Kép forrása: saját
Az ezermester király.
Egyszer volt hol nem volt, túl a hegyeken messzi messzi vidéken, amerre a kurta farkú malac túr, még azon is túl állott egy gyönyörű szép palota. A palotában lakott egy király. Egy nagy bajúszú pödrött szakállú jószívű kegyes mosolyú uralkodó. Ennek a királynak volt egy szerszámos ládikója, mindenféle csuda szerszámokkal, melyeknek különböző csodatévő erejük volt. Egyik reggel gondolt magában egyet a király: hát pedig ő felülkerekedik, nyakába veszi a világot, s megnézi tud e valahol bármit is megjavítani. Felvette hát ütött kopott gúnyáját, hogy igazi mesterembernek nézzen ki.
Ment mendegélt a király mígnem elérkezett Ámulatfalvába. A faluban lakó emberek annyira el voltak ámulva maguktól, hogy észre sem vették az ezermester királyt. Mindenki tükörrel a kezében rohangált fel s alá, s dicshimnuszokat zengtek önmagukról:
A király le is szólította az egyik piperkőc nyikhajt:
Még mielőtt tovább állt volna, a tér közepén álló hirdetőoszlopra esett a tekintete.
„ Kiteszek itt egy hirdetést, hátha valaki meggondolja magát” - futott át a gondolat fejében.
Ki is szögezte egy papirosra:
„ Térülök jobbra fordulok balra,
s megjavítok mindent, mi csak kezembe akad.
Hívjanak csak, egy füttyentés,
s már ott is vagyok!”
Éppen arra kocsikázott arany hintóján a pocakos pökhendi polgármester. Okkuláréjával szemrevételezi az irományt.
„Egy igen jóképű és jóhírű ,
több generációs szupertehetségű trilliómester vagyok.
Számomra nincs lehetetlen, megjavítok mindent,
hogy Ámulatfalva a tökéletesebbnél is
tökéletesebb legyen! Hívjanak bizalommal!”
A király szomorúan tűnődött Ámulatfalva lakóin, mély levegőt vett, majd kisétált a falu kapuján.
Ment mendegélt dombokon, hegyeken át, mígnem a következő faluhoz ért.
Tündibündifalva.
Tündibündifalván az emberek mind nagyon segítőkészek, serények és fáradhatatlanok a munkabírásban. Az „Elnézést”, a „Bocsánat”, a „Sajnálom” gyakori szavajárásuk.
Amint a király beért a faluba épp szemtanúja lett egy apró kis incidensnek. Az újságot kihordó fiúcska épp elbotlott az előtte sétáló időshölgyben. A néni kosarából az almák szanaszét gurultak az ütött-kopott járdán.
A király csak ámultbámult a történteken, és figyelni kezdte a falu lakóit. Mindenki sürgött forgott. Egymást segítették, és folyton folyvást tevékenykedtek valamiben.
A király megállított egy biciklijén arra felé kacskaringózó kislányt:
Nem kellett sokáig nyüstölnie a lánynak a királyt, azon nyomban kis kunyhójukhoz vezette. Édesanyja sürgött-forgott a konyhában. Igen sok tennivalója akadt a mai nap folyamán: szomszéd Bözske tyúkjait megetetni, a piacon segíteni halat pucolni, a kórházban az ápolásra szoruló nagynénit meglátogatni, bevásárolni, süteményt sütni a jótékonysági vásárra, és kutyát sétáltatni a hétvégére elutazott Muci néniéknek. No aztán meg az itthoni vacsora készítés. Mikor meglátta, hogy kislánya Zizi egy vendéget hozott, az anyuka fejét fogta kétségbeesésében, hogy izibe még egy terítéket rittyentsen az asztalra.
Nem sokkal ezután Zizi édesapja is hazaérkezett a kemény munkából, de amint meglátta a vendéget, rögtön nekiállt a király cipőjét kisuvickolni. A király meglepődöttségében azt se tudta hová legyen.
A vacsora elkészült. Valóban igaza volt Zizinek, ilyen finomat még életében nem evett a király. Egész este történeteket meséltek Zizi szülei Tündibündifalváról, be nem állt a szájuk, a király lélegzetvisszafojtva hallgatta a szorgos kis emberek történeteit, míg nem egyszer csak Zizi közbeszólt:
Ezzel felállt az asztaltól a király vette a kalapját, köntösét, illedelmesen meghajolt a család előtt, s továbbállt.
„Úgy látszik Tündibündifalvának sincs szüksége egy ezermester királyra, had várják csak seholsincs királyukat” - gondolta magában.
Az éjszaka egyre sötétebb lett, a király pedig a sűrű erdő közepébe ért, ahol egy vadmacska villódzó tekintete förmedt rá.
Majd hátra tekintve így szólt félhangosan a bestia:
A király mit sem törődött a vadmacskával, lehajtotta fejét egy odvas tölgyfa gyökerére, s álomba szenderült.
Reggelre kelve a király útnak indult.
Bicebócafalvát magas hegysáncok vették körül, észre sem lehet venni a kis falucskát, amikor esti szürkületkor köd ereszkedik a völgyre. Ebbe a kis falucskába tette be lábát az ezermester király.
Ebben a faluban élt egy 3 lábú kutyuska, akinek még kölyökként egy farkasverem csapdájába esve sérült meg menthetetlenül a bal hátsó lába. A 3 lábú kutyuska szomszédjában a bódító rózsabokor tetején viruló hófehér rózsakehelyben lakott a viharviselt törött szárnyú lepkécske.
A 3 lábú kutyuska, Szuszi és szomszédja Pille elbicegtek a falu közepén álló pékségbe, ahonnan ínycsiklandozó illatok csapták meg a 2 kis barát nóziját. Ez a nap is olyan volt, mint a többi: a nap fényesen és melegen sütött, lágy szellő verdeste Bicebócafalva lakóinak pirospozsgás orcácskáit.
Szuszi és Pille beléptek hát Macsakjú pékségébe. Az ajtó fölötti csengettyű csilingelt egyet, s előbukkant a pult mögül Macsakjú a fél szemére vak cica. Macsakjú születése után nem sokkal egy igen ritka fertőzésben veszítette el szeme világát. Így szinte semmire sem emlékszik: a színek, a mamája mosolya mind a feledésbe merültek. Egyedül az illatok mesés kavalkádja idézi fel számára a rég elfeledett emlékeket.
Szuszi és Pille egy kedves köszöntéssel üdvözölte Macsakjút, majd egy csont formájú croissant-t és egy lekváros fonatot vásároltak. Beszélgettek egy kicsit az időjárásról, majd elköszöntek egymástól. Amint kiléptek a pékség ajtaján, Puffi a bárány visítása árasztotta el Bicebócafalva terét. Szuszi és Pille vigasztalni kezdte a kis barit, aki árván maradt, miután a farkasok falkája egy ádáz este megtámadta Puffi nyáját. Puffi pont nem volt akkor a nyájjal, mert messzire elcsatangolt a délutáni legeléskor és nem találta a hazautat, ezért a hegy oldalába kapaszkodott fel, ahol egy sziklahasadékban húzta meg magát éjszakára. Másnap reggel, mikor visszatalált a faluba, a nyájnak hűlt helyét találta. Azóta sötét szomorúság költözött kettéhasadt szívébe. Naphosszat csak sírt - rítt az árván maradt pára.
Az ezermester király leült az utcasarkon lévő járdaszegélyre, s onnan figyelte a csonkabonka állatkákat. Éppen egy púpos hangya görgetett maga előtt egy fél morzsaszemet. A hátán viselt nagy púptól sajnos csak feleannyi elemózsiát tudott begyűjteni a termeszvárba.
-Jaj, de fáj, jaaaj, de nehéz. - siránkozott a kis hangya.
A király lehajolt hozzá, és így szólt:
A hangyácska elpanaszolta neki bánatát, mire a király megkérdezte:
A hangya szeme felcsillant:
A király tenyerébe vette a hangyát, kinyitotta ládikóját, s elővett belőle egy szivárványszínben pompázó ráspolyt. A hangya elámult a csodálkozástól, mikor a király a ráspollyal elkezdte lereszelni a púpot a hangya hátáról.
Ssss, kracs, kracs, sssss.
A hangya nagy örömében ugrált, viháncolt, bukfencet hányt a morzsára, úgy gurította be a bolyba.
Na ott aztán elkiáltotta magát vézna kis hangján, ahogy a torkán csak kifért:
Amint a kis hangya elmondta hol találkozott az ezermesterrel, nyomban az összes hangya uzsgyi ki a bolyból, egyesen a király lábához igyekezett. A királyt úgy beterítette a sok hangya, hogy a feje búbja is alig látszott ki. Előkerült a ládikóból a sokféle csudálatos szerszám, csak úgy csattogtak a király keze alatt.
Erre a riadalomra felfigyelt a 2 jóbarát is, amint a tér közepén vigasztalták a kis báránykát.
Szuszi, Pille és Puffi egymásra néztek, majd a szünni nem akaró hangya áradatra az utca végében.
Egyszer csak a király kikukucskált a hangyák közül, s így szólt:
Szuszi odabicegett a királyhoz, a hangyák két oldalt tornyosultak körülötte. A király kinyitotta ládikóját és elővette a faragóját. Elővett egy kisebb husángot a zsebéből és csudaszép hátsó lábat faragott belőle. Fújt rá egyet, majd még kettőt, s a láb azonnal életre kelt. Behelyezte Szuszi hátsó részébe, elővett egy arany tűt benne az életnek tündöklő kék cérnájával, s odavarrta Szuszihoz. A kis kutya pörgött forgott a farkincája körül, azt se tudta hová legyen örömében. Aztán nem győzött hálálkodni, mire a király tekintetét Pillére vetette. Előhúzta ládikájából a mindent ragasztó selyemtapaszát és megjavította vele Pillécske eltörött szárnyait. Olyan magasra repült vele a kis lepke, mint még azelőtt soha. No és micsoda szép színeket kaptak szárnyai,még a szivárvány is megirigyelhetné tőle.
A kis Puffi az elárvult bárány meg csak pislogott a nagy ámulattól. Majd a király hozzá fordult:
Ettől a mondattól a kis barika szíve mosolyra fakadt, a könnyek felszáradtak nagy barna szemeiből, majd odabújt a király gúnyája alá.
Nyomában a hangyatömeggel és új barátaival betért a pékségbe.
S már ki is kapta a szerszámos ládikóból a gyémánt fejű csavart, s szép lassan betekerte Macsakjú hiányzó szeme helyére. Jobbra hétszer, majd balra háromszor, megnyomkodta jó erősen, aztán tekerte tekerte mintha gép pörgette volna a csavart. Ráfújt egyet, majd még kétszer. Macsakjú kinyitotta szemeit, és majd hanyatt esett a csodálkozástól, ilyen gyönyörűséget még nem tapasztalt.
Így teltek a napok, hetek Bicebócafalván, míg a király ott tevékenykedett. Csak aztán a falu nevét is meg kellett ám változtatni, mert lassan egy bicebóca, egy csonkabonka állat sem maradt már a faluban. Átkeresztelték hát a falut Csodafalvának.
Nem tetszett ez ám a vadmacskának, mindent a közeli hársfa egyik ágáról kémlelt. Így zsörtölődött magában:
„Jössz te még az én utcámba, te, minden lében kanál király!”- s vérszomjas bosszút tervelt ki az ezermester király ellen.
Amíg Bicebócafalva Csodafalvává változott, addig a vadmacska a környékbeli 2 falú, történetesen Ámulatfalva és Tündibündifalva lakóit fellázította a király ellen.
No, de tündibündiék is lázadozni kezdtek:
A vadmacska gúnyosan vigyorgott, mire előadta bosszúszomjas tervét.
Majd titokban az éj leple alatt odalopództak Csodafalva határába, várva vadmacska jelére. Mire már mindenki elaludt a faluban, vadmacska nyávogott egyet, s a lincselő tömeg elindult az ezermester kunyhójához. Megfogták, és megkötözték. Gúnyolták és szidalmazták. Majd kicipelték a falun túlra, a hegysáncokon túlra, a mély árkos barlangok vidékére. Bezárták az egyik barlangba, eltorlaszolták a bejáratát, és ott hagyták.
Csodafalva lakói reggelre kelve nagyon megijedtek, mikor látták, hogy a király nincs velük. Látták a gúnyájáról letépett cafatokat, és nyomban sejtették, hogy biztos a gonosz vadmacska keze van a dologban. Mivel nagyon féltek, hogy talán ők is így járnak, ezért minden kis állatka bezárkózott a házikójába, várva mikor csapnak le rájuk is.
Az ezermester király 3 nap és 3 éjjel volt a barlang gyomrában. A harmadik nap reggelén a király egy ősi éneket kezdett énekelni, mire a 3 rétre szaggatott ruhája alól előkandikált a kis szerszámos ládikója, abból is az a szerszám, amit még soha sem használt annak előtte. Az aranyfűrész. Ahogy a király egyre hangosabban és hangosabban énekelt, úgy kelt életre az aranyfűrész. A király köré tekert vasláncokat szép lassan lefűrészelte. Ekkor a király a két kezébe markolta az aranyfűrészt, ami hirtelenjében akkorára nőtt mint egy termetes szederbokor. Ezzel két pillanat alatt kettéfűrészelte a barlang elé görgetett malomkövet.
A király megerősödve jött ki a sötét barlangból, és azon nyomban Csodafalva felé vette az irányt. Amint betért a faluba elkiáltotta magát:
Erre előbújtak otthonaikból a kis állatok, mind megölelték és örömtáncot lejtettek, de a király így szólt:
Így is lett. Az ezermester király felkerekedett, míg a sűrű erdő közepébe nem ért. Ott találkozott a vadmacskával.
A fenevad reszketve állt a király előtt, mígnem egy pillantásától össze nem rogyott. Ekkor a király újból rázendített az ősi dalra, melyet a barlangban énekelt. Az aranyfűrész előjött a ládikóból, s kettéhasította vele a vadmacskát. Ekkor megnyílt a föld, s örökre elnyelte.
A király győztesen tért vissza a faluba, ahol a meggyógyított állatok már nagyon várták őt.
Elővett a zsebéből egy gyémánt furulyát, s játszani kezdett rajta. A lágy dallamot kavargó szellő vitte-vitte túl a hegyeken, dombokon, völgyeken, egyenesen a király istállójáig. Az istállóban már felnyergelve álltak az aranyszőrű paripák. Amint a melódia a fülükhöz ért, felnyerítettek és már száguldottak is, meg sem álltak Csodafalváig. Minden kis lakosra jutott egy aranyparipa. S mind együtt nyargaltak el a palotába. A palotában a király ítéletet tartott a lázadók fölött: mindegyiket egytől egyig a palota tömlöcébe juttatta.
Csodafalva lakóinak pedig egy hatalmas hetedhétországra szóló lakomát rendezett az ezermester király. Mind együtt éltek örökkön örökké, az ezermester király és barátai.
„Jézus így válaszolt nekik: Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” (Lukács 5,31)
Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!
Ezt a mesét írta: Zsófi Amatőr meseíró
Nagyon szeretek meséket kreálni. Igazából rajzolni jobban szeretem őket,mint írni.