Az idő

Az idő.

Az ablaknak zümmögve csapódott neki újra meg újra egy kékszínű dongó. Nem tudta nem észrevenni. A padja

épp az ablak mellett volt, közvetlenül a tanár padja előtt.

Egyik pillanatban a dongót leste a következőben pedig a tábla mellett lévő faliórát.

Nem tetszett neki ez az óra. Már becsengetés óta követi a nagymutató mozgását, de az szófogadatlanul csigalassúsággal vánszorog. Közben a dongó komoly kopogtatásba kezdett mellette az ablakon. Gondolatban elnevezte őt Dongó Daninak.

– Dongó Dani bezzeg gyorsan kopogtat az ablakon – gondolta puffaszkodva. Péntek délután

volt és utolsó óra. Már kint látta magát a focipályán, de mindhiába, az óra csak nem akart gyorsulni.

– Áron! – hallotta a nevét.

– Tessék? – szólt miközben próbált úgy tenni mintha a faliórán és Dongó Danin kívül tudná,

mi van az osztályban.

– Tudod a megoldást? – kérdezte az osztályfőnöke.

– Persze, Dongó Dani kb. 10x ütközött az ablaknak miközben az óra nagymutatója csak kettőt

ütött – volt a száján a válasz, de még idejében meggondolta.

– 123 – jött a válasz a mögötte lévő padból.

De ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Gondolatban azon mélázott, hogy miért is telik ilyen lassan az idő, hogy lehet, hogy mindig örökkévalóságnak érzi az utolsó órát?

– Ha fel tudnám gyorsítani a faliórán a nagymutatót, akkor biztosan gyorsabban kicsengetnének. Hogy lehetne felgyorsítani? – törte a fejét miközben teletömte iskolatáskáját a könyveivel. Hazafelé is egész úton csak ezen törte a fejét. Észre sem vette, hogy hozzászegődött útitársul egy aprólábú, kócos szőrű kiskutya. Csendben bandukolt a nyomában. De mikor a park mellé ért akkor eléje ugrott, és mint aki beszélni akar hármat vakkantott miközben pajkos kutya szemekkel lesett rá.

– Hát te meg kutyuska, honnan kerültél ide? – kérdezte elcsodálkozva.

– Vau, Vau, – válaszolta. És elszaladt a parkban álló szobor irányába.

– Várj, ne fuss el! – kiáltotta utána.

A kiskutya megállt, majd csalogatólag megint hármat vakkantott és újból elindult.

– Mit szeretnél mutatni kutyuska? – futott utána Áron.

A kutya eltűnt a parkban díszelgő szobor mögött.

– Nahát hová lettél? – kereste, de sehol nem látta. Egy ideig még tanácstalanul álldogált, várta

hátha előkerül a kutyus. Végül elunta és hazament.

– Anya képzeld elkísért engem egy kiskutya az iskolából – rontott be az ajtón.

– Szia. Tényleg? - kérdezte Anyukája, miközben egy üdvözlő puszit nyomott a homlokára.

– Igen és meg akart mutatni nekem valamit a parkban, mert hármat vakkantott, előreszaladt,

de végül a szobor mögött teljesen eltűnt – mondta komoran.

– Majd később megkeresheted, ha szeretnéd. Lehet, megkerül – biztatta Anyukája. De a később az másnap lett mivel olyan gyorsan elszaladt az idő, hogy észre sem vette. Sosem értette, hogy lehet, hogy egyszer szinte eltűnnek, máskor pedig éveknek tűnnek a percek. Egyszer csak azt vette észre, hogy az ágyban van. Szokás szerint a késő is korán volt az ágyba fekvéshez. Ilyenkor furcsamód erőt vett rajta mindenféle fura érzet, viszketett mindene, túl melege lett és még pókokat is látott mindenhonnan közelíteni.

– Na, ilyenkor jönne jól az az időgyorsító! – jutott eszébe.

Egyszer rájött, hogyha kérdez valamit vagy kér valamit, akkor előbb-utóbb válasz érkezik valahonnan vagy elérkezik hozzá, amit kért. Úgyhogy jó lesz ezt most is kipróbálni! – gondolta hirtelen. 

– Szóval szeretnék egy időgyorsítót vagy szeretném megtudni, hol juthatok hozzá! – óhajtotta majd álomra is csukódtak szemei. Álmában megint alva járt és reggelre kikötött szülei ágyában.

Iskolába menet láss csodát már várta a kanyar mögött a tegnapi kiskutya.

– Szia, kutyuska hát te? Csak nem rám vársz? – simogatta meg a buksiját a kutyusnak.

– De tegnap óta leslek – szólalt meg vékony, kedves  hangon a kisbozontos.

Áron ijedtében hanyatt esett és ott kapálózott, mint egy teknősbéka az iskolatáskája tetején. A kiskutya igyekezett neki segítőkezet, jobban mondva segítőmancsot adni és elkezdte

felráncigálni a földről. Eltelt pár perc mire Áron magához tért és szólni tudott.

– Te beszélsz? – kérdezte erőt véve magán.

– Persze hogy! Minden kutyus beszél, csak ti nem értetek meg bennünket!

– De akkor én most miért értelek? – értetlenkedett Áron.

– Mert volt tegnap este egy kívánságod. Emlékszel? – kérdezte a kutyuska.

– Igen volt, de nem egy beszélő kutya! Egy időgyorsítót kértem. Hogy végre átugorhassam a szlovák órát vagy az éjszakát.

– És azt hitted az csak úgy lepottyan neked az égből? Engem küldtek, hogy segítsek

megtalálni neked az idő titkát. Egyébként Kócos vagyok. De most már szaladj a suliba, mert elkésel. Itt foglak várni és mutatok egy titkot neked, ha végeztél az iskolában. - ígérte Kócos.

– Rendben! – azzal tényleg sietősre fogta Áron a lépteit.

– Egy jó tanács! Ne lesd az órát! – kiáltotta utána a kiskutya.

– Igyekszem – szólt vissza a válla fölött Áron.

De bizony nehezen betartható ígéretet tett! A szeme meg-meg akadt az órán, főként, mivel alig várta, hogy megtudja a titkot.

Mikor kicsengettek az utolsó óráról, szó nélkül csapot-papot hátrahagyva rohant egészen a megbeszélt találkahelyig. Már messziről látta, hogy ott ül hűségesen a kis kócos szőrű.

– Itt vagyok – kiabálta lihegve Áron mikor odaért.

– Gyere utánam – szólt hozzá komolyan. Aztán megindult a parkba, a szobor irányába.

Áron lihegve követte nehéz iskolatáskájával a hátán. Mikor Euridiké szobrához értek, akkor Kócos megállt.

– Ha benyúlsz a könyöke alatt lévő résbe, akkor találsz ott egy kis kart – szólt Kócos.

De mire Áron kérdezhetett volna, már el is tűnt a kutyus. Egy darabig tanácstalanul álldogált, végül tüzetesebben szemügyre vette a szobrot különösen, az összefont karját, aminek a

könyöke mögött talált egy rést ahová pont befért a keze. Kitapogatta a kallantyút majd óvatosan meghúzta. Ugyanebben a pillanatban megnyílt alatta a föld és egy csúszdán találta magát. Első megrökönyödése után elfogta az örömérzet, mert úgy futott és olyan hosszan a feneke alatt a csúszda, mint még soha. Hangosan felkacagott örömében. Óriási kanyar után fokozatosan lassulni kezdett a sebessége, majd egyszer csak puha párnára huppant. Feltápászkodott majd körülnézett. Egy lakájos kis szobában találta magát. A falakra virágzó fák voltak festve, a mennyezetről a napocska mosolygott rá, a falak mentén lévő padokból pedig sok kíváncsi szempár lesett rá. Volt ott mókus, hörcsög, macska és még sokan mások. Kócos lépett elő.

– Na, milyen volt a csúszás? – érdeklődött.

– Fantasztikus. Lehet máshová is csúszni?

– Persze, de arról majd legközelebb. Most az időgyorsítót illetve időlassítót szeretted volna,

igaz?

– Igen. Megkaphatom? – türelmetlenkedett Áron.

– Persze már nálad is van! – felelte csalafintán Kócos.

– Már hogy lenne nálam? Becsempészted a zsebembe? – kérdezte Áron, a zsebeit tapogatva.

– Nem. A titok az, hogy te magad vagy az időgyorsító, de még az időlassító is, sőt az időmegállító is! – mondta mosolyogva.

– Az hogy lehet? Nem értem – szontyolodott el Áron.

– Észrevetted már, hogy amikor valami olyan történik, amit nem szeretnél, vagy amit nem akarsz, akkor az idő alig vánszorog?

– Persze, hisz ez a fő problémám. Ilyenkor szeretném felgyorsítani a perceket! – kiáltott fel lelkesen.

– És azt észrevetted-e, hogy, ha valami neked tetsző dologban veszel részt, akkor egy szempillantás alatt elszalad az idő? – folytatta Kócos.

– Igen! – értett vele egyet.

– Szerinted ez mitől van?

– Nem tudom... – hajtotta le fejét.

– Attól, ahogy te érzel, az örömöddel, a lelkesedéseddel felgyorsítod az időt. Önfeledten beleveszel a pillanatba, a játék örömébe. Te szabályozod, csak nem tudsz róla –  magyarázta a kutyus.

– De hogy lassíthatom le ilyenkor?

– Sehogy! Nincs miért lelassítani, tudom, sokáig szeretnéd csinálni azt, aminek örülsz, de épp attól érzed olyan rövidnek, hogy örömed leled benne. 

– Kár – szomorodott el Áron.

– Akkor a vánszorgó perceket sem tudom felgyorsítani? – kérdezte óvatosan.

– Az a jó hír, hogy igen!

– Hogyan? – kiáltott fel örömmel.

– Mikor szoktad a legvánszorgósabbnak tartani az időt?

– Hát, szlovák órán, mert azt nem szeretem! – felelte.

– Látod, magadtól is felismerted, hogy azért, mert nem szereted. Na, szóval ilyenkor az a titok, hogy keressél benne valamit, ami tetszik, ami kicsit szórakoztat. Van olyan?

– Nem hiszem – ingatta fejét Áron.

– Dehogysenem, gondolkozz! Valami mindig akad, ami tetszik! – biztatta Kócos.

– Hát az tetszik, ha sikerül valamit jól megcsinálnom, például, ha tudok mondatot alkotni. Az tetszik! – örvendett meg felfedezésének Áron.

– Na, látod! Ilyenkor állj meg egy pillanatra és jusson eszedbe, hogy ebből az örömből még többet kérsz, még több ilyet szeretnél tapasztalni! Ha pedig valami szórakoztató dolog történik az órán, akkor abból is kérj még többet!

Meglátod, eleinte csak arasznyival fog gyorsulni az idő, de aztán ez egyre jobb lesz! – biztatta.

– És ha épp nagyon vicceset mond valaki, abból is kérjek többet? Akkor aztán mindig nevethetünk! – csillant fel a szeme.

– Hát, ha másképp nem tudsz időt gyorsítani – kacsintott cinkosul a mostanra már baráttá lett kutyus.

– Akkor én sokat szeretnék nevetni! Nem is akarok tanulni – döntötte el Áron.

- Attól, hogy sokat szeretnél nevetni, még tanulhatsz! Nevetve is lehet tanulni. Keresd meg mindig mindenben azt, ami tetszik, de adok egy varázskövet, ami emlékeztet erre majd téged, ha megfeledkeznél erről, akkor felizzik. Most pedig szaladj haza, mert a percek itt bizony begyorsultak és nem biztos, hogy a szüleidnek is ilyen gyorsan telik. Kezd el gyakorolni, amit most elmondtam, aztán majd elmeséled! Tudni fogom mikor lesz szükséged rám – búcsúzott.

– Még szerettem volna a pókokról valamit... – sietett mondani Áron.

– Arról majd legközelebb Mókus Marci mesél neked – válaszolta Kócos miközben ráterelte Áront a csúszda mellett megbúvó felvonóra. A következő pillanatban már a szobor előtt találta magát. Egy darabig téblábolt ott, kereste a szobor karja alatt megbúvó hézagot, de sehol nem találta.

– Kár, még annyi kérdésem lett volna, nem kérdeztem az elvesztegetett percekről sem –  jutott eszébe.

– Ne feledd, kérdezz, kérj és meglesz a válasz hamarosan! – visszhangzott búcsúzóul valahonnan a szobor mélyéről.