Az elrejtett kincs - 8. Fejezet

Az elrejtett kincs - 8. Fejezet.

Felnőtt előolvasást igényel! Érzékeny téma!

֍

AZ A NAGY SÖTÉT VALAMI

Malinna születése nem volt épp zökkenőmentes, ami elég indok volt arra, hogy a Parancsnok támadásba lendüljön. Tudta, egy kisbaba védtelen, gyámoltalan, és mint a szivacs magába szív mindent, mit elé raknak. Látta a Parancsnok Lavendrécskyék gyors menetét a kórházba, és mindent bevetett, hogy megakadályozza a kisbaba érkezését. Már jóval korábban kiküldte zsoldosait Mézia Dézi furgonjához, hogy egy –két alkatrészt kicsit megzabolázzanak benne. No meg persze a szülőszobán, az a jó kis kalamajka a szívbillentyűkkel, éppen kapóra jött. Egy valamit viszont nem vett számításba a Parancsnok: azt a bizonyos bűvös varázsigét, ami a kiskocsiban elhangzott. Mert ez mindent megváltoztatott.

A Lelkes Alak bejutott az autóba, és a szülőszobában is ott volt végig. Nem hagyta magára a családot, és bár nagy volt a küzdelem a zsoldosokkal, legvégül minden rendbe jött. Vagyis majdnem. Mert a Lavendrécsky családban senki sem adta oda a szívét az Uralkodónak, így aztán nyílt céltáblájává váltak a Parancsnoknak.

A Parancsnok ismerte Egrittát. Már régóta figyelte, s álnok tervet kovácsolt ellene, hogy aztán lassan, de biztosan az irányítása alá vegye. Amint megszületett a 3. utód, a Parancsnok egy percet sem vesztegetett, hogy megkaparinthassa. Azon nyomban ráuszította egyik zsoldosát.Mikor a nővér kihozta Malinnát a szülőszobából, egy tökéletes, ártatlan, de védtelen csecsemőnek látszott. Mikor a szülőszoba ajtaja újra kitárult, hogy a nővért visszahívják az édesanyához, sebtibe az egyik zsoldos kisurrant a váróterembe. Ott legyeskedett az édesapja karjaiban pihenő Malinna körül. Egészen békés volt. Ekkora nagy nyugalomba a Parancsnok egyetlen csatlósa sem tud belezavarni. Így aztán csak keringett jobbra- balra a kisleány feje körül.

Egyszer csak az újszülött osztályról jelent meg az ügyeletes főnővér jókora nagy mosollyal az arcán. Fogta Malinnát és felvitte az osztályra. Na, ott aztán volt nagy sírás rívás. Befektették a többi 20 icipici imágóbébi közé. Malinna idilli állapotát rögtön felváltotta a zabolátlanrémület. Ez a röpke pár másodperc épp elegendő volt arra, hogy a zsoldos egy mérges csókot leheljen Malinna pirospozsgás orcájára. A nyoma beleívódott Malinna makulátlan bőrébe. Kívülről láthatatlan volt, de belülről elindult valami. Egy folyamat. Egy mag, ami az idő múlásával sarjadni kezdett. A mag, egy pirinyó fekete pöttyhöz volt hasonló. Először. Míg aztán növekedni kezdett.

Egritta anyuka is nagyon furcsán viselkedett. Rögtön mikor hazakerültek a kórházból,megérezte, hogy valami nincs rendben. Egy dalt kezdett el dúdolni, ami megnyugtatta őt a zsoldosok hadával szemben. Anyu a nap végére mindig nagyon elfáradt, alig várta, hogy az ágyba kerüljön, és végre elszenderüljön. Ilyenkor mindig Szendergőcia Ábrándos Álom országa járt a fejében, hogy bárcsak ott lenne már. Békésnek tűnő merengéseit egy-egy gyerek sírás törte meg. A vaskos ágy csak úgy húzta vissza, de mennie kellett, mert a kicsi éhes volt.

Telt múlt az idő, anyu egyre kedvtelenebb lett. Az arcán lévő mosoly fagyos vonássá kunkorodott. Egyre nehezebben tudott ellenállni az ágy csábításának. Egyre többször dúdolta azt a bizonyos dalt, mely a családi fészek dala lett végül. Most már együtt dúdolt anyu és a ház, hosszú, magányosnak tűnő éjszakákon:

„Bim Bam, Bim Bam,

Kong a harang.

Egy fiút visznek fel a réven,

ki többé már sose lesz ébren.”

*

Azon a bizonyos vasárnap délután, mikor Malinna lesietett a padlásról, különös dolog történt. Nem csak a lufiról van itt már szó, hanem az a sötét mag, az a bizonyos fekete pötty. Fénysebességgel növekedni kezdett a felszín alatt, olyannyira megnőtt, hogy nem maradhatott tovább Malinna belsejében. Egyszerűen utat tört magának. Egy icipici kis árnyék volt az Malinna cipője sarkában. Eleinte. Aztán növésnek indult, mikor úgy érzete. Egy árnyék, ami mindig ott volt Malinna közelében. Egy árnyék, ami nagyon is hozzánőtt a kislányhoz. Nem mondhatnám, hogy jó barátságban voltak, inkább olyan alá-fölérendelt viszonyban voltak egymással. Az árnyék néha -néha szép csendben meghúzódott Malinna mögött, de voltak pillanatok, mikor akkorára nőtt, hogy még maga Malinna sem látszott ki mögüle. Rendszerint olyankor történtek ezek a növekedések, amikor Malinna társaságban volt, pl. az iskolában, vagy amikor az osztálytársai kérdezgették őt, vagy épp a tanító néni. Ilyenkor az árnyék nagyranőtt, és igyekezett eltakarni Malinnát, már szinte bekebelezte. És most már nem az árnyék kandikált ki Malinna mögül, hanem fordítva: a kislány kukucskált ki az árnyék mögül. Az árnyék mindent elkövetett annak érdekében, hogy Malinna személyisége, szerethetősége ki ne tudódjon. Sajnos Malinna nem tudott ezzel mit kezdeni, így hát behódolt a sötét szörnyetegnek. Hagyta, hogy az árnyék kénye-kedve szerint rejtegesse a kislányt. Az osztálytársai, barátai nem is igazán tudták milyen is valójában Lavendrécsky Malinna, hogy mi a kedvenc étele, mi a kedvenc játéka, mi lesz, ha nagy lesz, vagy, hogy van e neki valaki, tudjátok, egy imágiófiú, aki tetszik neki.

Történt egyszer az iskolában, hogy a „Hős szerelmesek napját” ünnepelték. Ilyenkor a tanító néni hercegekről és hercegnőkről mesélt a nebulóknak, majd valami kis kedvességet, játékot talált ki erre a napra. Mint ahogy ezen a délelőttön is történt. Mindenkinek ki kellett mennie az osztályteremből. Majd a tanító néni beengedett egy diákot, aki egy szívecskét tett arra a padra, ahol a számára kedves imágó ült. Ha letette a szívet, kiment a teremből, és bemehetett a következő diák, és így ment ez szép sorjában. Malinna a kezét tördelte, száját harapdálta:    „Jaj most mi lesz? Hogy tehetném oda, annak a szép fiúcskának a padjára az egyetlen szívemet? Egyből mindenki számára kitudódna. Most mit tegyek?” S amint ezek a gondolatok 1000 fordulaton pörögtek az agyában, észre sem vette, de az árnyék már növésnek indult.

Malinna következett. Az árnyék ide-oda cikázott Malinna körül. Belépett a 3. b-be. Ott sorakoztak a papírszivecskék egy-egy padon. Rátekintett a hőn áhitott fiúcska padjára is. Egy rakás szív sorakozott rajta, majd hogy nem lepotyogtak róla. „ Hm talán fel sem tűnik neki, ha én is odarakom. Talán nem tudódna ki, hisz, majdnem az összes lány odaadta a szívét neki.”- Ahogy ez lejátszódott a gondolataiban, az árnyék kezdett visszavonulni. Hirtelenjében viszont Malinna úgy érezte kezd a lába alól kicsúszni a talaj, szédülni kezdett, és mintha megint pörögne vele a szoba. „Mindjárt elájulok!” Verejtékezni kezdett a homloka. Ekkor támadt egy ötlete: „Másvalaki padjára teszem oda a szívemet. Olyas valakit kell találnom, aki egyáltalán nem is tetszik nekem.” Hátrafordult, majd meglátta Zuksi padját, a vén kocsmáros fiáét. Jó hiszemű fiúcska volt, csak egy kicsit butácska. „ Ez az! Ő tökéletes lesz! Látom már Fembillia odatette az övét. Vajon mit ehet ezen a fiún?” Ekkor dörömbölés hallatszott az ajtón, és a tanító néni szelíd hangja:

-Malinna kicsikém, kész vagy már? Még 3an várnak rád!

Malinna sóhajtott egyet, majd elindult Zuksi padja felé, és ekkor az árnyék növekedni kezdett, s mikor letette az összegyűrt papírszívet, az árnyék szinte felfalta Malinnát. Csak az orra hegye látszott ki, de megnyugodott. Nem zakatolt már úgy a szíve, mint mikor a kedves fiú padja előtt állt. Kilépett az ajtón. Rövidesen a tanító néni beengedte a gyerekeket, hogy begyűjtsék a név nélküli szíveket. Persze rögtön találgatni kezdtek, ki kitől kaphatott. Malinna is kapott egy szivet, egyik oldala kisebb volt, mint a másik, és elég cikkcakkosra sikeredett a vágás. Malinna nem értette, hogy lehet, hogy valaki észrevette őt, miközben olyan tökéletesen burkolózott bele minden alkalommal a sötét fátyolba.

A lányok összenéztek, és számolni kezdték a szíveket, a fiúkat is, hogy ki kinek adhatott, és végül a számolás Malinnára esett.

Malinna kapálózott az árnyék alól, már szinte alig kapott levegőt, igyekezett minden porcikáját elrejteni a lányok elől.

Malinna hiába magyarázkodott, hogy de hát így, meg úgy. A lányok ügyet sem vetettek rá.Egyfolytában ezzel cukkolták: Ő meg a Zuksi.

-Két szerelmes pár, mindig együtt jár!

„ Na ezt jól megcsináltam! Bárcsak vissza tekerhetném az időt! Bárcsak beteg lettem volna, bárcsak kidobtam volna a kukába azt a hülye szívet, bárcsak…bárcsak….bárcsak….” És ekkor Malinna néma sírásba kezdett, összekuporodott az árnyék gyomrában, és csak zokogott. Senki nem vette észre. Malinna beletörődött mostoha sorsába. Egyetlen vigasza volt csak. A saját papírfigurái. Képes volt órákra bezárkózni a szobájába, és azokkal a babákkal játszani. Ilyenkor az árnyéknak mintha nyoma sem lett volna. Csak egyedül Malinna, a babák és a négy fal.

*

Történt egyszer, hogy Vizionária lakói felvonulást szerveztek a Szentséges tér köré. Minden évben tavasszal megtették. Ilyenkor az iskolás gyerekek hófehér ruhába öltöztek, és körtáncot jártak a Szentséges tér körül. Majd amikor a muzsikusok lecsendesítették hangszereiket, a gyerekek közül néhányan a 12 kapu elé álltak, és felemelhették hangjukat az Uralkodóhoz. A ceremónia lényege az volt, hogy a gyerekek kérhették a növekedésnek indult részeikre a gyógyulást, az átok megtörését. Az imágók sajnos semmibe vették az Uralkodó akaratát. Nem vették tudomásul, hogy az Igazmondó segítségül hívása az egyetlen, amitől az átok megtörhet. Hasztalan rituálékkal próbálták az Uralkodó figyelmét magukra terelni. Malinna is ott volt a körtáncot járó gyerekek között. Beállt az északi kapu elé, s arra gondolt: „Ez az egyetlen esélyem. Most vagy soha! Elbeszélem Neki a padláson történteket.” A többi gyerek mind hangosabban harsogta a saját mondandóját, hogy így meg úgy történt, meg hogy mennyire kényelmetlen és zavaró…stb.

Malinna csak bámult maga elé a semmibe, fel sem mert nézni a Szentséges tér közepén álló nagy Hegyre. Zavartan állt ott, kezeit összekulcsolva. „ Mi lesz, ha nem fogja meghallani, ha megint a lufi nem engedi?”-cikáztak át a fején e gyötrő gondolatok. Becsukta a szemét, vett egy nagy levegőt, majd halkan suttogni kezdte a lényeget. Csak a lényeget, mert szégyellte töviről hegyire elmondani az egész történetet. Mikor a végére ért a mondandójának, kinyitotta szemeit, és azt vette észre, hogy a lufi őelőtte óriásira megnőtt. Már épp enyhe csalódás ült volna ki fagyos tekintetére, mikor apró szisszenésre lett figyelmes. A lufin egy aprócska rés keletkezett, és szivárogni kezdett. Azon az apró kis lukon fénysebességgel száguldott ki mindenféle betű, azok, amik Malinna szájából elhangzottak. Egyenesen a nagy Hegy felé tartottak, fel az Uralkodó balkonjára, ahol ott állt Ő és épp a távcsövéből figyelte az eseményeket. Ekkor elkapta az összes betűt, szómorzsalékot, mindet, ami felsietett Hozzá. Fogta, beletúrt a szakállába és elrejtette őket a szíve legmélyére.