Az új kenyér

Az új kenyér.

-Nézd, édesanya, hogy ring a csípője a búzakalásznak!- kiáltotta boldogan Katica!- Még a nap is rákacsintott!- kacagott a kislány. S valóban, dús, aranyló kalászt lengetett a szél.

Beérett az idő az aratásra. A rekkenő a hőségben, gyöngyözött az emberek homloka, de mit se törődve ezzel, kezdetét vette a betakarítás. A káprázatos déli napfényben, a csodaszép, délibábos Alföldön, dalra fakadva gyűjtötték kévékbe a búzát.

Amikor elkészültek, az egyik dolgos ember kezében egy friss, ropogós kenyér illatozott. Hófehér, bő inge s kalapja alatt nem látszott naptól berepedt bőre, de látszott szentelt cipót tartva, a kemény, hosszú munkától kérges tenyere. Szemében könnycsepp tündökölt, oly boldog volt.

-De vajon hogy készült el a kenyér?- kérdezte érdeklődve édesanyját Katica.

- Amikor beérett a búza, elvitték a malomba, ott a molnár megőrölte. Az emberek megvették a lisztet és zsákokban hazavitték. Az asszonyka meggyúrta, megdagasztotta kovászból, lisztből, vízből és pici sóból, aztán betette sütőlapáttal a forró kemencébe és kisütötte a cipót, a kenyeret.

- Édesanya, te is elkészíted? Úgy szeretnék enni!

- Hát persze! Gyere, menjünk! Mielőbb hozzákezdek.

- De jó! Segíthetek?- kérdezte az aprócska lány.

- Igen, természetesen. –felelte vidáman az édesanyja.

- Légy szíves terítsd meg az asztalt, tegyél rá egy abroszt.

- Igen, édesanya, máris csinálom.- jelentette ki jókedvűen. Az asszonyka meggyúrta, megdagasztotta kovászból, lisztből, vízből és pici sóból, Katica pedig buzgón a keze alá dolgozott.

Amikor kisült a kenyér, a kislány édesanyja az asztalra tette, majd mindenki asztalhoz ült. A friss, ropogós kenyérre a családfő késsel keresztet rajzolt, majd felszelte és mindenkinek adott egy szeletet.

Került az asztalra még mindenféle finom falat: kolbász, paradicsom, paprika, hagyma, még szalonna is, mellé víz, meg bor. A család jólesőn majszolta az új kenyeret.

Miután befejezték az evést és közösen leszedték az asztalt, Katica édesapjával kiment a kertbe. Akkor haladt el a ház előtt egy kisfiú rongyos ruhában, lyukas cipőben az édesanyjával és az édesapjával. Katica kérdőn az édesapjára nézett, aki elmosolyodott és finoman bólintott. A kislány beszaladt a házba és kihozott egy darabka kenyeret. Az édesapja kezébe adta, így mentek együtt a kapuhoz.

-Várjanak!- kiáltotta. Ez az áldott, dolgos, kérges kéz, a falat kenyeret tiszta szívvel adta:- egyenek, itt van!

Önöknek még jobban kell – mondta és örömtől sugárzó arccal nyújtotta Katicával feléjük.

-          Köszönjük szépen!-rebegték hálásan, miközben szemükből könny csorgott, majd tovább mentek.

-          Szívesen!- válaszolták, majd hosszan nézték az egyre jobban távolodó családot. Még egy kicsit kint maradtak a kertben, miközben magukba mélyedve hallgatták a madarak csicsergését, és a szellő zúgását.