Az elrejtett kincs - 12. Fejezet

Az elrejtett kincs - 12. Fejezet.

֍

A NÉMASÁG FOLYÓJA

Egyik éjjel Malinna nem tudott aludni, csak forgolódott, nyűszített párnája tövében. Rég elfeledett árnyak kísérteties kacajai sűvítettek poros elméjében. Tépkedték, nyaldosták gondolatait gyermekkorának múlni nem akaró emlékképei.  Malinna a szemét dörzsölte, hajába túrt, úgy vergődött ágyában.

„Nem nem, nem és nem! Elég volt, elég ebből! Már rég elmúlt minden!” –zihálva nyugtatgatta magát Malinna. Majd felkapcsolta ágya melletti éjjeli lámpáját, és elővette a Titkos Könyvet. Mohón lapozni kezdte, hátha valamelyik betű, mondatfoszlány élesen kiugrik szemei elé, elhozva számára a várva várt békességet. Minél gyorsabban forgatta a lapokat, annál hevesebben törtek rá újból gyermekkora összetöredezett memoárjai. A páni félelem erős kötegeket kezdett köréje fonni, mikor egy jól irányzott tekintettel Malinna szemei előtt megcsillant a remény.

„Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múltakon tűnődjetek! Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni, majd megtudjátok! Már készítem az utat a pusztában, a sivatagban folyókat fakasztok.” – Csengett fel a Titkos Könyv mondata remegő kezeiben, mellyel tudatára ébresztette a lányt. Szívdobbanása lelassult, lélegzete most már egészen emberi lett, nem pedig egy űzött vadé. Hálákat zengett az Igazmondónak, hogy szavai most is életet sugároznak egész bensőjében. Az árnyak szertefoszlottak.

Másnap reggel Vasfőlával volt találkozója a sarki kávézóban. Már a múlt héten megbeszélték, hogy találkoznak, de Vasfőla elhúzódó betegsége miatt el kellett halasztaniuk a találkozót. Malinna nagyon dühös lett a Parancsnokra és zsoldosaira, amiért ilyen csúnya betegséget küldtek barátnőjére, aki egész héten alig tudott kikelni az ágyból. Minden éjjel csurig izzadt a láztól, félrebeszélt álmában, és szünni nem akaró fojtogató köhögés kínozta. Malinna minden nap elment a Szentséges térhez, letérdelt úgy könyörgött Vasfőláért. Aztán egyik reggel, mikor az imák feljutottak az Uralkodó trónszéke elé, az Uralkodó felkelt, lehajolt, hogy megnézze a papírusztekercsbe csomagolt imát, mely a Lelkes Alak harmatcsepjjeitől volt átitatva. Az Uralkodó kibontotta,elolvasta, kezeit a magasba tárta, majd így szólt:

Ez idő alatt az Igazmondó végig ott ült Vasfőla ágya mellette és bátorító szavakat súgdosott a fülébe, majd mélyen belenyúlt szíve legbennsejébe és egy vércseppet vett ki belőle. A vércsepp lángoló vörösszínű volt, közelebbről megnézve, mintha élőlények mozognának benne, mindegyik élőlény formája a Lelkes Alak hasonlatosságára lett alkotva, és az Uralkodó szavait zengedezték mind egyszerre: Legyen! Legyen! Legyen!

Ekkor az Igazmondó fogta a vércseppet és Vasfőla homlokára kente, aki azon nyomban felült az ágyában. Mintha kicserélték volna, erőtől duzzadt minden porcikája, szájáról nem lehetett a vég nélküli mosolyt letörölni. Odafordult az Igazmondó felé, és kezeit csókolgatta.

Malinnának ezer meg ezer kérdése volt Vasfőlához az Igazmondóról, a titkokról, amik a könyvben rejlenek, és az eljövendő korszakról. Nagyon hálás volt az Igazmondónak, amiért barátnője ilyen hamar kiszabadult a  Parancsnok ádáz csapdájából.

A kávézó, amiben ültek nagyon hangulatos kis hely volt. A tulajdonos és a felszolgálók mind egytől egyig telve voltak szeretettel , és a formájuk csodálatosan szépek voltak. Mind ismerte az Igazmondót. A pincérnőnek gyönyörű zuhatag színű szempárja volt, két keze, két lába, orra, szája, füle is mind csodálatos méretűek és alakúak voltak. Minden egyes alkalomkor mikor kiszolgálta a vendégeket, egy-egy áldás hagyta el a rózsapír színű ajkait.

Ekkor Malinna megmutatta a Titkos Könyv mondatait, mire Vasfőla igen komoly ábrázatot mutatott.

Á, megvan! Lubsí! Igen, így hívták!- derengett fel barátnőjében a homályba veszett név. Péntekenként szoktam látni a Szentséges tér közelében, akkor keresd, monddhogy a Némaság folyója felől érdeklődsz.

*

Péntek este mikor a város nyugovóra tért, Malinna hátizsákjába pakolt egy teafoltokkal tarkított noteszt, egy hegyesre farigcsált ceruzát, és a bőrkötésű Titkos Könyvet. Hűvös szél lendítette meg ablakának kopott függönyeit. Malinna odalépett és egy erős mozdulattal bezárta a nyitott ablakot, mely nyikordult egyet, s rázárult a kilincs. Malinna fogta magát és kipördült az ajtón, le a lépcsőn egyenesen a csendes utcára. Gyors léptei a Szentséges tér felé vették az irányt. És valóban, Lubsí ott volt a tér előtt és énekelt a Hegynek. Malinna félrehúzódott az egyik fa törzse mögé, és onnan várta míg Lubsí befejezi az éneklést. A dal csodálatosan hangzott, dallama lágy, szelíd hangokként suhantak fel a Nagy Hegy irányába. A hűvös szél, meleg szellőként hatott , s járta át Malinna egész testét, amint Lubsí dalra fakadt. Malinna becsukta szemeit, és engedte, hogy ez a meleg szellő cirógassa kipirosodott orcáját. Így teltek a percek, talán még egy óra is elmúlhatott , mikor halk nesz törte meg a kellemes érzést. Malinna kinyitotta a szemét, és látta, hogy Lubsí már nem énekel, a holmijait pakolássza.

„Jaj, mindjárt elmegy! Ne hogy elszalasszam!”

Lubsí hátrafordult, szemét hunyorgatva próbálta kivenni ki állhat a fa mögött.

Malinna elé állt, közelebb lépett, majd így szólt:

Lubsí alacsony termetű, pufók arcú, pajkos mosolyú szöszke fiatal lány volt. Rákacsintott az éjszakába burkolódzó lányra, majd megszólalt:

Egymásra néztek, már a szemük hozzászokott az fekete estéhez. Malinna sóhajtott egyet,szíve megtelt önkéntelen bátorsággal, s így szólt: