Bolyhos elkóborol

Bolyhos elkóborol.

BOLYHOS ELKÓBOROL

          Egy távoli vidéken, hol üde zöld a fű, és friss szellő fúj reggelenként, élt egy pásztor. Egy kedves tekintetű, jószívű, szerető gazda. Ennek a pásztornak volt 100 báránya, és egy pulikutyája. Mindegyik állatnak saját maga adott nevet: a kutyust Bozontnak nevezte, hűséges társa volt, és gondos őrzője a nyájnak. A báránykák különösen a kedvencei voltak, mert mindegyik különleges volt számára. Szép sorban elnevezte mind a százat: Főfe a bolondos,  Pumpi a szeleburdi, Róza a mosolygós, Flufi az ábrándos, Bolyhos, a hiszékeny, és a többi. Mindegyiket egyformán szerette, mert az övé volt mindegyik.

      Egyszer egy gyönyörű napsütéses napon, mikor a nyáj kinn legelt a legelőn, a pásztor a fa tövében ült, hallgatta a lágy szellő suttogását, egyszer csak egy szépséges pillangó röppent be a békésen legelésző nyáj közé. Káprázatos szárnyaival csapkodott erre, legyezett arra, majd rászállt Bolyhos orrára, s ezt mondta neki:

-  Ó, ti bárányok! Milyen haszontalan a ti életetek! Bezzeg én! Bejárok hegyet-völgyet, még az Óperenciás tengeren is voltam! Éreztem, ahogy a hullámok tajtékot verdesnek a szárnyaimra. Felfoghatatlan dolgokat láttam kerek e világon. Te meg csak itt tömöd a bendőded, és azt sem tudod milyen csodálatos világot alkotott nekünk a Teremtő!

A kis bárány elgondolkodott a pillangó szavain. Ámulattal hallgatta a magabiztos és előkelő lepkét, aki csak úgy a semmiből bukkant elő. Sose látta még errefelé. Nem látott még ehhez fogható pillangót egész életében: tarka szárnyain csillogott a napfénye, olyan volt, mintha apró kristály szemek borították volna be szárnyait, amint kecsesen illegette magát Bolyhos előtt.

- Valóban- mondta Bolyhos - nem tudom milyen odakinn, a nyájon kívűl. Tudod, mi bárányok mindig a pásztor hangját követjük, és arra megyünk, amerre hív minket.

-  Hát ez az!- vágott közbe a pillangóhölgy- lemaradtok rengeteg kalandról, mókáról, szépségről, új barátokról!- Hjaj!- sóhajtott egyet, majd hirtelen tovarebbent, s ezzel magára hagyta a kis bárányt kusza gondolataival.

Így töprengett magában: 

„ Felfedezhetném a világot, új legelőket, új eget, és új állatokat ismerhetnék meg!”

S amint ezek a gondolatok kavarogtak a fejében, észre sem vette, hogy egyre távolabb került a nyájtól. Hirtelen megállt, hátratekintett. A nyáj, a családja, a barátai, a pásztor már csak apró pontnak látszottak a távolban. Egy félszeg könnycsepp jelent meg szeme sarkában, majd összeszorította száját és nyelt egy nagyot.

„Mennem kell! Nem maradhatok tovább ezen a szürke helyen! Kalandot akarok, felfedezni új dolgokat, bebarangolni az egész világot!”

S ezzel elindult, bele az ismeretlenbe.Egy hűs patakhoz érkezett, melynek nagyon megörült, mert a forró napsütésben igen jól esett a friss víz. Belevetette magát, élvezte, ahogy a pajkos vízcseppek mosdatják az arcocskáját, majd eszébe jutott:

„ De jó, most már egyedül enyém a patak vize, nincs itt a többi bárány, hogy kifúrjanak innen, hogy lökdössenek. Nem szól a pásztor, hogy most már ideje menni. Addig maradok itt, ameddig én akarok! És enyém, csak is egyedül az enyém az egész víz! Juhééé!”

A pillangóhölgy a part menti bokor gallyacskájáról figyelte a pancsoló barit.

-  Ugye, megmondtam, hogy sokkal boldogabb leszel, ha otthagyod a nyájat és elindulsz a saját utadon! Na ugye, ugye én megmondtam!- bólogatott önelégülten a lepke.

- Köszönöm, drága pillangóhölgy, hogy felnyitottad a szemeimet, hogy megmutattad nekem, mennyi csodálatos dolog vár még rám!- hálálkodott Bolyhos.

Amint így ujjongott ,korogni kezdett a gyomra. Kiment a partra, és beleharapott a dús növényzetbe.

-   Mmmm, na most jól belakmározom! – falta mohón a friss füvet Bolyhos.

-   Pillangó, pillangó!- kiáltott utána- de ekkorra már a pillangóhölgy árkon-bokron túl volt.

A közelben lévő tölgyfa tetejéről 2 fakopáncs figyelte az eseményeket.

-  Látod ezt, Csipi! Egy eltévedt bárányka a patak partján!

-  Nekem inkább elszökött báránykának tűnik Csipó. Szerintem nagyon is jól érzi magát távol a nyájtól. – rázta a fejét  az egyik fakopáncs. -Nem lesz ennek jó vége, nem tudja még mi vár rá! 

-  Mit tőrödsz te azzal?- vágta rá Csipó- Ez nem a madarak dolga, ha ő így döntött, és jól érzi magát, akkor ez az ő útja. Mindenkinek a saját útját kell járnia, úgy, ahogy jól esik neki.

-  Nem úgy van az, Csipó!- tanakodott Csipi- Ő egy bárány, okkal lett báránynak teremtve, okkal született a nyájba, mint ahogy mi fakopáncsok is okkal vagyunk  madarak, és okkal érezzük magunkat jól az erdőben, a fák közelében. Mi sem repülünk el a Szaharába, ha fázunk, mert az nem a mi környezetünk. De igazad van, ez nem a mi dolgunk. Remélem, hamar észhez tér ez az amúgy aranyos  kis jószág.

S ezzel tovarepült a 2 jó madár. 

Bolyhos nagyon elfáradt a fürdőzésben, és a nagy lakmározásban, ezért leheveredett a tölgyfa tövébe, és elszundikált. Elégedetten hajtotta álomra a fejét és mesés kalandokról álmodott.

A nap ragyogóan sütött a vízparti tisztáson. Sugaraival megcirógatta Bolyhos orcáját, mire ásított egy jó nagyot, és felébredt. A nap pajkosan rákacsintott, és intett, hogy keljen, mert még sok felfedezni való várja.

- Indulás- pattant fel - Kalandra fel! Még sok élmény vár rám!

S ezzel nyakába vette a világot. Ment mendegélt míg egy sűrű erdő szélére nem érkezett. Hirtelen megtorpant, és eszébe jutottak a pásztor figyelmeztető szavai:

„ Az erdőben sok veszély leselkedik! Nem ilyen kis barikának való hely az, mint amilyen te is vagy!” 

Amint ezeken a gondolatokon járt az esze, majd elállt még a lélegzete is. Majd váratlanul ott termett a pillangóhölgy, és gúnyolni kezdte:

-   Na mi az, nem mész be az erdőbe? Csak nem félsz tán? Hát csakugyan ilyen kis nyápic barika vagy te?! Maradtál volna inkább a nyájban a pásztor gúnyája alatt, ha!?

Bolyhos sóhajtott egy nagyot, összehunyorította a szemét, majd így szólt:

- Nem, nem mehetek vissza! Most nem torpanhatok meg, akkor lemaradok a sok kalandról!

-   Ez ám a beszéd!- biztatta a lepke- Látom mégsem olyan fából faragtak, mint amilyenre gondoltam. És, ha tudnád, hogy mennyi bámulatos dolog van az erdőben!

-   De, de vannak ott farkasok is, ugye? – bizonytalanodott el Bolyhos.

-  Farkasok??? Azok csak a mesékben léteznek! Ne légy már ilyen pipogya! Fogadjunk, hogy ezt a te hős pásztorod mesélte, mi?!

-  Igen. Ő mondta, hogy az erdő veszélyes hely egy ilyen kis bárány számára mint amilyen én vagyok, mert hát ugye, a farkasok, meg a medvék, és jaj, belegondolni is borzalmas, milyen óriások élhetnek még ott!

-  Ááá! mendemonda! Mondd csak milyen állatokat ismersz te?

-  Ööö, ismerem  Bozont kutyust, a madarakat, hangyákat, katicát, tücsköt, pókot, egereket, halakat, jaj igen, és még téged, a lepkefajtákat. Ennyi állatot láttam egész életemben.

-  Na látod, az erdőben is megtalálhatóak ezek az állatok. Na jó, lehet még egy két fajta állat van, például a süni, de ő nem bánt, folyton csak a kicsinyeivel törődik. Aztán ott vannak az erdei nyulak, őzek, szarvasok, mókusok, igazán jó kis társaság. Sok új barátot szerezhetnél! Na és az erdő illata- folytatta tovább a lepke a mondandóját- olyan illat sehol sincs még a földön, és a sok friss üde zöld növény, tele zamatos gyümölccsel, málnával, szederrel, áfonyával…hm, ilyen finomat még te soha nem is ettél! Na de mindegy!- legyintett a lepke- Úgy látom te nem is igazán szeretnéd ezeket a dolgokat átélni. Na megyek is, viszlááááát!

Bolyhos e szavak hallatán újból felbátorodott. Tudta, nem nézhet hátra. Lépett egyet, összerezzent, behúzta fejét,becsukta a szemét. Aztán szép lassan kinyitotta először az egyik szemét, aztán a másikat, amint kezdett megnyugodni. Semmi ijesztő nem történt. Lépett még egyet, megint összerezzent, behúzta fülét, farkát, majd felszisszent. 

-Aú!- kiáltott fel- Mi ez? Egy hangya? De hát ez sokkal nagyobb, mint otthon! És milyen erősen csíp! Juj, de fáj!

- Mégis mit gondolsz, hogy hogyan fogok reagálni, ha a gondosan épített váramat egy pillanat alatt összetaposod? - mérgelődött a hangya- Odafigyelhetnél, hova teszed a patáidat!

-Ó, elnézést kérek! –esedezett Bolyhos. Figyelni fogok!

Újból lépett egyet, már egyre nyugodtabb volt a lelke, amint észlelte, hogy az erdő biztonságosnak látszik. Egyre beljebb és beljebb került a rengetegben, mikor megpillantotta a zöld fövenyt, amint a nap itt-ott besütött a fák lombjai közé. A látvány lenyűgöző volt. Bolyhos tátott szájjal bámulta a természet ezen szépségét. Szívét melegség töltötte el. Tudta jól döntött, hogy a pillangóra hallgatott. Szívében már halovány suttogásnak, halk nesznek tűntek a pásztor féltő mondatai, melyek pár röpke pillanat alatt szétfoszlottak a szabadság nyújtotta öröm hevében.

Szippantott egy jó nagyot az erdő édeskés illatából. Tüdeje megtelt friss levegővel, úgy érezte magát mintha a talaj fölött 1 méterrel lebegne. Kinyitotta szemét, és megpillantotta a bokrokon csücsülő áfonyákat. Odaszaladt, és beleharapott az áfonyabokorba.

- Mmmm. Ilyen finomat még életemben nem ettem.

Beleharapott a dús aljnövényzetbe is.

- Mmmm. Hát ilyet! Micsoda ízözön!

Miközben jóízűen falatozott ezek a gondolatok árasztották el a kis fejecskéjét:

„ A pásztor nem is szeret engem! Hogy lehet, hogy nem akarta, hogy ilyen csodálatos helyre jöjjek?! Biztos egyedül akart idejönni, hogy csak az övé lehessen itt minden! De nem eszel ám ebből! Kiderült a turpisság! No, no, most már látom, hogy mindvégig becsapott engem, és a többieket is! Még, hogy szeret engem! Hah, badarság, aki igazán szeret, az minden jót megad, annak akit szeret! És ő ebből az élményből, ezekből a finom falatokból ki akart hagyni engem.”

Az erdőre egyszer csak beköszöntött az este. Sötétségbe borult minden, hűvös köd ereszkedett az erdő minden lakójára. A kis bari is elálmosodott, de igen-igen fázott, hiába volt neki gyapjas bundácskája. Megszokta, hogy a nyájban mindig van valaki mellette, és így összebújva alszanak együtt és melegítik egymást. De itt az erdőben nincs senkije, nincs fekvőhelye sem. Hova menjen? Mit csináljon? Itt nincs karám, ami megvédhetné a betolakodóktól, csak a sűrű rengeteg.

Észrevette, hogy az avar alól valami előfurakodni látszik. Kis sün család volt az. Papa, mama, és egy, két, három kis sündisznó csemete. Mennek éjszakai körjáratukra. Bolyhos nagy szemeivel nézte a süncsaládot, s kifundálta, hogy ő is levelekkel borítja be magát, és készít kis esti kuckót magának. Lefeküdt, álomba merült. Nagy áfonyabogyókkal álmodott és bódító illatú varázslatos buja zöld növényzettel.

Majd az éjszaka közepén hangos üvöltésre riadt fel.

-  Mi volt ez? – kérdezte riadtan. 

Az öreg odvas fa tetején ülő vén bagoly így válaszolt:

-   Mégis mit gondolsz, te eltévedt bárányka?

-  Nem vagyok eltévedt bárányka, kikérem magamnak!- mondta sértődötten Bolyhos.

-  Rendben, akkor te mi vagy? ha még azt sem tudod, hogy ez egy farkasüvöltés?- kérdezte csodálkozva a bagoly.

-  Farkaaaas?- rémült meg Bolyhos, majd eszébe jutott, mit mondott neki a pillangóhölgy.- Azok pedig nincsenek! Csakis a mesékben léteznek!-jelentette ki határozottan.

-  Hát te igazán fura szerzet vagy!-ámuldozott a bagoly. Akkor szerinted mi ordít az éjszaka közepén, mond már el nekem, légy oly kedves? Mert én ugyan jó régóta itt élek az erdőben, és mióta  az eszemet tudom, ez bizony farkas üvöltés. Vagy szerinted mi ordított így? Egy sündisznó?- kacagott fel a bagoly.

Vúúúú. Hallatszott újra a farkas vonítás, most már sokkal élesebben. A kis bárány összerezzent. Majd felpattant, és így szólt:

-  Menj a csudába! Így csakis egy kutya tud üvölteni, hallottam már ilyet korábban is.

- Hahahaha- nevette el magát a bagoly- Jól mondod, te oktondi kis bari, kutya, mégpedig farkaskutya. Hahahahaa! 

- Na, de nem pazarlom az időm rád! Épp most szalasztottam el miattad egy finom falatot.

Huss, és ezzel a mozdulattal, a hirtelen elsuhanó pocok felé vette az irányt.

Bolyhos magára maradt. A vonítás még hallatszott, mialatt a bárányka beleburkolózott a lepke által szőtt képzeteibe. Fogait összeszorította, így kucorodott össze, és túrta bele magát az avarba, hátha nem találja el őt az ordasok rideg hangja.

Mindeközben a pásztor útra kelt. Hátra hagyta a többi 99 báránykát:

-  Bozont!- szólt a pásztor- Rád bízom a nyájat, tereld őket haza, én elmegyek és megkeresem Bolyhost. Remélem semmi baja nem történt, és emlékszik a szavaimra, és nem ment be a sűrű erdőbe.

Felkerekedett, s elindult, hogy a csellengő báránykát megtalálja, és visszavigye a nyájba.

            Reggelre virradt. Bolyhos lerázta magáról az avart és útnak indult, hogy új kalandokra leljen. Egyszer csak egy tisztásra érkezett, ahol különböző erdei állatokkal találkozott: Uzsgyival a gyorslábú nyúllal, Agancsossal, a dámszarvassal, és Mőzivel az őzkisasszonnyal. Ezek az állatok is furcsán néztek rá:

-  Hát te meg mit keresel itt? Miért nem vagy a nyájadban?- kérdezte Agancsos.

-  Én vagyok a nagy felfedező bárány!- hencegte Bolyhos.

- Felfedező bárááány! Hahaha- kacagott Uzsgyi- ilyet se hallottam még!

-  A nyáj túl egyhangú volt: a pásztor folyton dirigált hova menjek, mit csináljak, és nekem ebből elegem lett! A világot szeretném látni és a saját utamat járni, hát így tévedtem ebbe az erdőbe, és meg kell mondjam, nagyon tetszik!- lelkendezett a kis bari.-Ilyen fantasztikus élményben még sosem volt részem!

- Meg hiszem azt!- hitetlenkedett Mőzi kisasszony.

-  No, te bari!- szólalt fel Agancsos- Oztán mit csinálsz ha jön a vadász? Neked nincsenek hosszú lábaid, mint nekem, meg Mőzinek.

-   Nagyot ugrani, és gyorsan futni sem tudsz, mint én.- mondta a nyúl.

-  Igen, igen! Mit csinálsz, ha jön a vadász?- kérdezték egyszerre az állatok.

- Vadááász? Az meg mi a csuda, és miért féltek tőle ennyire?

- Jaj, jaj, itt nagy a baj!- morgolódott a szarvas- A vadász az egy ember, akinek van egy nagy csöve, és ha ez a cső téged célba vesz, akkor jaj az életednek!

- Nagy csőőő? Nem találkoztam még ezzel a nagy csővel, és emberek közül is csak egyet ismerek, aki becsapott engem, és hazudott nekem.

Amint ezek a szavak elhagyták a száját, hirtelen puskadörrenés szakította félbe a beszélgetést. Az erdei állatok pedig mind elillantak. A kis bari újból egyedül maradt, és értetlenkedve nézett maga elé. Majd újból vándorútra kelt. Ahogy így bandukolt, lassacskán kiért a sűrű erdőből. Megpillantott a távolban egy idegen nyájat.

„ Jaj, ne! Az nem lehet! Ennyire nem tévedhettem el, hogy odalyukadtam ki, ahonnan elindultam? Ugye az nem az otthoni nyáj? Jobb lesz, ha közelebb megyek, és megnézem miféle nyáj van ott.”

            Közben a pásztor mindent felkutatott a közeli mezőn, minden legelőt átfésült, mikor ott találta magát az erdő szélénél.

„ Nagyon remélem nem ment be ide a kis báránykám! De meg kell keresnem őt, mert nagyon szeretem. Nagyon hiányzik nekem!  A pajkos kis tekintete, a kedves bégetése, a pihe-puha bundácskája. Hol lehet? Bemegyek az erdőbe, kerül, amibe kerül, akár él, akár nem, de utána kell menjek!”

S ezzel bement az erdőbe. Meglátta ott a baglyot:

-  Kedves Bölcs Bagoly! Láttál -e erre egy elkószált báránykát?- kérdezte a pásztor.

- Ó, azt az oktondit?! Hát hogyne! Itt éjszakázott, és nagyon makacs egy jószág mondhatom. Csak nem a te nyájadból szökött el?

- De de, igen, ő az! – örült meg a pásztor.- Azért jöttem, hogy megkeressem és hazavigyem.

- Sok szerencsét hozzá! Nekem nagyon úgy tűnt, hogy ez a kis széllel bélelt bari nem kívánkozik vissza a nyájadba.

A pásztor elszomorodott, de tudta, meg kell őt találnia.  Megköszönte a bagolynak a készséges segítséget, majd újra útra kelt.

Közben beesteledett, de a pásztor szemére nem jött álom. Nem lelt nyugalmat a lelke. Éjszaka is úton volt. Szentjánosbogarak világították meg az utat előtte. A sűrű erdő lombkoronáin még a telihold fénye is csak itt-ott haloványan világították meg a járatlan utat. Egyszer csak egy falka farkas vette körbe a pásztort, és fogaikat vicsorítva lihegtek az arcába. A pásztor nem törődött a félelemmel, ami fojtogatta a szívét, hanem egyre csak az elcsatangolt báránykájára gondolt, akit annyira szeretett. Elővette a furkós botját, és halált megvető bátorsággal odasuhintott a falka közepébe. Legelőször a falka vezért találta el, a farkasok vonítva, sántikálva menekültek el a pásztor elől. A pásztor összerogyott, még remegett. Majd életnek ereje szállt reá, felállt, s tovább indult.

           Bolyhos, amint közeledett a nyájhoz, kezdett kikristályosodni számára, hogy ez nem az ő nyája. Sőt nem is bárányok. Akkor mik ezek?

Egyre közelebb ért, mikor látta, hogy kecskék legelnek ott. Gondolta a közelükbe férkőzik, és megpróbál, elvegyülni közöttük, hátha talál magának új barátokat. Odafurakodott, mire a kecskék körbevették.

-  Hát téged meg honnan szalajtottak? Nem is közülünk való vagy! - mondták a kecskék.

-  Én az erdőből jövök!- felelte peckesen Bolyhos - Eljöttem otthonról, mert túl unalmas volt. Ráadásul nem csinálhattam azt, amit szeretnék. Most pedig a magam ura vagyok! Megjártam az erdőt, farkasokkal harcoltam, a nagy vadász puskacsövével néztem szembe, és most új kalandokat keresek.

- Nézd már, a kis hencegő!- mondta a vén kecske. Eredj inkább vissza a nyájadba, az való neked!

S ezzel az összes kecske hátat fordított neki. Ő pedig fogta magát, felhúzta pisze kis orrocskáját és továbbállt.

„ Rendben, nem is kellenek nekem kecske barátok, minek? Hogy ők folyton kérdőre vonjanak, hogy mit csinálok?! Jobb nekem egyedül, így sokkal élvezetesebb az élet.”- gondolta magában.

Amint ment-mendegélt egy nagy hegy lábához érkezett. Felnézett a hegyre, és tátva maradt a szája a döbbenettől.

- Ez az! Az új kalandom, megmászom ezt a nagy hegyet, és a tetejéről nézem meg a gyönyörű kilátást!

Miközben ezt mondta, egy sasmadár körözött a feje fölött, s így szólt hozzá:

-  Bárány, mint hegymászó, haha, micsoda nagyravágyó gondolatok! Mégis minek képzeled magad? Nem vagy te kőszáli kecske, neked nincsenek olyan patáid, amivel fel tudsz kapaszkodni a meredek sziklafalon.-oktatta ki a sas.

-  Hagyj békén!-mordult rá Bolyhos. Tudom, mit csinálok. Ha a kecskéknek megy, nekem is menni fog, elvégre rokonok vagyunk szegről-végről.

Ezzel a kis bari felkapaszkodott a meredek sziklafalon. A hegyes kövek végig szántották a kis lábacskáját. Minden erejét összeszedve húzóckodott fel, egyre csak felfelé. Majd megállt félúton. Éhes volt nagyon, és szomjas. A hegy kopár volt, se fű, se forrásvíz. A kis bari feldühödött, toporzékolt, és rugdosni kezdte a hegyet.

-  Hegy! Adj nekem friss füvet, friss vizecskét! Nem hallod? Éhes vagyok, és szomjas!

A hegy mocorogni kezdett, majd mély morajló hangon megszólalt:

-   Én adjak neked enni, és inni? Menj vissza a nyájadba, a legelőre, ott van neked való enni, innivaló. Én sajnos nem szolgálhatok neked ilyesmivel. És megkérnélek szépen téged, kis bárányka, légy szíves ne rugdoss össze engem, mert ez nekem is rosszul esik, és szerintem neked is fáj tőle a patád.

Valóban így volt, a kis barinak nagyon sajogtak a lábai, ráadásul tele lett sebbel, és zúzódással is. Letekintett a mélybe, de tériszonya volt, és szédülni kezdett. Tudta nem nézhet vissza már, és vissza sem fordulhat. Éhes volt, és szomjas, és nagyon fáradt, fájt mindene. Magányos volt. Csak egy irányba mehetett, felfelé, de most már nem volt benne az a tűz, az a kalandvágy, ami eddig hajtotta. Most már csak egyre tudott gondolni:

„Felmegyek a hegytetőre, egyedül, éhesen, sebzetten. Ott fogok lefeküdni, és örök nyugalomra hajtom a fejem.”

Már csak ezek a gondolatok jártak az eszében. Összeszedte maradék erejét, és egyre feljebb feljebb kapaszkodott. Majd felért a hegytetőre. Gyönyörű naplementés táj tárult fel előtte, de  Bolyhost ez már nem érdekelte. Lefeküdt, lehajtotta a fejét, és így merengett maga elé bágyadtan:

 „ Bárcsak itt lenne a pásztor! De nem, nem lehet! Biztos haragszik rám, amiért elszöktem.” 

      Eközben a pásztor kiért az erdőből. Megpillantotta a kecskenyájat, odaszegődött, és így érdeklődött:

- Nem láttátok az én kedves kis bárányomat?

- Azt a pökhendi szájhős birkát?

„Hm, hát hazudós , pökhendi, és oktondi lenne az én kis báránykám?!”- gondolta a pásztor.

-Igen!-kiáltott a pásztor.-Merre ment? Nincs baja, jól van?

- Jól van, élvezi az életet, és a nagy hegy felé indult.-mondta a vén kecske.

-  Akkor utána megyek!- köszönt el a pásztor a kecskenyájtól.

Amint a pásztor igyekezett a hegy felé, a pillangóhölgy ott termett előtte.

-  Hova, hova ez a sietség? Csak nem a kis hűtlen báránykád után iramodtál? Bolond vagy, ha azt hiszed téged akar! Az én ajánlatom jobban érdekelte, mint az, amit te tudsz kínálni neki. Én győztem! Eredj haza a többihez, nehogy azok is szétszéledjenek!

- Tűnj a szemem elől te álnok pillangó!- Ezzel vett egy mély lélegzetet a pásztor, ráfújt egy óriásit a lepkére, úgy, hogy egy szempillantás alatt a lepke a világ másik végén termett.

Felnézett a hegyre, majd elkiáltotta magát:

-  Megyek már Bolyhos! Itt vagyok! Ne félj! Érted jöttem! 

De a pásztor hangjai nem jutottak fel a búslakodó bárányhoz.

Felkapaszkodott a hegy sziklás kövein, egyre magasabbra és magasabbra, míg nem feljutott a hegytetőre, mikor megpillantotta a félholt barikát. Odaszaladt hozzá, s így szólt:

-  Itt vagyok Bolyhos! Hazaviszlek.

Bolyhos feltekintett könnytől áztatott szemeivel a pásztorra, elmosolyodott, szívében kigyulladt a remény lángja. Aztán újra elkomorodott:

-   Nem mehetek veled, drága, jó pásztor. Annyit, de annyit vétettem: megszöktem, hazudtam, hencegtem, nem hallgattam rád, és annyi rosszat gondoltam rólad. Te biztos nem akarhatsz engem!

-  Ez nem igaz! Érted jöttem, hogy bekötözzem a sebeidet, hogy megöleljelek, vállamra vegyelek és hazavigyelek. Mindenki nagyon aggódik miattad és várnak haza. Szeretlek, te az enyém vagy, és senki sem ragadhat ki az én kezeimből. Ezt jól jegyezd meg! Még a világ végére is érted mennék.

A kis bari megnyugodott, elmosolyodott, a pásztor a vállára vette, és elindultak lefelé a hegyről. Hirtelenjében ott termett a sasmadár.

- Gyertek, pattanjatok fel a szárnyaimra, hazarepítelek titeket!

- Köszönjük kedves sasmadár! 

Ezzel felszállt  Bolyhos és  a pásztor a sas szárnyaira. Szélsebesen repültek hegyen-völgyön át. A táj mennyei volt, a kis bari letekintett a pásztor öléből a tájra. Szíve megtelt hálával, melegséggel.

-Köszönöm! Veled a legjobb, soha el nem hagylak többé! 

„Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert ő magát meg nem tagadhatja.”

 (2 Timóteus 2, 13)