Az Óceán csodálatos éneke

Az Óceán csodálatos éneke.

A nagy, kék Atlanti-óceánban élt Anasztázia a hosszúszárnyú bálna. Kilenc éves volt, és először született meg az első kis borja, Dalma.  Augusztusban járunk. Anasztázia és kis borja az északi tengerhez húzódtak és ott táplálkoztak. Anasztázia békésen szoptatta kis borját, aki szépen cseperedett. De nem volt ez mindig így.

Anasztázia nagypapáját és dédnagypapáját az emberek csónakokban ülve üldözték és vadászták, egy szál szigonnyal a kezükben. Nemcsak a húsáért, hanem a bálnaolajért, melyet lámpaolajnak is használták, csontjaiért, amikből tárgyakat, gombokat is készítettek. Gigászi küzdelmet folytattak egy bálna elejtéséért, ami több tonnát is nyomott. Anasztázia ősei, a bálnák ekkor még könnyen el tudtak menekülni, lesüllyedni a mélybe. De a huszadik században a technika nagyon sokat fejlődött. És feltalálták a robbanófejes szigonyokat, és nagyon könnyen felderítették a hollétüket. Így a bálnáknak nem sok esélyük maradt az elmenekülésre. A bálnák óriásira tudnak nőni, mert testsúlyuk nem nehezedik a csontjaikra, hanem a víz hordozza őket. Amikor felfelé úsznak a vízben, felkavarják az óceán vizét, ezzel nagyom sok fitoplankton kerül a felszíni vizekbe, ami rengeteg állatnak nyújt táplálékot. A fitoplankton, parányi növényi szervezetek, melyek nitrogént tartalmaznak. Így a bálnák nélkülözhetetlen elemei az óceánok táplálékláncában. Ám a kíméletlen vadászatnak köszönhetően számuk napról napra fogyott. Egy bálnamama kilenc éves korában tudja világra hozni az első kisborját. De a bálnák nem tudtak olyan gyorsan szaporodni, mint ahogyan vadászták őket, így nem tudták a társaik elvesztését pótolni. A bálnák csak fogytak és fogytak, mígnem már csak nagyon kevés példány élt belőlük. A hatvanas évek legelején, az amerikai haditengerészet az orosz tengeralattjárókat figyelte, egy új műszerrel, a hidrofónnal. Ez a műszer, olyan volt, mint egy mélybe ereszthető mikrofon, és képes volt, hangfelvételeket készíteni. Egyszer, valami nagyon furcsát rögzített. Rövid és hosszú, néha fél óráig is eltartó dallamokat. Ezek a dallamokat a hosszúszárnyú bálnák énekelték. Kidalolták magúkból a fájdalmukat, üldöztetésüket, panaszukat. Énekeltek arról, hogy nincs helyük a nagy, kék Óceánban. Minden hímnek megvolt a saját dala, a saját mondanivalója, melyet kidíszített. Egy nap egy ilyen gyönyörű dallamot, dr. Roger Payne, amerikai biológus és lepkeszakértő, is meghallgatott. Payne pályafutása első éveit a denevérek és a baglyok hallásának tanulmányozásával töltött. Payne 1971-ben a bálnák dalait bakelit lemezeken kiadatta. A lemezek 125 ezer példányban keltek el. Payne megalapított egy bálnavédő szervezetet. A bakelit lemez borítóján egy bálna szerepelt. Ettől a lemeztől felbuzdulva olyan jelentős környezetvédelmi szervezetek alapultak meg, mint a Green Peace. 10 évvel később, a National Geographic egyik számában mellékelték a bálna dalokat, melyeket már több, mint tíz millióan hallgattak meg. Nagyon sok híres zenész és énekes tette bele a dalaiba ezeket a csodálatos bálna melódiákat. Az emberekben felébredt a lelkiismeret, és rádöbbentek arra, hogy a bálnák nem mezőgazdasági termékek, hanem érző lények, akiknek van testük, lelkük és családjuk. Akik éppen úgy boldogan szeretnének élni, mint az emberek. Lubickolni a nagy óceánban, élvezni a napsütést, és kisborjakat nevelni. Így megszületett egy közös akarta, hogy megmentsék a bálnákat. 1986-ban sikerült a bálnavadászatot betiltani.

Így kis Dalma, a hosszúszárnyú bálnaborjú, vígan úszkálhat édesanyja mellet. Mert akadt egy ember, akinek ők fontosak voltak. Egyetlen egy ember, egy érző szív, egy egész állatfajt menthet meg, állatok ezreit és tízezreit. Ma a bálnák már nem zsákmányok, hanem turista látványosságként megfigyelhetők, elsősorban az USA, Kanada, Új-Zéland és Ausztrália partjai mellett. Számuk 80 ezer példányra tehető.

A mese igaz történet alapján íródott.

Forrás:David Attenborough :Egy élet a bolygónkon