Az Óriás hazatalál

Az Óriás hazatalál.

Az Óriás hazatalál

Élt valamikor nagyon-nagyon régen még az emberek előtti időkben egy kedves de igen magányos Óriás egy csodaszép tó partján.

Egy kellemes sziklaodúban lakott, mely egy óriás számára minden kényelemmel fel volt szerelve, nem is szenvedett hiányt semmiben.

Amennyire csak vissza tudott emlékezni mindig is egyedül élt ennek a tónak a közelében. A társasága az erdők, mezők állatai voltak, akikkel nagyon jó barátsága alakult ki.

Ő maga sem értette igazán, de valamilyen titokzatos módon értette az állatok nyelvét is, ìgy igen nagy harmóniában tudtak együtt élni.

Jó darabig nem is vette észre, hogy valójában mi is hiányzik az életéből.

Sokáig nem gondolta arra, hogy lehetnek mások is, akik pontosan olyanok mint ő, vagyis óriások.

Ahogy telt múlt az idő egyre többet foglalkoztatta ez a kérdés és már az álmaiban is ez tért vissza, erről àlmodott, nap mint nap.

-Vajon tényleg egyedül vagyok ilyen hatalmas ezen a világon?  -tette fel a kérdést magának. 

Egyik nap reggelén, egy furcsa morajló és csobbanó  hangra lett figyelmes.

Kibújt a sziklabarlangjából és a szája is tátva maradt a csodálkozástól. A tó közepén, annak felszíne felett egy leírhatatlan szépségű tündér lebegett ès szeretetteljes mosollyal nézett az Óriás felé.

Az Óriás nagyon megdöbbent, sok-sok éve élt már ennek a tónak a partján de fogalma sem volt róla, hogy ebben a tóban bizony tündér is lakik.

-Szervusz kedves Óriás. -köszönt oda neki a tündér.

-Látom rajtad, hogy nagyon meglepődtél. Nem tudtad, hogy bizony szomszédod is van - mondta tovább és közben szelíden mosolygott.

-Bizony bizony, itt lakom ebben a tóban de nem szoktam mutatkozni mások előtt, csakis akkor, ha érzem, hogy a segítségemre van szükségük.

-Van valami amiben segíthetek neked- kérdezte az Óriástól?

-Valóban jól érzed kedves tündér - felelte megilletődve az Óriàs. 

Tudod, egyre magányosabbnak érzem magam és azon gondolkodtam vajon vannak-e hozzám hasonló szerzetek széles e világon? Jó lenne végre társaságra lenni.

-Rendben van, akkor arra kérlek légy oly kedves és csukd be a szemedet -mondta a tündér.

-Most pedig tedd a kezed a szívedre és figyeld, hogy mit suttog neked.

Az Óriás e szerint cselekedett. Lehunyta a szemèt, szívére rakta a kezeit, figyelt és hallgatott.

Egyszer csak egy kedves hangot vélt hallani.  Mintha a szíve szólt volna hozzá, aki csak ennyit mondott neki:  Indulj el utadon!

Miközben ezt az üzenetet hallotta, érezte, ahogy a szíve megtelik szeretettel és mintha egy fénysugár járta volna át az egész testét a szívéből kiindulva, minden sejtjét átjárta ez az érzés. Valami megmagyarázhatatlan elszántsággal, tettrekészséggel és határozottsággal töltötte fel őt.

Már tudta mit kell tennie!

-Elindulok és megkeresem a társaimat! - mondta határozottan. 

Megköszönte a tündérnek a segítséget ès már indult is, hogy összepakolja az útravalókat.

Nem volt sok minden amit magával vihetett volna, így aztán hamar elkészült  és nem is tétovázott tovább már indult is. Úgy érezte minden perc számít.

Tele volt lelkesedéssel és a felfedezés öröme hajtotta előre.

Érezte, hogy mindig a szívére kell hallgatnia és követnie az onnan eredő sugallatokat.

Ment és ment szakadatlanul három hónapon, három héten és három napon át míg végül egy csodaszép smaragdzöld színű tóhoz ért, ami nagyon hasonlított az ő tavához. A környező hegyek is kísértetiesen emlékeztettèk a saját, immàr tàvoli otthonára.

Mivel már eléggé elfáradt a hosszú gyaloglásban így úgy döntött hogy ezen a helyen hosszabb időre letáborozik.  

Ahogy leült falatozni és tekintetével a környező hegyeket fürkészte, akkor vette észre, hogy ezeknek a hegyeknek az oldalában is az övéhez hasonló sziklaodúk vannak. 

Ahogy nézelődött egyszercsak mintha valami mozgást vèlt volna felfedezni a hegyek irányában ès amit látott az ráadásul nagyon hatalmasnak tűnt. 

Izgatottság lett urrà rajta és rögtön el is indult, hogy utánanézzen a dolognak. 

Amikor odaért a hegyek közvetlen közelében mozgásnak vagy  bármilyen élőlénynek nyomát sem lelte.

-Lehet hogy csak képzelődtem csupán? - kérdezte magától. 

Annyira szeretnék már társakra, barátokra lelni, hogy lehet, hogy már csak a képzeletem játszik velem .

Ekkor azonban egy nagyon erős érzés lett úrrá rajta, mely szintèn a szívéből áradt szét és aminek a sugallatára bemerészkedett az egyik sziklahasadékban.

Egy jó darabig ment előre míg egyszer csak a szűk hasadék egyre jobban és jobban kiszélesedett, míg végül egy hatalmas földalatti terembe torkollott. 

Itt aztán már egyre hangosabb és hangosabb morgások, hangok hallatszottak.

Egyre fényesebb és fényesebb is lett a barlang, ahogyan folyamatosan nő több fény szűrődött bentről kifelé, míg végül egy hatalmas, hozzá hasonló óriásokkal téli csarnokot pillantott meg a hegy gyomrában. 

Amikor a fény rávetődött és felfedte érkezését, tucatnyi szempár pillantott rá egyből.  

Nem lehetett tudni, hogy ki csodálkozott jobban, a mi kedves Óriás barátunk vagy azok a társai akiket éppen ebben a pillanatban látott meg először. 

Hirtelen csend lett.

A zsibongás, morajlás megszűnt. 

Végű már minden óriás az új jövevényt szemlélte. 

A meglepődés ereje után egyre többen és többen  sereglettek oda az újonnan érkezetthez és barátságosan maguk közé invitálták.

Az Óriás érezte a felé áradó szeretetet és rögtön bizalmába fogadta őket. Maguk közé ültették ès szóba elegyedtek vele. Kérdések özöne áradt feléje.

-Hol èlt eddig?

-Hogyan talált rájuk?

-Hogy lehet, hogy eddig sosem hallottak felőle? 

Mint kiderült az itteni óriások sem hallottak arról, hogy bárhol máshol, széles e világon laknának még rajtuk kívül, hozzájuk hasonlóak.

Senki sem értettek, hogyan keveredhetett ilyen messzire tőlük egy társuk.

Bár voltak történetek arról, hogy egyszer, nagyon de nagyon régen,merthogy az óriások nagyon sokáig élnek, egy még picinyke óriáscsecsemő eltűnt a szülei közvetlen közeléből. Senki sem tudta, hogyan történhetett, de a gyermeket sohasem találták meg.

Azóta már nagyon sok esztendő eltelt és a szülők már réges régen lemondta arról, hogy gyermekük valaha is megkerül. Sokáig keresték őt, mindent tűvé tettek utána de sehol sem lelték.  

Végül mostanra már megöregedve, látszólag elfogadták, hogy sohasem lelnek rá újra.

Amikor a barlang legmélyebb részéről, ahol az öreg óriás pár lakott előjöttek ők is és megpillantották a jövevényt rögtön tudták, hogy ki tért haza hozzájuk.

Bár Óriás barátunk nem emlékezett szüleire,  mégis amikor most megpillantotta őket a szíve hevesen kezdett dobogni  és minden pillanatban azt súgta neki.

Itthon vagy, hazaértél!

Ölelték, csókolták egymást mint még soha korábban és bennük és körülöttük is mindent àtjárt a hála ereje.  

Mint kiderült, az édesanya még most is minden egyes nap imádkozott azért, hogy gyermeke   megkerüljön, soha sem adta fel a remènyt mègha látszólag fel is hagyott a keresèsèvel. 

Imái ereje végül eljutott a napsugárral, az esővel, a széllel és egy csodálatos tótündér segítségével elveszett gyermekéhez és ilyen hosszú idő után is hazavezette őt. 

Szívükben anya és gyermek sohasem szakadnak szét bármilyen messze vesse is az élet őket egymástól.

Volt miről beszélgetniük, megismerni egymást újra és végül oly sok év után a szülők és a gyermek is kezdtek békére lelni.

Az Óriás is hálás volt a tündérnek amiért segített neki és bíztatta, hogy bátran merjen a szívére hallgatni és a szerint cselekedni.

Aznap este, először életében mosollyal a száján aludt el és reménnyel telve várta immár családja körében az új napot.

Vège