Csuhébaba

Csuhébaba.

Valamikor, réges-régen, még amikor én is kisiskolás lehettem, Csuhébaba született. Tudjátok, hogy hogyan? Elmondom hát, figyeljetek!

Csuhémama a kukoricacsuhét, azaz a cső leveleit vízbe tette, amíg az meg nem puhult. Amikor már meg lehetett formálni, kivette. Először a két szép levelét szembefordította egymással, majd jó szorosan összekötötte rafiával. Kifordította és kitömte vatelinnel. Ráhelyezte a leveleket, és egy gömbölyű fejet formált. A nyakánál jó szorosan megcsomózta.

- Így ni! Kész is van. Most következik a keze.- A kezeket egyetlen levélből készítette úgy, hogy a két végét egyenesre vágta, és egy icipici ráhagyással mindkét végét megkötötte.– így ni! Kicsit lejjebb összekötötte a csuhét, és kész is lett a baba dereka. Most a mellénye következett.- Két levelet a vállán áthajtotta. Elől keresztben jó erősen a derekához kötötte mindkét oldalon, elől és hátul is. Ezután a szoknyáját és a mellényét is megigazította. Varrt neki két szemet és egy mosolygós szájat. 

– Kész is van!- Így hát megszületett Csuhébaba. 

Édesanyja átölelte, aztán annyit ölelgette a babát, amennyit csak bírta. Egyszer csak az, kinyitotta a szemét. Egy ismeretlen, de gyönyörű világba csöppent, amelyre rácsodálkozott. Aztán újra lehunyta pilláit.

-          De ismerős ez az illat!- fúrta fejét édesanyja kebeléhez, aki bársonyosan, selymesen dúdolni kezdett. 

-          Jé, ezt a hangot már ismerem! Mennyit hallgattam ezt a melódiát. Ááááá- ásított nagyokat Csuhébaba. 

-          Ó, mindjárt elalszom!- Így is történt. Teltek- múltak a napok, hetek. A baba evett, ivott, aludt és sírt. Aztán teltek a hónapok is. Csuhébaba nőtt és változott. Forgott, kúszott, mászott, aztán ült, felállt, járni, majd futni kezdett. Kinőttek a tejfogai. Eleinte gőgicsélt, aztán hangokat, szavakat, majd mondatokat mondott. Teltek, múltak az évek. Aranyos babából olyan szép gyermekké serdült, hogy nem akadt párja hetedhét határban. Ráadásul kedves volt, szerény és szorgos.

-          Édesanya!

-          Igen, kincsem?

-          Elmehetek az erdőbe?

-          Igen, elmehetsz. De maradj a kijelölt úton, menj arra, amerre sétálni szoktunk. Ne térj le róla!

-          Rendben! – Így hát Csuhébaba elindult. Nem félt semmitől. Tiszta volt a szíve. Gyönyörködött a fákban, bokrokban, vadvirágokban, csúszó- mászókban, és a rovarokban. Aztán gombát szedett a kiskosarában. Az erdei vadak nem bántották. Szelíden közeledett hozzájuk. Hagyta az őz, a szarvas, a nyuszi, a borz, és még az épp arra járó süni is, hogy megsimogassa. Madarak, ha megpillantották, boldogan daloltak neki és kísérték az útján.  Először a tisztáson koszorút font, másodszor papírsárkányt eregetett, harmadszor kérgeket simogatott. Mindig talált valami elfoglaltságot. Sohase unatkozott.

Aztán sokszor járt-kelt még az erdőben, az édesanyja nem nyugtalankodott miatta, megbízott benne. Tudta, hogy tud magára vigyázni, nem eshet semmi baja.

Egyszer, ahogy megpihent a vadonban, az egyik fa tövében elszunyókált. Álmában egy másik Csuhébaba állt mellette. Nem szólt semmit, csak nézte miközben mosolygott, s aztán eltűnt. Amikor felébredt, nem volt ott senki. Hazament, és elmesélte anyukájának.

-          Édesanya, amikor az egyik fa tövében elbóbiskoltam, álmomban egy másik Csuhébaba állt mellettem. Nem szólt semmit, csak nézett miközben mosolygott, s aztán eltűnt. – Édesanyja elmosolyodott:

-          Bizonyosan az erdő tündére volt az, aki vigyázott rád.

-          Komolyan?

-          Miért is ne?

-          Telt, múlt az idő. Másik alkalommal, amikor az erdőben sétált, ismét megpihent. Az egyik fa tövében elbóbiskolt. Álmában újra egy csuhébaba állt mellette. Nem szólt semmit, csak bámulta miközben mosolygott, s aztán eltűnt. Nagyot nézett, amikor felébredt, de most nem szólt semmit. Harmadik alkalommal, amikor a berekben sétált, ismét ledűlt. Az egyik fa árnyában elcsicsikált. Álmában ismét egy Csuhébaba állt mellette. Nem szólt semmit, csak nézte miközben mosolygott. Azonban még mielőtt eltűnt volna, Csuhébaba kinyitotta a szemét. Ámult- bámult az a másik, de már nem tudott eltűnni, hisz megpillantották.

-          Ki vagy te? – szólította meg érdeklődve.

-          Csuhébaba vagyok én is. Akkor születtem, amikor te, de nekem más az anyukám. Bár ugyanannyi idősek vagyunk, hasonlítunk egymásra, mégsem vagyunk testvérek. Már régóta figyeltelek, csak nem mertem hozzád szólni, mert nem ismertelek.

-          Leszünk barátok?

-          Miért is ne? Amikor csak szeretnénk, találkozhatunk, beszélgethetünk, játszhatunk és sétálhatunk az erdőben.

-          Komolyan?

-          Komolyan!

-          De jó! – örvendezett Csuhébaba. Hazament, és elmesélte anyukájának, hogy történt, s mint történt az imént az elejétől a végéig. Édesanyja figyelmesen végighallgatta. 

-          Tudod, hogy mi az a barátság?- kérdezte tőle.

-          Pontosan nem, de azt beszéltük meg, hogy amikor csak szeretnénk, találkozhatunk, beszélgethetünk, játszhatunk és sétálhatunk az erdőben.

-          Igen, természetesen. De a barátság az, amikor ha bajba jutunk, ott van mellettünk a pajtásunk. Támogat, segít, becsületes, és önzetlen. Azaz mindig lehet rá számítani. Az a jó barátság, amely egy életre szól. – Csuhébaba csöndben, figyelmesen hallgatta édesanyja szavait.

-          Igen. Megértettem.- Telt, múlt az idő. A két csuhébaba gyakran találkozott és egymással múlatta az idejét.  Igazi, igazi jó barátok lettek.

Ha nem hiszed, járj utána.