Az elvarázsolt hóember

Az elvarázsolt hóember.

Az elvarázsolt hóember 

Tél volt ès a tájat már vastag hótakaró borította be. A gyerekek önfeledten játszottak a csodás hóesésben és élvezték a tél minden szépségét, örömét. Hócsatáztak, szánkóztak, hóembert építettek.  

Csupán egy gyerek volt aki nem jàtszott együtt a többiekkel, Péter

Ő inkább egyedül építette a hóemberét és közben tisztes távolból figyelte a gyereksereget.  

Abban az évben elég hosszúra nyúlt a tél és a hóember amit Péter először épített napról napra több barátot kapott maga köré. 

Péter minden nap csinosítgatta, építette őket és szebbnél szebb kalapot és sálat adott rájuk. 

A sok-sok hóember felkeltette a környéken játszó gyerekek kíváncsiságát és egyre többször mentek oda Péterhez és csodálták meg az egyre gyarapodó hóembert családot. 

Péter aki elég bátortalan kisfiú volt és nehezen szerzett magának barátokat idővel egyre bátrabban beszélgetett újdonsült játszótársaival és végül már a többi gyerekkel együtt èpìtettèk a hóembereket. 

-Nem is olyan nehéz barátkozni - mondta magának boldogan.  

A tél utolsó napjának estéjén, mikor már jelei is voltak a közelgő tavaszi olvadásnak és jóidőnek, egy kissé megijedt.  

Ha nem lesz már hó és a hóemberek is elolvadnak akkor talán a többi kisgyerek sem akar majd vele többet játszani, hiszen a szépen felépített hóemberek csalták oda őket.  

Ettől a gondolattól elszomorodott. 

Olyan jó érzés volt, hogy végre barátokra lelt és nem szeretett volna megint magányos lenni.  

Törte a fejèt, hogy vajon mit tehetne ès ekkor hirtelen egy mentő ötlete támadt! 

Ha a hóemberek nem olvadnànak el akkor biztos az új barátai is megmaradnának, hiszen mindig lenne mit javítgatni rajtuk.  

Aznap este mielőtt elaludt azt kívánta bárcsak a tél elmúltával is megmaradnának a hóemberek, majd mély álomba merült.  

Másnap reggel az ablakon bevilágító első igazán melengető tavaszi napsugár csiklandozta meg az arcát amitől felébredt.  

Rögtön öltözködni kezdett és mosakodás és reggeli nélkül már rohant is ki az udvarra. 

A hótakaró fehérségét már egyre inkább kezdte felvàltani a zöldellő fű látványa. A hóemberek pedig már dőltek balra, dőltek jobbra ès szebbnél szebb sàljaik, sapkáik ès gombjaik pedig sorban a földre hullottak.  

Péter szomorúan nézte olvadozó alkotásait mikor is észrevette, hogy a legelső hóember akit épített, bizony nem olvad. Pont olyan szépen állt ott mintha csak most készült volna el.

Péter arcára széles mosoly ült ki ès megdöbbentő volt számára a felismerés, hogy esti kívánság a úgy tűnik valóra vált.  

A következő hetekben egyre csak jöttek a gyerekek, felnőttek egyaránt, hogy megcsodálják az el nem olvadó hóembert.  

Péter szerencsére nem maradt magányos a tavasz és a nyár  folyamán sem és új kis barátaival élvezte a gyerek lét minden örömèt.  

Mivel úgy tartja a mondás, hogy minden csoda három napig tart így a hóembert lassan elfelejtették és Péter is egyre ritkábban látogatta meg őt.

De az egyik ilyen napon amikor ismét hátra ment, hogy szemügyre vegye egykori kedvencét, furcsa érzése támadt.  

Valahogy másnak tűnt most a hóember.

Szénből készült szemei nem csillogtak úgy ahogyan korábban ès a mosolya is mintha eltűnt volna. 

Péter nézegette, nézegette és hirtelen megérezte mi a baja.  

Kis kedvence szomorú. 

Szomorú mert magányos.  

Hóember barátai már rég elolvadtak az első tavaszi napsütéssel és a gyerekek is elfeledkeztek róla. 

Egyedül àcsorgott a diófa tövében és egész kis lényéből áradt a szomorúság.  

Péter megsajnálta ès eszébe jutott, hogy régebben ő is milyen magányosnak és elveszettnek érezte magát a barátai nélkül. 

Megtisztogatta kis ujjaival a hóember aprócska szén szemeit mintha csak könnycseppet törött volna le róluk ès már tudta mit kell tennie. 

Eszébe jutott, hogy anyukája mesélt neki arról, hogy az életben ès a természetben mindennek megvan a maga rendje, a helye és az ideje.  

Nem avatkozhatunk ebbe bele csak mert éppen úgy tartja kedvünk.  

Gondolnunk kell arra is, hogy a kívánságainkkal, tetteinkkel mit okozunk másoknak.

Mindig körültekintően kell kérnünk bármit is szeretnénk.  

Aznap este Péter alig várta, hogy túl legyenek a fürdésen és az esti teendőkön.  

Miután anyukája az ágya szélén ülve befejezte az esti mesét és egy cuppanós jó éjt puszi után kiment a szobájából Pèter megtette azt amit már régóta meg kellett volna tennie.

Imádkozni kezdett kis hóember barátja olvadásàèrt és bízott benne hogy sikerrel jár.  Megértette, hogy nem lett volna szabad azt kérnie, hogy ne olvadjon el.

-A hóemberek tavasszal elolvadnak ez a dolgok rendje és ezt el kell fogadnom nekem is - mondta magànak most màr megnyugodva. 

Legközelebb ha valamit szeretnék akkor azt már okosabban, bölcsebben fogom kérni.  

Úgy, hogy közben gondolok arra is mit okozok ezzel másoknak, a környezetemnek.  

Pèter boldog volt, hogy ezen a napon is tanult valami fontosat és azután mély álomba szenderült. 

Másnap reggel izgatottan tekintett ki szobája ablakából és a hóembert kereste.  

Nem lelte.  

A nyári napsütés megtette a dolgát és az egykori hóemberről csak széthullott kis szén szemei, gombjai,sàlja és kalapja árulkodtak.  

-Köszönöm - mondta Péter suttogva és már sietett is öltözni, reggelizni és lelkendezve várta az aznapi újabb nyári kalandokat. 

Vège