik vele, vagy ölben hordja, mint ahogy a többi gyereket. Viffinek sajnos csak a hagyjál békén, maradj csöndben, nem érek rá, kotródj innen jutott. Igyekezett sürgölődni édesanyja körül, felhívni magára a figyelmet, hátha szóra méltatja. Így hát beleütötte az orrát mindenbe, amibe csak a felnőttek hozzákezdtek. Vendégségbe jött a Balambér családhoz a távoli kuzin. Ami csak az eszébe jutott mondta mondta, megállás nélkül kotnyeleskedett, csak hogy végre ráfigyeljenek.  Elmentek a családdal a piacra. Még a kofák vitatkozásába is beleszólt, de még hogy! Minden szem rá szegeződött úgy rendre intett minden társaságot. Így aztán nem csoda, ha az a minden lében kanál orra növésnek indult. Pedig csak egy kis törődésre, meghittségre, szeretetre vágyott. Sajnos rossz módját választotta az igénybejelentésnek.

Vizionária mesés tájain groteszk figurák élik egyre bizarrabb életüket. Vajon mindegyik imágó ilyen? Mindegyik éli a saját kis nyomorát, míg el nem nyeli őket Szendergőcia?

Biztatlak kedves olvasóm, hogy nem. Nem minden imágó ilyen fura szerzet. Mert léteznek Vizionáriában azok a fajta imágók, akik ugyan változnak, de nem úgy mint a többiek. Ezek az imágók visszafele változnak, kezdik felvenni az eredeti lényüket. Azt, amire teremtve lettek. Valami különös dolog történik velük, amint megismerkednek az Uralkodóval. Az Ő képmására kezdenek el átformálódni. 

De még mielőtt erre kitérnék mindenféleképpen említést kell tennem az imágók szívéről, amiért dúl a nagy harc a 2 kormányzó között. Az imágók szíve olyan mint egy vezérlőközpont, onnan indul ki minden élet. Ez irányít mindent, ez indítja növekedésnek vagy csökkenésnek azokat a bizonyos részeket. Az imágók szívének belsejében áll egy trónus. Ebben a trónusban rendszerint csücsül egy manóféle miniimágó, amit úgy hívnak imego. Ő fogadja a különböző impulzusokat, és dönti el, hogy mit reagáljon az imágó. Vigyázni kell ám az imegókkal, mert meglehetősen érzékeny, és sérülékeny fajzatok.

De nem minden imágó szívében imego csücsül. Vannak üres szívek is, ezekért ádáz harcot vív a Parancsnok és az Uralkodó. Kinek sikerül megszereznie a trónust?

Ha az Uralkodó nyerte el az imágó szívét, és ledöntötte az imegót, vagy magától üresedett meg a trónus, akkor az Uralkodó maga ülteti be a trónszékbe az úgynevezett Lelkes Alakot.

Ha viszont a Parancsnok nyeri meg a trónust, akkor az ő egyik zsoldos katonája befolyásolja ezentúl az imágó érzéseit, akaratát, cselekedeteit, és döntéseit.