Az elrejtett kincs - 1. fejezet

Az elrejtett kincs - 1. fejezet.

AZ ELREJTETT KINCS

֍

BEVEZETÉS

            Kedves Olvasó!

 Egy nem hétköznapi történetet fogok most eléd tárni, nem hétköznapi szereplőkről, nem hétköznapi világról, mely nem hétköznapi embereknek szól. Lehet, furcsának hangzik, amiről olvasni fogsz, azt mindenesetre garantálom, hogy megmozgatja a képzeletedet. Engedd meg magadnak, hogy beszippantson ez a kis fabula! Lassan fog kibontakozni előtted az, amihez nem kell sok, csak egy kis élettapasztalat, idő, és ismeret.

Üdvözöllek tehát Vizionáriában, ahol a fantáziának nem szabhat határt semmi sem!

֍

1. 1. FEJEZET

VIZIONÁRIA

Volt egyszer egy ország messze-messze vidéken, hol ember csak képzeli, hogy valaha is létezett. Vagyis, ha pontosabban szeretném kifejezni magam, a magukat felnőttnek hívó emberek, már nem képzelik, egyenesen tagadják, hogy ez a hely létezik. Nem volt ez mindig így, mert míg az emberből felnőtt nem lett, egészen bizonyos, hogy ezen ország biztos ismerője, kutatója volt. Sőt, olykor-olykor talán még turistaként is ellátogatott ide!

Vizionária gyönyörű országa tele van színekkel, tarkábbnál tarkább hullámzó és kusza színkavalkáddal. A pasztelltől a vibráló tónusokig itt minden megtalálható. A dombon a fűszálak, a fák lombjain a levelek, a halak pikkelyei, a szempillák szálai, mindegyik különböző színekben pompázik.

Itt mindig tavasz van. A folyók kristályszínűek, a virágok illata bódítóan negédes. Ha messziről kémlelem Vizionáriát, azt mondom: ez igen! Egy igazi Fantázia világ, csupa mókával, kacagással, mámoros percekkel.

No, de vizsgáljuk csak meg egy kicsit jobban ezt a birodalmat! Lássuk, mit tudunk róla!

 Vizionária 2 ország határa között fekszik. A határvonal sem olyan mint, amit megszoktunk a térképeken, mert ezek állandóan hullámzanak. A hullámzás épp attól függ, milyen dal hallatszik el a határhoz. Ha lágy, kellemes melódia szól, akkor a határvonalak lassú ütemes mozgásnak indulnak. Ha vad, robaj hangja hallatszik, akkor a határvonalak is cikázni kezdenek, töredezettnek látszanak.

Vizionáriától keletre Valócia található, ami az emberek, jobban mondva a felnőttek földje. A 2 ország lakosai soha, de soha nem találkoznak egymással. Valójában nem is tudnak egymás létezéséről. A valóciabeliek nem hisznek Vizionáriában, és Vizionária lakosai sem vesznek tudomást Valóciáról.

A nyugati határnál a rettegett Szendergőcia nyugszik. Ide egy irdatlan hosszú létrán át lehet csak bejutni. Aki ide belép, onnan biza’ nem jut ki többé. Örökre elnyeli a mélységes Szendergőcia földöntúli kozmosza. Hogy ne legyen ilyen egyszerű oda bejutni, a létrán túl 2 ajtó nyílik Szendergőciába. Az egyik Rémálom világába, a másik Ábrándos Álomba vezet. A 2 ajtó kulcsa pedig 2 hatalom kezében van. De erről kicsit később fogok mesélni.

Vizionáriában nem csak dombok, patakok és színes tájak vannak. Déli részein terül el a mocsáros lápvidék szigete sötét ködfelhőbe burkolózva. A lápból gőzölgő bugyrok törnek fel. Amint szétpukkan egy, éles sikoly hangja hallatszódik, mintha a mocsár mélyéből lévő foglyok fájdalmas kínjai láttak volna napvilágot, illetve holdvilágot, mert erre a vidékre még a  nap sem teszi be a lábát. Ijedten menekíti ki sugarait a lápvidék földjéről.

A mocsár közepén egy sziget emelkedik ki, melyen egy vaskos tömegű bevehetetlen vár áll. Ez egy óriási tömlöcre hasonlít, melynek fala tükörsima, hogy ne lehessen megmászni. Ablakai nem voltak, csak sűrűn rácsozott rések tarkították a homlokzatot. A vár körül rozsdás fogú éles szögesdrót húzódik. Félelmetes látványt nyújt minden szemlélőnek. Bűzös kénszag terjeng a levegőben. Senki sem bírja ki ép ésszel ezen gyötrelmeket. A fojtogató szag behatol a legbensőbb részekbe, és belülről marja szét minden egyes porcikáját annak, aki belélegzi. Lassú, de annál fájdalmasabb halált okozva ezzel. Hogy kerülhetett ide ebbe a bizarr világba egy ilyen rémséges hely?  Nos, minden ki fog derülni a megfelelő időben. Így már nem is olyan fényes a történet.

Nos, térjünk most vissza Vizionária derűsebb régióira, és vegyük nagyító alá a sok apró furcsaságot, melytől mégis ez a hely befészkeli magát a mi szívünkbe.

Vizionária nagyon komoly, bonyolult, folyton változó infrastruktúrával rendelkezik. Labirintusszerű utak, melyeket magas kőházak fonnak körbe. A közlekedés meglehetősen kaotikusnak tűnhet egy jöttment betolakodónak, de aki alaposan megfigyeli a lakosok életét, rájön, hogy mennyire nagy súlya van a közlekedésben a szabályoknak. Az utakon különböző táblák szolgálnak segítségül, csak úgy, mint itthon. Ezek a táblák, mivel a szabályszerűség részét alkotják, a színektől megfosztva állnak az utak mentén. Fekete-fehérben igazítják helyre az útra indulókat. Mégse legyen túl egyszerű az élet, Vizionáriában közlekedni sem egyszerű, sőt folyton változó lépésben járhatjuk utunkat a hét minden napján. Hétfőn 2 lépést előre, egyet vissza lépéssel közlekedhetünk Vizionária utcáin. Kedden: lólépésben, mint a sakkban, szerdán: 2 ugrás és 2 lépéssel, csütörtökön: tyúklépésben, pénteken: mindenki forogva jár-kel az utakon, szombaton: háttal közlekednek, és vasárnap normálisan, lépésenként saját tempóban. Ezt a szabályrendszert megszegni nem szabad, mert akkor feje tetejére áll a közlekedés, és dugó-dugó hátán, kalamajka mindenhol, mindenki észt vesztve rohangál fel s alá. Ilyen nem sűrűn fordul elő Vizionáriában, mert tudják így élhető ez az ország. Bevallom, elég szokatlan látvány egy pénteki nap az utcán, de hát ők már csak ilyenek. Bohókás nemzet bolondos világa.

Ezt leszámítva olyan, mint a mi világunk: vannak házak, boltok, mozi, piac, és játszótér. A lakóházak, üzletek kőből épültek. Szürkék, minél szürkébb egy épület, annál masszívabb. Volt valami mégis egészen különös a lakóházakban. Olyanok, mintha élnének, vagyis nem egészen. Nem tudnak beszélni, de dúdolni igen. Minden családi háznak van egy éneke. Ez az ének a szeretet éneke. Rendszerint egy kisgyermek születésekor keletkezett ez a kis dalocska, amit az édesanyák kisbabájuknak elalváskor dalolásztak. Ez a dal, ez a dudorászás beleívódott a ház ódon falaiba, a kicsi kis apró repedésekbe, lyukakba. Ekkor a ház életre kelt. Bizonyos időközönként dúdolta azokat a fülbemászó dallamokat. Ha egy család vigasztalásra vágyott, dúdolt a ház. Ha a gyerekek önfeledten kacarásztak, dúdolt a ház. Ha a vasárnapi szieszta beköszöntött, dúdolt a ház, vagy ha az édesanya elfáradt a kisbaba ringatásába, dúdolt a ház, mert ő is családtag volt már. Ha egy család széthullott, a ház hallgatott. Ha a családtagok ellenségekké váltak, a ház hallgatott. Ha a ház megüresedett, a ház hallgatott. Majd megszűnt belőle az élet halovány lehelete.

A piacon, üzletekben mindig tömeg volt. Ezek voltak a központi helyek, ahol mindenki szeretett megfordulni, körülnézni, találkozni, beszélgetni, vagy csak figyelgetni erre, arra, mindenfele.

Nagy errefelé a nyüzsgés. Vizionária lakosai lassacskán túlnövik világukat. Nem volt ez mindig így. Kezdetben csak ketten laktak itt. Ametiszt és Topáza. Ők voltak az első teremtmények. Az Uralkodó teremtményei. Aztán, ahogy telt múlt az idő ők együtt benépesítették az egész országot.

Vizionária ágas bogas részei kellős közepén állt egy gigantikus hegy. Ez a hegy nem olyan volt, mint itt a legtöbb dolog. Nem volt benne változás, egy öröktől fogva létező rendíthetetlen hegy volt. Ott magaslott az ország közepén. Ha felnéztem a tetejére, végeláthatatlan monstrum tornyosodott elém. Ez a hegy a felhőkön is áthágott, ment ment töretlenül előre, ki a világűrbe. És minek állt itt a birodalom közepén egy böhöm nagy hegy? Csupán azért, mert innen indult ki minden.

Itt lakott az Uralkodó.