A forrás tündére

A forrás tündére.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy forrás.

Ez a forrás nagyon különleges volt. Nem, csak azért, mert ott lakott a forrás tündére, hanem azért is, mert tavasszal a hóolvadáskor, és a hosszú esős napok után, mint a gejzír tört fel a magasba.

Ilyenkor gyakorta lehetett látni a forrás tündérét, ahogy ott ült a sziklán. Hosszú mogyoróbarna haját megcsillantotta a napsugár, s megfésülte a szellő.  Gyönyörködött a szívdobogtatóan szép látványt nyújtó forrásban, amit őrzött.

Minden reggel arra jártak az erdei vadak. Reggeltől- estig boldogan csicseregtek a madarak. Apró kis lepkék, méhek táncoltak, dúdoltak a virágszirmokon. Pazar volt a látvány.

Aztán jött a nyár. Felperzselte a földet a legmelegebb évszak. Búsult nagyon a tündér, mert teljesen kiapadt a forrás.

Bánatában eltűnt az élők szeme elől, senki se láthatta. Úgy fohászkodott az ég felé nézve. 

-          Hol vagy felhő, esőfelhő? Nagy szükség lenne rád! Küldj egy kiadós nyári záport a földekre légy szíves!- de a felhő nem hallotta meg óhaját-sóhaját. Az éltető nap pedig továbbra is ontotta izzó, tikkasztó melegét. Így telt el a június, július és az augusztus. Egész nyáron alig esett pár csepp. Hiába könyörgött a forrás tündére:

-          Hol vagy felhő, esőfelhő? Nagy szükség lenne rád! Küldj egy kiadós nyári záport a földekre légy szíves!- de a felhő most sem hallotta meg óhaját-sóhaját. Azonban, úgy augusztus utolsó időszakában mégiscsak megszánta.

Esőt küldött le jól megdagadt pocakjából. Nem ám akármilyet, hanem záport-zivatart hullajtott, villámlással és dörgéssel.  Jó sokáig esett, mert a forrás ismét megtelt vízzel, és újra, mint a szökőkút tört fel a magasba.

Ettől kezdve gyakran lehetett látni a tündért, ahogy ott ült a sziklán. Hosszú mogyoróbarna haját fésülte jókedvűen.  Gyönyörködött a lelket simogató, szép látványt nyújtó forrásban, amit őrzött.