Az ezermester király

Az ezermester király.

Egyszer volt hol nem volt, túl a hegyeken messzi messzi vidéken, amerre a kurta farkú malac túr, még azon is túl állott egy gyönyörű szép palota. A palotában lakott egy király. Egy nagy bajúszú pödrött szakállú jószívű kegyes mosolyú uralkodó. Ennek a királynak volt egy szerszámos ládikója, mindenféle csuda szerszámokkal, melyeknek különböző csodatévő erejük volt. Egyik reggel gondolt magában egyet a király: hát pedig ő felülkerekedik, nyakába veszi a világot, s megnézi tud e valahol bármit is megjavítani. Felvette hát ütött kopott gúnyáját, hogy igazi mesterembernek nézzen ki.

Ment mendegélt a király mígnem elérkezett Ámulatfalvába. A faluban lakó emberek  annyira el voltak ámulva maguktól, hogy észre sem vették az ezermester királyt. Mindenki tükörrel a kezében rohangált fel s alá, s dicshimnuszokat zengtek önmagukról:

• Ó mily gyönyörűséges, ó be üdítő az én arcomra nézni!- lihegte egy járókelő, s majd’ felbukott a saját árnyékában.

A király le is szólította az egyik piperkőc nyikhajt:

• Kedves fiatalember! Van-e ebben az ámulatba ejtő falvacskában, olyan dolog ami reparálásra vár?
• Ha? Mit méltóztattál mondani?- tekintett le a tükre mögül a lisztesképű fiú.
• Jelentem alássan, ajánlom magamat mint mindent javító ezermester.- mutatkozott be a király.
• Ez a falu, maga a tökély! Nincs itt semmiféle hiba.- ripacskodott dölyfösen az ámulatfalvi.
• Hátha itt minden tökéletes, akkor itt nincs is rám szükség.- horgasztotta le fejét a király.

Még mielőtt tovább állt volna, a tér közepén álló hirdetőoszlopra esett a tekintete.

„ Kiteszek itt egy hirdetést, hátha valaki meggondolja magát” - futott át a gondolat fejében.

Ki is szögezte egy papirosra:

„  Térülök jobbra fordulok balra,
s megjavítok mindent, mi csak kezembe akad.
Hívjanak csak, egy füttyentés,
 s már ott is vagyok!”

Éppen arra kocsikázott arany hintóján a pocakos pökhendi polgármester. Okkuláréjával szemrevételezi az irományt.

• Hm, hm, érdekes. Kár érte bizony kár, mert senki sem fogja ezt végig olvasni.
• Miért mondja ezt, kérem?- kérdezi a király.
• Egyfelől itt senkinek sincs szüksége javítómesterre, de ha mégis, akkor meg ez a szöveg senkinek sem fogja az érdeklődését felkelteni. Én valahogy így fogalmaznék:

„Egy igen jóképű és jóhírű ,
több generációs szupertehetségű trilliómester vagyok.
Számomra nincs lehetetlen, megjavítok mindent,
hogy Ámulatfalva a tökéletesebbnél is
tökéletesebb legyen! Hívjanak bizalommal!”

• Nem is tudom, én inkább maradnék az eredetinél, de azért köszönöm a jótanácsot!
• Au revoir! - köszönt el a polgármester, majd belemélyedt cifra ezüst tükröcskéjébe, beszállt a hintóba és sebesen elillant.

A király szomorúan tűnődött Ámulatfalva lakóin, mély levegőt vett, majd kisétált a falu kapuján.

Ment mendegélt dombokon, hegyeken át, mígnem a következő faluhoz ért.

Tündibündifalva.

Tündibündifalván az emberek mind nagyon segítőkészek, serények és fáradhatatlanok a munkabírásban. Az „Elnézést”, a „Bocsánat”, a „Sajnálom” gyakori szavajárásuk.

Amint a király beért a faluba épp szemtanúja lett egy apró kis incidensnek. Az újságot kihordó fiúcska épp elbotlott az előtte sétáló időshölgyben. A néni kosarából az almák szanaszét gurultak az ütött-kopott járdán.

• Ó, de figyelmetlen voltam. Tessék nekem megbocsájtani méltóságos asszonyom!- hebegte ijedtében a fiú.
• Jaj, aranyoskám elnézést kérek, hogy épp előtted mentem!- sopánkodott az öregasszony.

A király csak ámultbámult a történteken, és figyelni kezdte a falu lakóit. Mindenki sürgött forgott. Egymást segítették, és folyton folyvást tevékenykedtek valamiben.

A király megállított egy biciklijén arra felé kacskaringózó kislányt:

• Szervusz kislány, állj meg légy szíves egy pillanatra, lenne egy kérdésem hozzád.
• Tessék csak mondani bajuszos bácsi, mit szeretne?- érdeklődött a kislány.
• Látom, Tündibündifalva lakói igen csak serények, és ez igen ritka manapság. No de, van e ebben a faluban, ami helyreigazításra szorul? Tudniillik én egy ezermester vagyok, s megjavítok mindent, legyen szó egy eltört bögréről, vagy a lyukas cserépről a háztetőn, vagy egy elrepedt kályhacsőről, szóval bármi ami eszedbe jut kislány.
• Ó, drága kedves ezermester bácsi, ebben a faluban mindenki segít mindenkinek. Ha bármi javításra szorulna, csak jön egy kedves falubeli és megjavítja. Igaz, hogy nem lesz tökéletes, de egy ideig azért jól bírja magát.- mondta a lány.- De tudja mit? Jöjjön el hozzánk vacsorára, biztos messziföldről érkezett és szívesen venne egy meleg szívélyes vacsorát. Az én anyukám főz a vidéken a legjobban. Ő nyerte meg a tündisütöde bajnokságot immáron hetedszerre!
• Valóban, igazad van kis leány, messzi földről érkeztem, és bizony elfáradtam, és jól esne egy tányér forró leves.

Nem kellett sokáig nyüstölnie a lánynak a királyt, azon nyomban kis kunyhójukhoz vezette. Édesanyja sürgött-forgott a konyhában. Igen sok tennivalója akadt a mai nap folyamán: szomszéd Bözske tyúkjait megetetni, a piacon segíteni halat pucolni, a kórházban az ápolásra szoruló nagynénit meglátogatni, bevásárolni, süteményt sütni a jótékonysági vásárra, és kutyát sétáltatni a hétvégére elutazott Muci néniéknek. No aztán meg az itthoni vacsora készítés. Mikor meglátta, hogy kislánya Zizi egy vendéget hozott, az anyuka fejét fogta kétségbeesésében, hogy izibe még egy terítéket rittyentsen az asztalra.

Nem sokkal ezután Zizi édesapja is hazaérkezett a kemény munkából, de amint meglátta a vendéget, rögtön nekiállt a király cipőjét kisuvickolni. A király meglepődöttségében azt se tudta hová legyen.

A vacsora elkészült. Valóban igaza volt Zizinek, ilyen finomat még életében nem evett a király. Egész este történeteket meséltek Zizi szülei Tündibündifalváról, be nem állt a szájuk, a király lélegzetvisszafojtva hallgatta a szorgos kis emberek történeteit, míg nem egyszer csak Zizi közbeszólt:

• És persze Tündibündifalva lakói lelkesen várják királyuk visszatértét!
• Psszt!-csititgatta az anyja.
• Milyen király?- kíváncsiskodott az ezermester király.
• Ó kedves vendég- szólalt meg a családfő- hát Tündibündifalvának van egy királya, messzi messzi földön van a palotája.
• Ó, hát a mi királyunknak annyi tennivalója van, hogy nem ér rá a mi kis halandó nemzetünket meglátogatni- vágott közbe édesanya.
• Valóban? Hm, ez érdekesen hangzik.- morfondírozott a király.- és mi történik akkor, ha még is eljönne, és tegyük fel épp a maguk házába látogatna el?
• Áááá, az sosem történne meg.- hitetlenkedett az apuka.- Nem alacsonyodna le egy király a mi kis szerény hajlékunkhoz.
• Persze,- helyeselt az édesanya- mi pontosan tudnánk az érkezését, azt előre meg fogja üzenni, és akkor egész Tündibündifalva apraja nagyja feldíszíti az egész falut. A tér közepén egy nagy trónust állítunk fel, aztán sorfalat állnánk az egész utcán, úgy várnánk a királyt, majd egy hatalmas fogadást rendeznénk a tiszteletére.
• Értem- szólt elcsüggedve a király- de nem szeretnék visszaélni vendégszeretetükkel, most már igazán mennem kell.

Ezzel felállt az asztaltól a király vette a kalapját, köntösét, illedelmesen meghajolt a család előtt, s továbbállt.

„Úgy látszik Tündibündifalvának sincs szüksége egy ezermester királyra, had várják csak seholsincs királyukat” - gondolta magában.

Az éjszaka egyre sötétebb lett, a király pedig a sűrű erdő közepébe ért, ahol egy vadmacska villódzó tekintete förmedt rá.

• Na mi van felséges királyom, csak nem feleslegessé váltál az alattvalóid számára? Hah, micsoda birodalmat építettél te?!- gúnyolódott a vadmacska.
• Ej, te gonosz fajzat, eredj az utamból!- üvöltött rá a király, mire a vadmacska fülét farkát behúzta, s vonítva elmenekült.

Majd hátra tekintve így szólt félhangosan a bestia:

• Megállj csak, kerülsz te még az én csapdámba!

A király mit sem törődött a vadmacskával, lehajtotta fejét egy odvas tölgyfa gyökerére, s álomba szenderült.

Reggelre kelve a király útnak indult.

Bicebócafalvát magas hegysáncok vették körül, észre sem lehet venni a kis falucskát, amikor esti szürkületkor köd ereszkedik a völgyre. Ebbe a kis falucskába tette be lábát az ezermester király.

 Ebben a faluban élt egy 3 lábú kutyuska, akinek még kölyökként egy farkasverem csapdájába esve sérült meg menthetetlenül a bal hátsó lába. A 3 lábú kutyuska szomszédjában a bódító rózsabokor tetején viruló hófehér rózsakehelyben lakott a viharviselt törött szárnyú lepkécske.

A 3 lábú kutyuska, Szuszi és szomszédja Pille elbicegtek a falu közepén álló pékségbe, ahonnan ínycsiklandozó illatok csapták meg a 2 kis barát nóziját. Ez a nap is olyan volt, mint a többi: a nap fényesen és melegen sütött, lágy szellő verdeste Bicebócafalva lakóinak pirospozsgás orcácskáit.

Szuszi és Pille beléptek hát Macsakjú pékségébe. Az ajtó fölötti csengettyű csilingelt egyet, s előbukkant a pult mögül Macsakjú a fél szemére vak cica. Macsakjú születése után nem sokkal egy igen ritka fertőzésben veszítette el szeme világát. Így szinte semmire sem emlékszik: a színek, a mamája mosolya mind a feledésbe merültek. Egyedül az illatok mesés kavalkádja idézi fel számára a rég elfeledett emlékeket.

Szuszi és Pille egy kedves köszöntéssel üdvözölte Macsakjút, majd egy csont formájú croissant-t és egy lekváros fonatot vásároltak. Beszélgettek egy kicsit az időjárásról, majd elköszöntek egymástól. Amint kiléptek a pékség ajtaján, Puffi a bárány visítása árasztotta el  Bicebócafalva terét. Szuszi és Pille vigasztalni kezdte a kis barit, aki árván maradt, miután a farkasok falkája egy ádáz este megtámadta Puffi nyáját. Puffi pont nem volt akkor a nyájjal, mert messzire elcsatangolt a délutáni legeléskor és nem találta a hazautat, ezért a hegy oldalába kapaszkodott fel, ahol egy sziklahasadékban húzta meg magát éjszakára. Másnap reggel, mikor visszatalált a faluba, a nyájnak hűlt helyét találta. Azóta sötét szomorúság költözött kettéhasadt szívébe. Naphosszat csak sírt - rítt az árván maradt pára.

Az ezermester király leült az utcasarkon lévő járdaszegélyre, s onnan figyelte a csonkabonka állatkákat. Éppen egy púpos hangya görgetett maga előtt egy fél morzsaszemet. A hátán viselt nagy púptól sajnos csak feleannyi elemózsiát tudott begyűjteni a termeszvárba.

-Jaj, de fáj, jaaaj, de nehéz. - siránkozott a kis hangya.

A király lehajolt hozzá, és így szólt:

• Miért jajgatsz kis hangya?

A hangyácska elpanaszolta neki bánatát, mire a király megkérdezte:

• Akarod, hogy segítsek?

A hangya szeme felcsillant:

• Ó hát persze! Egyedül nagyon nehéz ezt a morzsát hazáig cipelni.

A király tenyerébe vette a hangyát, kinyitotta ládikóját, s elővett belőle egy szivárványszínben pompázó ráspolyt. A hangya elámult a csodálkozástól, mikor a király a ráspollyal elkezdte lereszelni a púpot a hangya hátáról.

Ssss, kracs, kracs, sssss.

• Tessék! - szólalt meg elégedetten a király.- Kész van! Többé most már nincs púp a hátadon!
• Naháát! - állt el még a szava is a kis hangyának- Köszönöm! Felséges királyom!- hajbókolt a hangya.
• Psszt, aztán egy szót se a többieknek! - csitítgatta a király, nehogy a hangyácska felfedje kilétét.

A hangya nagy örömében ugrált, viháncolt, bukfencet hányt a morzsára, úgy gurította be a bolyba.

Na ott aztán elkiáltotta magát vézna kis hangján, ahogy a torkán csak kifért:

• Itt van a csodatévő! Lássátok mit tett velem! Eltűntette a púpomat!
• Hol? Hol van ő?- kérdezősködtek a többiek, mert ott aztán volt mindenféle bajtól szenvedő hangyácska a bolyban. Hasfájós, püffedt fejű, félcsápú….stb.

Amint a kis hangya elmondta hol találkozott az ezermesterrel, nyomban az összes hangya uzsgyi ki a bolyból, egyesen a király lábához igyekezett. A királyt úgy beterítette a sok hangya, hogy a feje búbja is alig látszott ki. Előkerült a ládikóból a sokféle csudálatos szerszám, csak úgy csattogtak a király keze alatt.

Erre a riadalomra felfigyelt a 2 jóbarát is, amint a tér közepén vigasztalták a kis báránykát.

• Mi történik ott? – kapta fel a fejét Pille.
• Biztos eső lesz, azért van ott annyi hangya.- legyintett Szuszi
• Odanézzetek! - mutatott gyenge kis patájával az egyik hangyácskára Puffi.
• Meggyógyultam, meggyógyultam!- Kiabálta egyik hangya a másik után.
• Mi az? Mi folyik ott? - fordult oda Szuszi a kis hangyához.
• Itt a király! Eljött hozzánk, és mindenkit megjavít a szerszámaival. Juhéééj! Menjetek oda ti is hozzá!

Szuszi, Pille és Puffi egymásra néztek, majd a szünni nem akaró hangya áradatra az utca végében.

Egyszer csak a király kikukucskált a hangyák közül, s így szólt:

• Szuszi! Gyere ide hozzám!
• Én? –nézett körbe a 3 lábú kutyus.
• Igen, te! Van valamim a számodra.

Szuszi odabicegett a királyhoz, a hangyák két oldalt tornyosultak körülötte. A király kinyitotta ládikóját és elővette a faragóját. Elővett egy kisebb husángot a zsebéből és csudaszép hátsó lábat faragott belőle. Fújt rá egyet, majd még kettőt, s a láb azonnal életre kelt. Behelyezte Szuszi hátsó részébe, elővett egy arany tűt benne az életnek tündöklő kék cérnájával, s odavarrta Szuszihoz. A kis kutya pörgött forgott a farkincája körül, azt se tudta hová legyen örömében. Aztán nem győzött hálálkodni, mire a király tekintetét Pillére vetette. Előhúzta ládikájából a mindent ragasztó selyemtapaszát és megjavította vele Pillécske eltörött szárnyait. Olyan magasra repült vele a kis lepke, mint még azelőtt soha. No és micsoda szép színeket kaptak szárnyai,még a szivárvány is megirigyelhetné tőle.

A kis Puffi az elárvult bárány meg csak pislogott a nagy ámulattól. Majd a király hozzá fordult:

• Drága báránykám, ne félj többé! Ezentúl velem fogsz lakni, az én palotámban, és soha nem hagylak el téged, mindig velem leszel!

Ettől a mondattól a kis barika szíve mosolyra fakadt, a könnyek felszáradtak nagy barna szemeiből, majd odabújt a király gúnyája alá.

• Kedves Felség, méltóságos királyom!- szólalt meg Szuszi- Legyen szíves Macsakjú pékségébe is benézni.
• Rendben, vezess hát oda! Úgy is megéheztem, ha ha!- kacagott a király.

Nyomában a hangyatömeggel és új barátaival betért a pékségbe.

• Jó napot kívánok Macsakjú!- üdvözölte a király a félszemű péket.
• Csak ugyan jó napot! Mit parancsol, uram?
• Hmmm, azt hiszem egy szép kerek cipót. Igen ízletesnek néz ki.
• Tessék, parancsoljon hát!
• Köszönöm, de nincsen nékem se krajcárom, se pengőm mivel fizetni tudnék.
• Semmi baj!- vágta rá a cica- Vigye csak ingyen!
• Áááá, nem úgy van az, ingyen nem fogadhatom el! Engedje meg kérem, had fizessek azzal, amim van. Ezermester vagyok megjavítom azt, ami elromlott, ami nincs használatban már jó Áll az alku?
• Drága jó uram, nincs itt semmi megjavítani való, menjen csak Isten hírével, és fizet nekem a jóízzel, amit érezni fog mikor megeszi a frissen sütött cipómat.
• Hisz én már látok is valamit, aminek nagy hasznát venné, ha megjavítanám. No, jöjjön csak közelebb!

S már ki is kapta a szerszámos ládikóból a gyémánt fejű csavart, s szép lassan betekerte Macsakjú hiányzó szeme helyére. Jobbra hétszer, majd balra háromszor, megnyomkodta jó erősen, aztán tekerte tekerte mintha gép pörgette volna a csavart. Ráfújt egyet, majd még kétszer. Macsakjú kinyitotta szemeit, és majd hanyatt esett a csodálkozástól, ilyen gyönyörűséget még nem tapasztalt.

• Köszönöm!- hebegte a macska- Felséges királyom minden hódolatom az Öné!
• Köszönöm, drága jó barátom. Örülök, hogy segíthettem!

Így teltek a napok, hetek Bicebócafalván, míg a király ott tevékenykedett. Csak aztán a falu nevét is meg kellett ám változtatni, mert lassan egy bicebóca, egy csonkabonka állat sem maradt már a faluban. Átkeresztelték hát a falut Csodafalvának.

Nem tetszett ez ám a vadmacskának, mindent a közeli hársfa egyik ágáról kémlelt. Így zsörtölődött magában:

„Jössz te még az én utcámba, te, minden lében kanál király!”- s vérszomjas bosszút tervelt ki az ezermester király ellen.

Amíg Bicebócafalva Csodafalvává változott, addig a vadmacska a környékbeli 2 falú, történetesen Ámulatfalva és Tündibündifalva lakóit fellázította a király ellen.

• Micsodaaaa, hogy létezik, ami Ámulatfalvánknál egy még tökéletesebb hely? No azt már nem!- zendültek fel az ámulatfalviak.

No, de tündibündiék is lázadozni kezdtek:

• Az nem lehet, hogy nálunk szorgalmasabb legyen ez az ezermester! Ezt mi is meg tudtuk volna csinálni!
• Kifelé ezzel az idegennel! Nem kell nekünk ezermester!- kantálta a felbőszült tömeg.

A vadmacska gúnyosan vigyorgott, mire előadta bosszúszomjas tervét.

• Drága Ámulatfalviak, és kedves Tündibündiék népe! Hallgassatok rám! Itt már nincs más megoldás, el kell fogni az ezermestert!
• Így van! Így van! Rajta hát!- kiabálták.

Majd titokban az éj leple alatt odalopództak Csodafalva határába, várva vadmacska jelére. Mire már mindenki elaludt a faluban, vadmacska nyávogott egyet, s a lincselő tömeg elindult az ezermester kunyhójához. Megfogták, és megkötözték. Gúnyolták és szidalmazták. Majd kicipelték a falun túlra, a hegysáncokon túlra, a mély árkos barlangok vidékére. Bezárták az egyik barlangba, eltorlaszolták a bejáratát, és ott hagyták.

Csodafalva lakói reggelre kelve nagyon megijedtek, mikor látták, hogy a király nincs velük. Látták a gúnyájáról letépett cafatokat, és nyomban sejtették, hogy biztos a gonosz vadmacska keze van a dologban. Mivel nagyon féltek, hogy talán ők is így járnak, ezért minden kis állatka bezárkózott a házikójába, várva mikor csapnak le rájuk is.

Az ezermester király 3 nap és 3 éjjel volt a barlang gyomrában. A harmadik nap reggelén a király egy ősi éneket kezdett énekelni, mire  a 3 rétre szaggatott ruhája alól előkandikált a kis szerszámos ládikója, abból is az a szerszám, amit még soha sem használt annak előtte. Az aranyfűrész. Ahogy a király egyre hangosabban és hangosabban énekelt, úgy kelt életre az aranyfűrész. A király köré tekert vasláncokat szép lassan lefűrészelte. Ekkor a király a két kezébe markolta az aranyfűrészt, ami hirtelenjében akkorára nőtt mint egy termetes szederbokor. Ezzel két pillanat alatt kettéfűrészelte a barlang elé görgetett malomkövet.

A király megerősödve jött ki a sötét barlangból, és azon nyomban Csodafalva felé vette az irányt. Amint betért a faluba elkiáltotta magát:

• Barátaim! Ne féljetek! Itt vagyok! Nem haltam meg!

Erre előbújtak otthonaikból a kis állatok, mind megölelték és örömtáncot lejtettek, de a király így szólt:

•  Figyeljetek rám! Ez mind az elátkozott vadmacska műve volt. Ő régen az én hűséges alattvalóm volt a palotámban, az én lovagjaim egyike. Míg egy nap az arany tavacskám mellett sétált, és beleesett. Az aranytavacskámnak volt egy titka, még pedig az, hogy akinek gonosz szándék lappang a szívében és belesik a vízbe, azon nyomban átok sújtja. Így változott át ő gonosz vadmacskává, fondorlatos tervét az aranytavacska felszínre hozta, s ezért száműztem palotámból. Fejébe vette, hogy bosszút áll rajtam, de nem sikerült neki! Így hát kedves barátaim egy kis időre elhagylak benneteket, hogy örökre legyőzzem ellenségemet. Utána visszatérek hozzátok, és elviszlek magammal benneteket a palotámba.

Így is lett. Az ezermester király felkerekedett, míg a sűrű erdő közepébe nem ért. Ott találkozott a vadmacskával.

A fenevad reszketve állt a király előtt, mígnem egy pillantásától össze nem rogyott. Ekkor a király újból rázendített az ősi dalra, melyet a barlangban énekelt. Az aranyfűrész előjött a ládikóból, s kettéhasította vele a vadmacskát. Ekkor megnyílt a föld, s örökre elnyelte.

A király győztesen tért vissza a faluba, ahol a meggyógyított állatok már nagyon várták őt.

• Gyertek! Menjünk együtt a palotámba!

Elővett a zsebéből egy gyémánt furulyát, s játszani kezdett rajta. A lágy dallamot kavargó szellő vitte-vitte túl a hegyeken, dombokon, völgyeken, egyenesen a király istállójáig. Az istállóban már felnyergelve álltak az aranyszőrű paripák. Amint a melódia a fülükhöz ért, felnyerítettek és már száguldottak is, meg sem álltak Csodafalváig. Minden kis lakosra jutott egy aranyparipa. S mind együtt nyargaltak el a palotába. A palotában a király ítéletet tartott a lázadók fölött: mindegyiket egytől egyig a palota tömlöcébe juttatta.

Csodafalva lakóinak pedig egy hatalmas hetedhétországra szóló lakomát rendezett az ezermester király. Mind együtt éltek örökkön örökké, az ezermester király és barátai.

„Jézus így válaszolt nekik: Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” (Lukács 5,31)