Mese: Az elrejtett kincs - 12. Fejezet - Zsófi meséje

12. FEJEZET

A NÉMASÁG FOLYÓJA

Egyik éjjel Malinna nem tudott aludni, csak forgolódott, nyűszített párnája tövében. Rég elfeledett árnyak kísérteties kacajai sűvítettek poros elméjében. Tépkedték, nyaldosták gondolatait gyermekkorának múlni nem akaró emlékképei. Malinna a szemét dörzsölte, hajába túrt, úgy vergődött ágyában.

„Nem nem, nem és nem! Elég volt, elég ebből! Már rég elmúlt minden!” –zihálva nyugtatgatta magát Malinna. Majd felkapcsolta ágya melletti éjjeli lámpáját, és elővette a Titkos Könyvet. Mohón lapozni kezdte, hátha valamelyik betű, mondatfoszlány élesen kiugrik szemei elé, elhozva számára a várva várt békességet. Minél gyorsabban forgatta a lapokat, annál hevesebben törtek rá újból gyermekkora összetöredezett memoárjai. A páni félelem erős kötegeket kezdett köréje fonni, mikor egy jól irányzott tekintettel Malinna szemei előtt megcsillant a remény.

„Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múltakon tűnődjetek! Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni, majd megtudjátok! Már készítem az utat a pusztában, a sivatagban folyókat fakasztok.” – Csengett fel a Titkos Könyv mondata remegő kezeiben, mellyel tudatára ébresztette a lányt. Szívdobbanása lelassult, lélegzete most már egészen emberi lett, nem pedig egy űzött vadé. Hálákat zengett az Igazmondónak, hogy szavai most is életet sugároznak egész bensőjében. Az árnyak szertefoszlottak.

Másnap reggel Vasfőlával volt találkozója a sarki kávézóban. Már a múlt héten megbeszélték, hogy találkoznak, de Vasfőla elhúzódó betegsége miatt el kellett halasztaniuk a találkozót. Malinna nagyon dühös lett a Parancsnokra és zsoldosaira, amiért ilyen csúnya betegséget küldtek barátnőjére, aki egész héten alig tudott kikelni az ágyból. Minden éjjel csurig izzadt a láztól, félrebeszélt álmában, és szünni nem akaró fojtogató köhögés kínozta. Malinna minden nap elment a Szentséges térhez, letérdelt úgy könyörgött Vasfőláért. Aztán egyik reggel, mikor az imák feljutottak az Uralkodó trónszéke elé, az Uralkodó felkelt, lehajolt, hogy megnézze a papírusztekercsbe csomagolt imát, mely a Lelkes Alak harmatcsepjjeitől volt átitatva. Az Uralkodó kibontotta,elolvasta, kezeit a magasba tárta, majd így szólt:

- Legyen!

Ez idő alatt az Igazmondó végig ott ült Vasfőla ágya mellette és bátorító szavakat súgdosott a fülébe, majd mélyen belenyúlt szíve legbennsejébe és egy vércseppet vett ki belőle. A vércsepp lángoló vörösszínű volt, közelebbről megnézve, mintha élőlények mozognának benne, mindegyik élőlény formája a Lelkes Alak hasonlatosságára lett alkotva, és az Uralkodó szavait zengedezték mind egyszerre: Legyen! Legyen! Legyen!

Ekkor az Igazmondó fogta a vércseppet és Vasfőla homlokára kente, aki azon nyomban felült az ágyában. Mintha kicserélték volna, erőtől duzzadt minden porcikája, szájáról nem lehetett a vég nélküli mosolyt letörölni. Odafordult az Igazmondó felé, és kezeit csókolgatta.

Malinnának ezer meg ezer kérdése volt Vasfőlához az Igazmondóról, a titkokról, amik a könyvben rejlenek, és az eljövendő korszakról. Nagyon hálás volt az Igazmondónak, amiért barátnője ilyen hamar kiszabadult a Parancsnok ádáz csapdájából.

A kávézó, amiben ültek nagyon hangulatos kis hely volt. A tulajdonos és a felszolgálók mind egytől egyig telve voltak szeretettel , és a formájuk csodálatosan szépek voltak. Mind ismerte az Igazmondót. A pincérnőnek gyönyörű zuhatag színű szempárja volt, két keze, két lába, orra, szája, füle is mind csodálatos méretűek és alakúak voltak. Minden egyes alkalomkor mikor kiszolgálta a vendégeket, egy-egy áldás hagyta el a rózsapír színű ajkait.

- És mond csak Malinna veled mi történt? Téged nem környékeztek meg a zsoldosok?- érdeklődött Vasfőla miután forró karamell színű kávéjába szürcsölt egy nagyot.

- Valójában- kezdte habozva- egyik éjjel alig tudtam aludni. Szörnyű emlékképek rohamoztak meg, és az érzések amelyek belém hasítottak, mintha ezer farkas foga marcangolná szét a szívemet. Aztán a Titkos Könyv szavai megnyugtattak, olyan volt mintha ott állna előttem az Igazmondó és csak nekem mondaná.

Ekkor Malinna megmutatta a Titkos Könyv mondatait, mire Vasfőla igen komoly ábrázatot mutatott.

- Mi a baj Vasfőla? Nem tetszenek ezek a mondatok?

- Nem, dehogyis! Csak valami eszembe jutott.- Vasfőla tenyerébe fektette arcát, majd mélyen gondolkodóba esett, mint aki emlékezetének dohos padlását túrja fel.- Ha jól emlékszem Vizionária keleti csücskében, ahol a Nagy pusztaság fennsíkja terül el, ott folyik a Némaság folyója.

- A Némaság folyója??? Az meg micsoda? Még sosem hallottam róla.

- Oda mennek a felejteni vágyók, de én csak hallomásból ismerem, én magam még sosem jártam arra. Úgy tudom ez a folyó összegyűjti a könnycseppeket, és felviszi egyenesen az Uralkodóhoz, mert ez a folyó felfele folyik, egyenesen a Nagy Hegy tetejéig. A könnyeket, amiket összeszed a Némaság folyója, azokat örökre elnyeli, és többé nem emlékezik meg a bánatról, ami okozta.

- Hűha! –álmélkodott Malinna- El kell mennem oda! Nem tudod az utat oda véletlenül?

- ÁÁ, én nem, de ismerek valakit aki már járt ott. Várjál csak!- gondolkodott Vasfőla- Valami Szupsi vagy Ruksi? Nem, nem!

Á, megvan! Lubsí! Igen, így hívták!- derengett fel barátnőjében a homályba veszett név. Péntekenként szoktam látni a Szentséges tér közelében, akkor keresd, monddhogy a Némaság folyója felől érdeklődsz.

- Köszönöm szépen drága barátnőm!- lelkendezett Malinna.-Fel fogom keresni!

Péntek este mikor a város nyugovóra tért, Malinna hátizsákjába pakolt egy teafoltokkal tarkított noteszt, egy hegyesre farigcsált ceruzát, és a bőrkötésű Titkos Könyvet. Hűvös szél lendítette meg ablakának kopott függönyeit. Malinna odalépett és egy erős mozdulattal bezárta a nyitott ablakot, mely nyikordult egyet, s rázárult a kilincs. Malinna fogta magát és kipördült az ajtón, le a lépcsőn egyenesen a csendes utcára. Gyors léptei a Szentséges tér felé vették az irányt. És valóban, Lubsí ott volt a tér előtt és énekelt a Hegynek. Malinna félrehúzódott az egyik fa törzse mögé, és onnan várta míg Lubsí befejezi az éneklést. A dal csodálatosan hangzott, dallama lágy, szelíd hangokként suhantak fel a Nagy Hegy irányába. A hűvös szél, meleg szellőként hatott , s járta át Malinna egész testét, amint Lubsí dalra fakadt. Malinna becsukta szemeit, és engedte, hogy ez a meleg szellő cirógassa kipirosodott orcáját. Így teltek a percek, talán még egy óra is elmúlhatott , mikor halk nesz törte meg a kellemes érzést. Malinna kinyitotta a szemét, és látta, hogy Lubsí már nem énekel, a holmijait pakolássza.

„Jaj, mindjárt elmegy! Ne hogy elszalasszam!”

- Lubsí!- kiáltott utána Malinna

Lubsí hátrafordult, szemét hunyorgatva próbálta kivenni ki állhat a fa mögött.

Malinna elé állt, közelebb lépett, majd így szólt:

- Szia - szólalt meg félszegen- Malinna vagyok, és Vasfőlától tudom, hogy te jártál a Némaság folyójánál.

Lubsí alacsony termetű, pufók arcú, pajkos mosolyú szöszke fiatal lány volt. Rákacsintott az éjszakába burkolódzó lányra, majd megszólalt:

- Áhá, szóval ilyen híres lettem, hogy még Vasfőla is rólam regél- kacagott bele a sötétségbe aranyló fürtjeivel.-Igen, voltam ott, és mióta megjártam a Némaság folyóját minden nap áldom az Uralkodót, amiért megalkotta.

- Hát Ő volt? Az Uralkodó helyezte oda?

- Igen. A Kezdetek Kezdetén, bár akkor még gyenge kis patakocska volt, aztán mikor a Parancsnok egyre nagyobb hatalmat gyakorolt Vizionáriában, megsokasodtak a rossz emlékek, és egyre többen keresték fel a Némaság folyóját, míg mára gyors sodrású vad áradattá nőtte ki magát.

- Hogyan tudok oda eljutni?- meresztette tekintetét Lubsíra.

- Nem lesz könnyű oda eljutni, Kelet felé kell menni a Nyüzsgő erdő felé, át kell menni az erdőn, ami folyton mindenféle zajtól és vibráló színektől nyüzsög. Nem szabad letérni az útról, és irányt változtatni. Pontosan tudnod kell, hogy mit akarsz. Valóban újat akarsz e kezdeni, és valóban szabad akarsz e lenni a gyötrő emlékektől. A Nyüzsgő erdőn túl vár rád egy hosszú végeláthatatlan út. A Semmi útja. Ez nagyon hosszúnak, és unalmasnak tűník, annyira, hogy már már azt hiszed, semmi sem lesz a végén, és azt kívánod bárcsak visszafordulhatnál. Nem szabad megtorpanni, tudnod kell a mi a célod, és menni, hinni, hogy megleled, amiért útrakeltél.

- És utána?

- Utána rettentő hőség tör majd rád, na akkor tudnod kell, hogy elértél Vizionária nyugati felére. Olyan nagy hőség tör majd rád, hogy úgy érzed minden könnyed elapadt, és azt gondolod majd minden hiábavaló volt. De higgy! Ne add fel! Csak menj majd tovább, míg meg nem hallod a keleti szél dalát, na akkor menj a hang irányába, és ott lesz a Némaság folyója. Még ha sikerül is eljutnod oda, sajnos nincs garancia arra, hogy valóban elviszi a folyó a könnyeidet, vele együtt a fájó emlékeidet.

- Hogy hogy?

- A keleti szél dalára feltörnek az emlékeid, és ha a szíved meglágyul a dal hallatán, a folyóba hullanak a könnyeid, de ha a szíved keserű rikoltásba kezd, akkor csak kemény kövek potyognak a szemeidből, ami a Némaság folyójának a mélységébe vettetik, és örökre ott ragad. Nem mossa ki onnan semmi és senki, és nem is tud feljutni az Uralkodóhoz.

- Ó jaj! És azt honnan tudhatom, hogy nekem is könnycseppjeim lesznek?

- Ezt bizony nem tudhatod. Ez a szíved állapotától függ.

Egymásra néztek, már a szemük hozzászokott az fekete estéhez. Malinna sóhajtott egyet,szíve megtelt önkéntelen bátorsággal, s így szólt:

- Belevágok!