Az elrejtett kincs - 15. Fejezet

Az elrejtett kincs - 15. Fejezet.

֍

ÚJ KEZDET

Az évek rohamvágtában teltek. Vizionáriában súlyos változások történtek, ami nem meglepő, mert Vizionáriában mindig minden változik, de ez most más volt. A Parancsnok kezdett a hatalma alá venni területeket Vizionáriából. Terjeszkedni kezdett és egyre több vidéket árasztott el a mocsáros láp bűze, és iszonyata. A házak, amik eddig dúdoltak, egyre többször nyögéseket és rémséges sikolyokat eresztettek ki magukból. A dombok, völgyek fakulni kezdtek. Az erdők elveszítették lombjaikat. A fűszálak pepitává váltak. Az égboltozatot pedig sötét viharfelhő borította. A nap sose látszott ki mögüle. Az imágók eltorzult testükkel bolyongtak az utakon, kétségbeesve keresve a célt, értelmet létüknek. Zsoldosok ezrei lepték el már nem csak az utcákat, hanem az imágók otthonait is.Éjszakánként a sötétben hallani lehetett a Parancsnok méregtől fortyogó kacagását, mely félelmet lövellt minden imágó szívébe. Kivételt képeztek azok az imágók, akik életüket szentelték az Igazmondónak, mert a szívükben lévő lángoló Lelkes Alak cseppjeinek izzása felemésztett mindent, ami a Parancsnoktól származott. Így ők biztonságban lehettek. Malinna is, férjével és 2 gyermekükkel az Igazmondónak áldozták életüket. Mindent megtettek annak érdekében, hogy felfedjék a Titkos Könyv titkait a többi imágónak, hogy megtudják az Igazmondó él, és vissza fog térni, és elközelített a szebb, jobb élet reménye számukra. Sajnos sokuk füleit a zsoldosok bedugaszolták, és nem hallhatták Malinnáék üzenetét, de így is akadt egy-kettő, akiknek sikerült megszabadulnia a füldugóktól. Ők azonnal megértették a titkokat, és a Lelkes Alak cseppje az övék lett.

A Szentséges téren egyre nagyobb tömeg gyűlt össze egyre többször. Mindannyian egy szívvel áhitozták az Igazmondó visszatértét.

​Egy hűvös, szeles reggelen történt. Malinna épp reggelit készített gyermekeinek. Töllér a Titkos Könyv utolsó oldalát olvasta fel hangosan gyermekeinek, míg azok a fürdőszobában szépítkeztek.

Az öreg Szemi épp a virágbolthoz sietett, hogy kedvesét meglepje valami széppel születésnapja alkalmából. Szemi türelmetlenül nézte a perceket az óráján, mikor siet már Mézia Dézi kinyitni a boltját. Neki a legszebb, és legfrissebb virág kell, de azonnal, amit meglehetősen nehéz volt beszerezni Vizionáriában ezekben az ínséges időkben mióta a Parancsnok szétárasztotta bűzét szinte az egész birodalomban.

Mézia Dézi viszont nem nézett az órájára, mert még a Szentséges tér előtt térdepelt. Épp  hangosan zokogta el gyászát az Igazmondónak, miszerint múlt éjjel szeretett férje Szendergőciába került. A Lelkes Alak cseppjei egyből ott teremtek Mézia Dézi orcáján és szárnyaikkal legyezgették könnyeit, majd halkan fülébe súgták:

Mire Mézia Dézi kisimult arcára mosoly ült ki, szíve pedig hálával telt meg.

A kórházban teltház volt. Egymás hegyén- hátán feküdtek a betegek. Nem telt el nap Vizionáriában, hogy a rohammentő ne szaladt volna be egy tucat imágóval az intenzív osztályra. Sajnos a Parancsnok egyre nagyobb hatalmával egyenes arányban nőtt Rémálomország lakóinak száma is. Betegség, gyötrelem, kín, fájdalom, otromba formák, melyeket a zsarnok zsoldosai erőltettek az imágók piciny kis nemzedékére. A doktorok mindenféle gyógymóddal igyekeztek kúrálni a betegeket, de gyógyulást, nem reméltek, csak napjaik számának megnövelését. Még a folyosókon is feküdtek a betegek, mert már a kórtermek is telve voltak. A nővérek kimerülve tántorogtak teremről teremre, emeletről emeletre. A kórház 2. emeletén a 8-as számú kórterem legvégében, a szürke ablak mellett feküdt Tulipilla, koszos kis párnájába fúrva keszekusza ősz tincseit. Az ügyeletes orvos hozzálépett és így szólt:

Tulipilla szemeit kövér könnycseppek árasztották el. Kinézett az ablak koszos üvegén, Vizionária utcái összemosódott foltokban vibráltak könnyáztatta szemei előtt. Majd halkan suttogni kezdett.

A helyi ivó már korán reggel kinyitott, és Viffi tárt karokkal várta vendégeit, hogy a legkülönlegesebb koktélokkal kápráztassa el az oda betérőket. Viffi messzeföldön híres volt 8 karjáról, amit az idők során növesztett, így gyorsabban tudta kiszolgálni vendégeit. Már nyitás előtt a bejáratnál tülekedtek az imágók, hogy az első sorszámot kihúzhassák. A szerencsésimágó elsőként kortyolhat bele Viffi mesésen bódító nektárjába, melyet maguk között csak így hívtak: Az emlékek felejtője. Ezen a helyen szájról szájra terjengtek a szaftosabbnál szaftosabb pletykák. Sokszor még azelőtt szárnyra keltek ezek a mendemondák még mielőtt bármi, akár egy foszlány is megtörténhetett volna belőlük. Nem egyszer volt verekedés helyszíne is Viffi búfelejtője, aminek sokszor csak valami furcsa véletlen vetett véget. Abiztos urak sem szerettek ezekbe a verekedésekbe belekeveredni, inkább tovább sétáltak, magukra hagyva ezáltal a bűnösöket és az áldozatokat is.

Ez is csak egy ilyen reggel volt Vizionáriában, mint a többi. Az ügyesbajos imágók élték a maguk kis szerencsétlen életüket, míg egyszer csak valami igazán rendkívűli dolog történt.

S ekkor az égből csodálatos dallamot lehetett hallani. Zongora lendületes melódiáját. Ilyen csodálatos dalt még soha életükben nem hallottak. A dal betöltötte egész Vizionáriát, és a tündökő fény beragyogott minden tájat.

Hang hallatszott a Hegy tetejéről:

A fényt minden imágó látta, de a hangot csak azok hallották, akiket az Uralkodó kiválasztott.

Az imágók odaözönlöttek a Szentséges térre, a gyöngyházfényű kapuk megnyiltak, és a választottak beléptek a tér közepére, a Nagy Hegy lábához. Ott meglátták őt, teljes valójában, az Igazmondót. Fenséges volt, szeme tűzben égett, mosolyából a legnagyobb szeretet áradt. Az imágók szívében lévő Lelkes Alak cseppjei duzzadni kezdett, és mintha egy óriási hőlégballon lenne, felrepültek a Nagy Hegyre az Igazmondóval együtt. Bámulatos látvány tárult az igaz imágók szemei elé, amint az Igazmondó bevezette őket az Uralkodó palotájába. A zongora dallama betöltötte az egész palotát, majd együtt énekelték a dalt, ami beteljesedni látszott. Az Igazmondó kiment a palota udvarára, majd szólt és úgy lett:

Az Igazmondó zsebéből előhúzta Szendergőcia Ábrándos Álom országának kulcsát, és kinyitotta kapuját. A benne lévő imágók sokasága felvitetődtek a palotába. A többi igazak közé és öröméneket zengtek, táncot jártak a trónteremben, várva szeretett Uralkodójukat, hogy megjelenjék.

Vizionária és Szendergőcia alatt ekkor megnyilt a föld, és örökre elnyelte őket. Egyedül a Szentséges tér maradt meg, közepén a Nagy Heggyel, mert ez volt az egyetlen, mi rendíthetetlen, mi öröktől fogva létezik, amiben semmi múlandó sincs. Ekkor az Uralkodó felállt a zongorától, belépett a trónterembe, és üdvözölte szeretett igaz imágóit. Majd így szólt:

És az égből alászállt új Vizionária, a Tökéletes. Így hívták, mert örökké velük élt most már ezután az Uralkodó, az Igazmondó, és a Lelkes Alak. És ez olyan volt, amit szem nem látott, fül nem hallott, s amit egyetlen szív sem sejtett meg még ezidáig, azt készítette el az Uralkodó az őt szeretőknek.

VÉGE