Az elrejtett kincs - 13. Fejezet

Az elrejtett kincs - 13. Fejezet.

֍

AZ UTAZÁS

Lubsíval folytatott beszélgetése után Malinna eldöntötte, hogy azonnal nekivág az útnak. Vagyis másnap reggel. Hazáig futott. Berontott a szobájába, majd letérdelt ágya mellé és az Igazmondóhoz fohászkodott, hálát adott, hogy Lubsíval találkozott, majd erőt kért a másnapi úthoz. Ekkor szívében a Lelkes Alak cseppje lángba borult és lüktetni kezdett. Malinna érezte, hogy az Uralkodó őt figyeli a távcsövéből, és meg volt róla győzödve, hogy nincs egyedül a szobájában, és, hogy az úton sem lesz egyedül.

Lefeküdt. Álmában egy furcsa helyen járt, ahol teste könnyed és légies volt. Angyalok szolgáltak neki étellel, és etették. Majd érezte, ahogy az Igazmondó átöleli és erősíti őt mind testben, mind lélekben.

Mikor felébredt, Malinna úgy érezte olyan ősi erő dübörög benne, hogy egész Vizionáriát fel tudná kapni a két kezével és hóna alá csapná, mint egy retikült. Kipattant az ágyból, megmosta az arcát bekapott néhány falatot, hátára vette az előző este összekészített pakkot, majd kirontott az ajtón, és száguldott ki, ki innen, minél messzebb a háztól. Messzebb a Turzó árok utcától, messze a központtól. Míg nem rátért a keleti sztrádára. Mivel szombat volt, sajnos a közlekedési szabályoknak megfelelően mindenkinek hátrafele kellett közlekednie.

„Ezt a pechet! Így sokkal nehezebb lesz megtalálni a Némaság folyóját! Bárcsak vártam volna még egy napot, vasárnap mindenki úgy megy ahogy csak akar!” Amint így bosszankodott magában a Lelkes Alak cseppjei hűsítő lehelettel fújták körbe Malinna szívét, amire meglepetésszerűen ocsúdott fel.

„A tükröm!” Előhúzta a táskájából kis ezüst záras zsebes tükröcskéjét. „Nem éppen a legtökéletesebb eszköz, de most megteszi. Csak addig kell úgy is hátrafele mennem, amíg ímágókkal találkozom, amint kiüresedik az út, megfordulok.” Határozta el tettre készen magát, ezzel maga elé, fejétől kicsit magasabbra emelve a tükröt. Épp hogy lássa a háta mögött elterülő utat.

A keleti sztrádáról letérve, Malinna örömmel konstatálta, hogy senki sem jár arra, így megfordult, füttyentett egyet, s belevágott az ismeretlenbe.

A Nyüzsgő erdő széléhez ért. Szippantott egy jó nagyot a friss levegőből, hátratekintett, de már nem látszott a távolban egyetlen imágó által emelt építmény sem. A táj körülötte gyönyörű volt. Hirtelen átfutott Malinna agyán, mi lenne ha megkerülné a Nyüzsgő erdőt, ezzel megkímélhetné magát a sok kellemetlenségtől. Aztán az is eszébe jutott, hogy ha megkerüli az erdőt, lehet, hogy nem találja utána a Semmi útját, és lehet, hogy eltévedne. Így hát inkább hallgatott Lubsí szavaira és elindult befelé.

„Nem is olyan vészes.”- gondolta Malinna, amint az énekes madarak csiripelésétől volt hangos az erdő. Amint beljebb és beljebb ért, a hangok egyre erőteljesebbek lettek, és egyre kaotikusabban zakatoltak Malinna fejében. A fák lombjai a sűrű növényzet zöldje hirtelen megelevenedett, és táncolni kezdett a szédelgő lány lábai előtt. Sárga, majd vörös, lila és kék, zöld, barna, türkiz, és narancs váltakoztak egyre gyorsabb iramban. Malinna úgy érezte magát mintha körhintában ülne. Aztán valahonnan mélyről, a mélység bugyraiból előtört Malinnából:

„ Pontosan tudnod kell, hogy mit akarsz. Valóban újat akarsz e kezdeni, és valóban szabad akarsz e lenni a gyötrő emlékektől.”

Felemelte tekintetét az égre, gondolatai egyre csak Lubsí szavai körül forogtak. „Tudnom kell, hogy mit akarok, újat kezdeni, megszabadulni a gyötrő emlékektől. Újat kezdeni, megszabadulni, újat kezdeni, megszabadulni…” Ezt hajtogatta, míg nem kezdett a táj kitisztulni körülötte a zajok tompulni kezdtek. Felállt. Lába még imbolygott, majd elindult, kezeit ökölbe szorította, egyre csak hajtotta, egyre hangosabban:

Megpillantott egy fénycsóvát a sűrű zöldek ágai között. Malinna közelebb lépett, félretolta az ágakat, majd meglátta, az utat. A Semmi útját. Kijött az erdőből, ujjongott, a földet csókolgatta.

„Hú, Lubsínak tényleg igaza volt, ez egy irdatlan hosszú út, nem látom hova vezet.”

Malinna csak ment ment az úton, előtte a semmi, mögötte a semmi. Éjre éj, és napra napra jött, de az út se nem kanyarodott, se nem torkollott, se nem ért véget. Az út mentén se volt semmi. A nap sütött, még felhő sem volt az égen, egy madár se járt arra, még egy hangya se keresztezte az útját. Csak a nagy semmi. Malinna baktatott, mikor nagyon unta már magát énekelni kezdett, vagy rímeket farigcsált az Uralkodóról. De még mindig semmi. Kezdett türelmetlenné válni, az étele is fogytán. elhatározta szaladni fog a hosszú egyenesvégtelen úton, hátha hamarabb véget ér. Neki iramodott, és teli erőből futni kezdett, futott futott, ahogy csak a lábai bírták. Úgy érezte mókuskerékben van, az út ugyanolyan ábrázatot öltött. Malinnán kezdett eluralkodni a csüggedés, majd kétségbeesve kapkodott levegő után, és kiabálni kezdett dühében:

-Na ,mikor érsz már véget!- s el kezdett ugrálni, toporzékolni, haját tépte, majd megbotlott saját lábában, s lehuppant a földre.

- Úgy is odatalálok, még ha életem végéig is kell itt köröznöm! 

Malinna hátranézett: semmi, csak az út. Majd maga elé nézett: semmi, csak az út. Úgy érezte csapdába került, már már a pánik kezdte kerülgetni, mikor a Lelkes Alak cseppje szárnyaival megsuhintotta szemeit. Életerő áradt csontjaiba, és lelkébe. Megszívta magát, felállt, s elindult előre a Semmi közepén. Hirtelen vakító napsütésre lett figyelmes, és olyan hőség árasztotta el, hogy azt hitte az egész tüdeje szétperzselődik attól a forró levegőtől ami az orrán keresztül beáramlik. Malinna haja csurom vizes volt az izzadságtól, nyelve lógott, és már csak négykézláb tudott menni mint egy kutya. Szánalmas látványt nyújtott. Minden kívánsága az volt, hogy útja végére érjen. Mikor már a tenyere is hólyagossá vált a forró talaj érintésétől, lágy kellemes hang ütötte meg fülét.

A dal édesen andalító volt, Malinnának kezdtek le-lecsukódni szemei.

„Nem, nem aludhatok el, most mikor már majdnem itt vagyok a célnál.” Küzdött, hogy ébren maradjon, pofozgatta magát, csipkedte az arcát, és közben a dalra igyekezett figyelni.

A keleti szél hangja egyre erősödött a Semmi útján, míg nem egy kereszteződéshez ért. A kereszteződésnél Malinna elkezdte dúdolni a lágy szellő nyújtotta dallamot, becsukta a szemeit, majd léptei táncot lejtettek. Malinna együtt táncolt  a keleti széllel. Egyszer csak a dal abbamaradt, s vad zúgás robaja váltotta fel. Malinna kinyitotta szemeit és ott állt a Némaság folyója előtt. Egy arany ruhás alak ült a folyó partján lévő hatalmas sziklatömbön. Alakja áttetsző volt, termete apró, az egész teste arany színű, szárnyai csapkodása dalra fakasztották a keleti szelet. Most egy szomorú dalt vittek a hullámok feléje. Malinna nézte ezt az angyalszerű lényt , ámulattal csodálta szárnyainak verdesését, melyet művészien lebegtetett a vizek felett. Szárnycsapkodásai egy régi dallamot idéztek. Malinna felismerte. Szíve mélyére űzött dal most kiszabadult börtönéből. A régi családi ház dalát dúdolta a keleti szél tündére, melyet édesanyja halála napjáig énekelt. Malinna ledermedt a Némaság folyójának partján, majd rég elfeledett emlékek, keservek törtek elő Malinnából. Felbugyogtak a mélyből a vaskos könnycseppek, nem lassan, hanem zúdultak Malinna szemeiből, visszatartani nem tudta, de érezte, hogy mázsás súlyoktól szabadul meg. Hallotta a Lelkes Alak suttogását : sírj csak, sírj! Ne fojtsd el! és Malinnából záporoztak a könnyek. A keleti szél dallama felkapta a könnyeket, egyet sem hagyott a földre hullani, és egyesen a Némaság folyójába zúdította, ami sebesen vitte, vitte fel az Uralkodó hegyére.

Mikor a dal befejeződött, újabb és újabb dalokat játszott a keleti szél Malinna életéből, és a könnyek mind a Némaság folyójában végezték, és többé nem szólaltak meg a lány szívében ezek a fájó emlékek.

*

Malinna álomba sírta magát. Reggel ott találta magát a Némaság folyója partján, de a víz nyugodt volt, és csendes. A tündér sem volt ott. Malinna felkelt és olyan könnyednek érezte magát mint még soha. Arcára békés mosoly ült ki, és úgy érezte az egész világot magához tudná ölelni. Majd megpillantott odébb egy kis fahidat, ami átvezet a folyó túloldalára. Nekiiramodott, mert szeretett volna már otthon lenni. Nem tudta biztosan, hogy jó fele megy -e, csak annyit tudott, hogy visszafelé már nem mehet, mert valami teljesen új kezdődik.

Amint odaért a hídhoz megjelent előtte a Lelkes Alak cseppje, rákacsintott, és átsuhant a hídon. Malinna utána eredt, nem tudta pontosan hová megy, csak ment a Lelkes Alak Cseppje után. Egyszer csak ott állt a Túrzó árok utca 47. szám alatt. Feltekintett az égre és áldotta az Igazmondót, a Lelkes Alakot és az Uralkodót, amiért sosem hagyják őt cserben.