Az eperfa manói ( A királyi pecsétnyomó )


http://mocorgohaz.hu/

    A vén eperfa lakói között nagy volt a felbolydulás. Denevér Manci hozta a hírt éjszakai portyázása után. A varázserdő fái susogták egymás között a szörnyű újságot: Eltűnt Nevenincs király pecsétnyomója! A királyi pecséthordozót börtönbe vetették, és addig ...

Kép forrása: pixabay

    A vén eperfa lakói között nagy volt a felbolydulás. Denevér Manci hozta a hírt éjszakai portyázása után. A varázserdő fái susogták egymás között a szörnyű újságot: Eltűnt Nevenincs király pecsétnyomója! A királyi pecséthordozót börtönbe vetették, és addig ki sem engedik, amíg a pecsétnyomó nem kerül elő. Szerteszét futott mindenki, aki él, minden alattvaló a királyi pecsétnyomót kereste, hiszen a pecsét nélkül nem lehet lakodalom, nem keresztelhetnek gyermeket, és nem lehet törvényt ülni sem!

  A manótestvérek, Huncut Huba és Pajkos Benő tanácskozásba fogtak. Kiültek az eperfa legalsó ágára, himbálták a lábukat, és nagyokat gondoltak.

  • Te, Benő! - Szólalt meg Huba. – Szerinted elmenjünk megkeresni?
  • Szerintem nem. A Láperdőn át vezet az út, a Feneketlen tó felé, aminek szélén kezdődik a Varázserdő, Nevenincs király birodalma. Odáig el sem jutunk. Denevér Mancinak könnyű, ő kiválóan tájékozódik. De mi?
  • Van varázs sapkánk, ha a fejünkön van nem látnak a lápi Lidércek.
  • Igen, de a láp után megszűnik a varázsereje, onnan gyalog kell mennünk. – Vitatkozott Benő.
  • Lári-fári! Majd csak odatalálunk, induljunk! – Lelkesedett Huba.

Meghallotta ezt Bagoly bácsi, szörnyű huhogásba kezdett.

  • Huuuuuu, Huhu, Huhuhu! Vigyázzatok kismanók! Nagyon veszélyes útra készültök! Ha nem tudnátok, a Feneketlen tó alján van a mindent látó szem. Ha meglátja, hogy közelítetek, hatalmas örvény keletkezik, és már lenn is találjátok magatokat a tó fenekén. Onnan aztán nincs menekvés 100 évig.
  • Majd vigyázunk Bagoly bácsi! – Kiabálták a manók csak úgy futtában, mert már indultak is. - Vigyázunk!

Gyorsan háromszor megütögették a sapkájukat és azt mondták: - Hipp hopp, ott legyek, ahol akarok, a láperdőn túl, a Feneketlen tó szélén. Ám a varázssapka a mocsár szélén, a lápi lidércek birodalmának a határán tette le őket. Innen már gyalog vitt az útjuk.

  • Segítség, segítsetek rajtam! – Hallották a kétségbeesett jajveszékelést.
  • Ki vagy? Hol vagy? Kérdezték egyszerre.
  • A Feneketlen tó tündére vagyok, és eltévesztettem az utat, beleragadtam a mocsárba. Húzzatok ki kérlek szépen, nem bánjátok meg!

A két kismanó addig kémlelte a mocsár szélét, amíg egyszer csak észrevettek két szárnyat, és két kapálózó kis kezet. – Megvagy! – Kiáltott fel Benő. Gyorsan kerestek egy hosszú ágat. – Fogd meg jó erősen mind a két kezeddel és kihúzunk! – Kiáltották oda a kis tündérnek. Az megfogta az ág végét, a manók nekiveselkedtek. Húzták erősen, míg a kis tündért kihúzták a ragadós mocsárból a partra.

  • Jó tett helyében jót várjatok kis manók. Tudom mi járatban vagytok, de nem juthattok el odáig, csak az én kendőmmel. Ezt a kék kendőcskét dobjátok be a Feneketlen tóba, attól a mindent látó szem elhomályosodik, és átkelhettek a Nevenincs király birodalmába. Még egyszer köszönöm a segítséget! – Meglibbentette a szárnyait, és elrepült.

A Manók mindent úgy tettek, ahogy a tündér mondta. Oda is értek a Varázserdőbe. Körülnéztek, és mit láttak: egy kis hangya cipelt egy akkora levelet, amibe belefért volna Huba cipője. Majd beleszakadt a nagy igyekezetbe, próbálta jobbról, próbálta balról, de nem haladt semerre sem.

  • Hová igyekszel azzal a levéllel pajtás? – szólította meg Huba.
  • A bolyba szeretném elvinni, mert ezzel aztán fűthetnénk a bölcsődénket egy hónapig, de sehogyan sem bírok vele. Mire a többiek ideérnek, addigra elszárad. Nem tudom mit tehetnék? – Kesergett a kis hangya kifulladva.

A két manó össze nézett, és bólintott. – Tudod mit, ülj fel rá, mutasd az utat, mi meg odaviszünk a leveleddel együtt. – Mondta ki Benő.

  • Megtennétek?
  • Persze, nekünk ez semmiség! - Huba már hajolt is le a levélért. – Na, ülj fel gyorsan!

Amikor elérkeztek a hangyák birodalmához, volt nagy öröm! A Hangyakirály jutalmul adott nekik egy sípot, amit, ha megfújnak, minden erdei állat odasereglik köréjük.

Szépen megköszönték, és indultak tovább a Nevenincs király palotájához. A városkapu előtt megállította őket egy koldus.

  • Nem adnátok valami ennivalót, már egy hete nem ettem, alig állok a lábamon!
  • Várj, maradt még a tarisznyánkban egy kis kenyér, meg egy kis száraz sajt, azt szívesen megosztjuk veled, ha elfogadod! – Mondták a manók.

Nagyon megörült a koldus, leültek az árokparton, és jóízűen falatozni kezdtek.

  • Hanem honnan jöttök és mi járatban vagytok erre? – Kérdezte a koldus.

Huncut Huba és Pajkos Benő illendően bemutatkozott, és elmesélték, hogy bizony ők a királyi pecsétet jöttek megkeresni.

  • Akkor a legjobb emberrel akadtatok össze! Mivel jót cselekedtetek velem, én is a hasznotokra leszek! Idefelé jöttömben, egy közeli fára kapaszkodtam fel, aludni. Onnan láttam, hogy egy mókus egy nagy valamivel, aminek olyan hosszú nyele volt és lapos, kör alakú vége, hadonászik. Aztán a fejemre esett pár dióhéj. Akkor jöttem rá, hogy azzal a valamivel törte a diót. Mérgemben elzavartam, nem tudom hová szaladhatott, de ha jobban belegondolok, az a valami csak a királyi pecsétnyomó lehetett!

A manók nagyon megköszönték a segítséget, de most már hogyan találják meg a mókust?

  • Te, Benő! Fújjunk bele a sípba!
  • Fújjunk!

Huba nagyot fújt a sípba, hát lássatok csudát! Az erdő összes állata köréjük sereglett egy pillantás alatt!

  • Egy mókust keresünk – szólalt meg Benő – akinél egy hosszú nyélű szerszám van, amivel a diót töri!
  • Ezt keresitek? – Lépett elő egy riadt, vörös bundás, hosszú farkú kis állat.

A királyi pecsétnyomó volt a kezében.

  • Igen! Ezt keressük! Hogy került hozzád?
  • Csak belógtam a nyitott ablakon, és elvettem. Nagyon jó kis szerszám, jól töri a diót!
  • Te nem tudod, hogy ami nem a tiéd azt nem szabad elvenni? – Kérdezték egyszerre a manók.

A kis mókus nagyon megijedt. – Nem, nem tudtam, de visszaadom! Többé nem veszek el semmit! Majd a fogacskámmal török diót, jó?

  • Most az egyszer megbocsájtjuk, és köszönjük szépen, hogy visszaadtad. Visszük is azonnal a királyhoz!

Úgy is tettek. A király nagyon megörült! Hát még az udvari pecsétőr! Már azt hitte örök életében a börtönben kell raboskodnia.

  • Hogyan köszönhetném ezt meg nektek manócskáim? – Kérdezte Nevenincs király.
  • Hát, ha megtenné, hogy a királyi griffmadarat felnyergeli, és hazavitet bennünket a jó öreg eperfánkba, mert nagyon hiányzik az ágyacskánk! Elfáradtunk a nagy úton!
  • Már is nyergeltetem! Köszönöm a segítségeteket!

A manók felültek a hatalmas madár hátára és illa berek nádak erek már otthon is voltak. Lemosták az út porát, lefeküdtek, és már aludtak is.

A vén eperfa benyúlt ágaival, megigazgatta rajtuk a takarót, és leveleivel megsimogatta az arcukat.

  • Ügyes kis manók vagytok! – Suttogta, és mosolygott hozzá.

 

Így volt, mese volt, itt a vége, fuss el véle!

Apor Kata, amatőr író

Ezt a mesét írta: Apor Kata amatőr író

Kaliczka Tamásné vagyok. Papír- írószer üzletet vezetek Budapesten és Romhányban. Érzékenyítve vagyok egyaránt a városi és a vidéki életkörülményekre is. Minden és mindenki érdekel, fogékonyan reagálok a szociális eseményekre, az emberi viszonyokra. Kisgyermekkorom óta szeretem a meséket, ennek következményeképpen szinte álomvilágban élek. Íróként először 2018-ban mutatkoztam be. Novellákkal kezdtem, ...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!