Az elveszett kiscica

Az elveszett kiscica.

Cseppkének volt egy tiri-tarka kiscicája, Cilu. Minden nap tejbe-vajba fürösztötte, a kedvenc párnájával kibélelt kosárkájában altatta, a legfinomabb falatokat adta neki, s a kívánságait leste. Ő meg odadörgölőzött Cseppkéhez és dorombolt neki, persze amikor kedvet érzett hozzá. Szóval nagyon jól ment a sora.

Egyik nap, amikor Cseppke hazaért az óvodából, szokás szerint az első dolga az volt, hogy odamenjen Ciluhoz és elmesélje neki az aznap történteket. De képzeljétek! A cica szőrén-szálán eltűnt. Nézte az ágya alatt, a fölött, a nagy plüss macija előtt, mögött, játékai között, mellett, de Cilu sehol se volt. Még a képeskönyvei mögé is benézett, hogy nem- e ott szundi-bundizik, de nem. Cseppke sóhajtozott, szipogott, sírdogált, majd pityogott, sőt a végén már zokogott is.

• Hol vagy kiscicám? – szólongatta siránkozva - de nem jött felelet. A kislány egyre elkeseredettebben kereste. Kutatta a konyhában, a kamrában, a fürdőszobában, a nappaliban, a hálószobában, még a mosókonyhában és a dolgozó szobában is. Így tett az anyukája és az apukája is.
• Hol vagy? Hova bújtál? – kérdezgették. – De nem jött válasz. – Merre vagy kiscicám?- de semmi. A cicának egyszerűen nyoma veszett.
• Tudjátok, hogy mi történt? Elmondom, hát figyeljetek! Amíg üres volt a ház Cilunak pajkoskodni támadt kedve. Talált is egy pihe-puha labdát.
• Ez jó lesz! Hm… de puha! – Gurítgatta erre-arra, pofozgatta jobbról-balról, addig-addig, amíg az belepattant Cseppke ládikájába. Cilu utána ugrott, a doboz teteje pedig hirtelen becsukódott. Ám mivel rugós volt, sehogy se tudta kinyitni a fedelét, hiába ficánkolt, mint a halacska. Hasztalan ugrabugrált, csak a kis fejét ütötte be jó erősen, ki tudja hányszor. Aztán egy idő után feladta. A ládika oldalán volt egy aprócska lyuk, az egyik szemével azon pislogott ki ijedten. Rémülten forgatta a szemét erre, arra, meg körbe-körbe, próbált nyávogni is, jelezve, hogy:
• Gazdi, itt vagyok!- de egy csepp hang sem szűrődött ki a ládikából. – Félt, reszketett, mint a kocsonya. Cseppke meg egyre csak sírt-rítt, itatta az egereket. Már minden zeget-zugot tűvé tettek érte, de a cica nem került elő. Cseppke hirtelen a fejéhez kapott:
• Hívjuk ide Pajtit!
• De jó ötlet!- helyeseltek a szülők. – Így is tettek. Behívták a kertből a kutyust.
• Pajti, segíts nekünk! - A kiskutya megszagolta Cilu fekhelyét, majd szaglászni kezdett Cseppke szobájában. Pillanatok alatt megtalálta a ládikát. Heves farkcsóválásba kezdett előtte: csak úgy lengett a farkincája ide-oda, ide-oda, mint a zászló a szélben és ugatott hozzá: vaú-vaú, vaú-vaú. Cseppke odaszaladt a ládikához és kinyitotta. Ott pityergett összekuporodva Cilu és bánatosan, könnyes szemmel pislogott felfelé. Amikor meglátta Cseppkét, boldogan ugrott fel rá és örömében nyávogni kezdett: miaú-miaú.
• Hát te, hogy kerültél ide? De jó, Pajti megtalált! – a kutyust nem győzték dicsérni és simogatni, Cilut kényeztetni - Úgy örült mindenki, hogy megkerült a cica. Pajti örömében jól megkergette Cilut, de most ő se bánta!

Így volt, mese volt, mosoly lett az ajkamon. Ha nem hiszed, járj utána!

Forrás: https://elizabethsuzanne.5mp.eu/