Az öreg halász aranya: Ötödik fejezet

Az öreg halász aranya: Ötödik fejezet.

Előző rész:https://meskete.hu/mese/az-oreg-halasz-aranya-negyedik-fejezet/4740

5. Fejezet

Amelyben a király most már tényleg mesélni kezd.

Szóval akkoriban terjedt el az arany, mint fizető eszköz a királyságokban. Nálunk, azonban nem voltak bányák, ezért mi cserekereskedelmet folytattunk, tehát termékkel fizettünk a termékért. Ez itt kishazánkban működött is, viszont máshonnan nem tudtunk semmit se vásárolni, emiatt a többi birodalomhoz képest szörnyen lemaradtunk. Sorra hajóztak el innen az emberek gazdagabb szigetekre, és a sziget lakossága, a felére csökkent. Ekkor az ókori akkori uralkodó megelégelte a helyzetet. Állítólag nagyon bölcs és agyafúrt vezér volt. Megjegyzem, ez azóta is jellemzi országunk vezetőit. Összehívta a nagy tanácsot, és azon töprengtek, hogy mi lenne a teendő annak érdekében, hogy elkerüljék az esetleges államcsődöt. Három napon keresztül folyt a vitatkozás, majd végül meg lett a megoldás, amit a király személyesen hirdetett ki. Azért nem plakátokat raktak ki, mert azokban az időkben még nem mindenki tudott olvasni. Szerencsére feljegyzésekben megmaradt a beszéd, így szó szerint fel tudom neked idézni.

„Kedves Atlantisz népe!

Mint azt már tudjátok, nagy bajban vagyunk. Sajnos meg van rá az esély, hogy végleg tönkre megyünk, ezért a ti segítségeteket kérem. A bölcsekkel azt találtuk ki, hogy bárki, akinek ásója, kapája, vagy két dolgos keze van, menjen fel el a hegyre, és minden erejét bevetve keressen aranyat. Tudom, hogy nem lesz könnyű feladat, de meg kell tennünk az ügy érdekében. És azért, hogy példát mutassak nektek, és ne gondoljátok, hogy csak a számat járatom, jómagam is beállok közétek ásni. Ha pedig nem én, hanem valamelyiketek jár sikerrel, felajánlom neki, hogy kérhet tőlem bármit,  boldogan teljesítem.”

A korabeli krónikák azt mondják, hogy hatalmas tapsvihar kerekedett, aztán tüstént ment mindenki kincsvadászatra. Ki ezért volt motivált, ki azért. Az egyik ősömnek, az én valahányadik szépapámnak különleges szándéka volt. Úgy tervezte, hogy ha ő arat diadalt akkor megkéri a felség leányának a kezét. Egyszerű kovács legény volt annak sem túl ügyes, ezért más esélye nem lett volna feleségül venni, viszont tetszett neki nagyon a királylány. És úgy sejtette, hogy ő sem lehet közömbös a számára. Fogta hát a lapátját, egy gyertyát és három napi hideg élelmet,  és ment szépen a többiek után szerencsét próbálni.A hegy oldalában csak egy barlang volt ismeretes, odáig felkapaszkodott, de a lelkesedése alábbhagyott amikor meglátta, hogy milyen sokan vannak odabent. Egy gombostűt se lehetett leejteni. A bent levők sorra zavarták el a frissen érkezőket, köztük a valahányadik szépapámat, hogy hordják el magukat mert ennyi ember fölösleges oda. A felmenőm nem tudott mit csinálni, ezért visszafordult, és közben magában fortyogott. Lefele menet megállt enni. Dühében felfalt mindent a batyujából. A gondolat, hogy a királylány mégsem lesz az övé, nem hagyta nyugodni. Felemelte a lapátját és belevágta egy nagy lapos sziklába, olyan erővel, hogy átlagos esetben a lapát ketté tört volna tőle. Azonban nem ez történt. A kő behajtódott mintha egy ajtó lenne, és a sokadik szépapám a lendülettől bebucskázott az így keletkezett nyíláson. Örömmel vette tudomásul, hogy a hegyen van egy másik barlang is. A bejárat mellett talált két hatalmas piros betűs feliratot  a falon. Az egyiken ez állt:

„BEJÁRAT”

Mondjuk azt azóta sem értem, hogy miért nem kívülre írták, de az őszintét megvallva nem is olyan lényeges jelenleg. Ami fontosabb, az a másik írás:

„A veremben rengeteg pénz van elrejtve, ha megtalálta vigyen belőle annyit amennyit csak szeretne.”

Szegény feje alig akarta elhinni, amit látott. Szégyenkezve ismerte be magának, hogy az anyjának igaza volt, és megsem volt időpocsékolás megtanulni olvasni. Annyi hiányzott csak a teljes boldogsághoz, hogy meg kell találni valahogyan, azt a bizonyos üreget. Akárhogy forgatta azonban a fejét, nem látott még egy egérlyukat sem, nemhogy egy egész kincsesbarlangot. A valahányadik szépapám gondolt egyet magában és kipróbálta azt a módszert, ami korábban bevált, vagyis felemelte az ásószerszámot, és a ugyanúgy mint az előbb, megint rávágott egy laposabb kőre.

Viszont a szikla most meg se moccant. Helyette, valahonnan a plafon irányából, arany tallérok kezdtek hullani, szép számban. Eleinte csak egy pár szem esett, majd megeredt mintha dézsából öntenék. Úgy kopogott a köveken, akár a jégeső. A felmenőm alig bírt kimenekülni. A lapátját tartotta maga felett, de még így is keletkezett jónéhány púp a homlokán. Mire kiért a szabadlevegőre már halmokban állt a sok érme odabent. Egy percet sem várt, rohant fel gyorsan többiekhez, hogy közölje a jó hírt. Olyan gyorsan futott mint még soha életében. Ettől úgy elfáradt, hogy amikor felért, szúrt az oldala és csak zihálni tudott. Nem sokkal előtte ért a helyszínre a király is. Szemet szúrt neki a legény, aki bucira dagadt fejjel liheg a hegyoldalnak támaszkodva, ezért oda ment és megszólította:

– Hát fiam, úgy sejtem, nem ez volt életed legkellemesebb utazása. De mégis mi történt veled? Haramiák támadtak rád, vagy medve kergetett meg.

Ám az ős elődöm továbbra is úgy ki volt fáradva, hogy csak fújtatni tudott mint egy gőzmozdony:

– Hu…Ásó…Jaj nekem…hegy…szöveg…érme….a fejemre. Jöjjön felség! – intett, a kezével.

A királyifelség bőszen vakarta a tarkóját, mert nem igazán tudta mire vélni a dolgot, ám jobb dolga éppen nem akadt, így a fiú után eredt. Közben magában morfondírozott.

– Mégis miért követek én egy ilyen bolond gyereket? Mi van ha ez valójában egy csapda és el akar engem rabolni. Minden oka meglenne rá hiszen uralkodó vagyok, egy fontos személy. Biztos sokat érhetek.

A kételyei azonban rögtön elszálltak, amint oda értek a titkos kincseskamra bejáratához. Az arany egy része kifolyt, és eltorlaszolta az utat. A király belemarkolt a rengeteg sok pénzbe, hogy meggyőződjön róla, hogy nem csak egy álom amit lát. És amikor rádöbbent, hogy mindez igaz, felpattant, felemelte a sokadik szépapámat és szorosan magához ölelte, olyan erővel, hogy szinte már kiszorította belőle szuszt, és közben nagyban hálálkodott:

– Köszönöm édes gyermekem, megmentettél engem és az egész országot. Ne feledd, kérj tőlem cserébe bármit én szívesen teljesítem.

– Jól van, felség – szólalt meg felmenőm – ha nem nagy tiszteletlenség, két dolgot szeretnék én igazán, amit csak ön tud nekem megadni.

A király kicsit elgondolkodott ezen.

– Ugyan mi lenne az a két dolog?

Az első az lenne, – mondta a legény. – hogy engedjen el mert alig kapok levegőt, úgy tetszik szorítani.

– Oh bocsánat! Észre se vettem hogy még mindig ezt csinálom. – szabadkozott őfelsége, és visszatette sokadik szépapámat a földre. – Most, hogy ez megvalósult, hadd halljam a másik kérést.

– A második óhajom pedig az volna, – pirult el az ifjú megmentő – hogy adja nekem a lánya kezét feleségül.

Ettől a király újfent elgondolkodott, és egészen komorrá vált az ábrázata.

– Nos fiam, amit ígértem megígértem, és részemről semmi akadálya nincsen, egyedül csupán a lányom akarata. Tudod az ő kiszemeltje egy kissé ügyetlen, de jóra való kovácsinas, és nem hinném, hogy le tudnám róla beszélni.

A felmenőmnek ettől csettintenie támadt kedve.

– Felséges királyom, akár hiszi akár nem, én vagyok az akiről az imént beszél, én vagyok az ön lánya szíve választottja.

– Hát akkor áldásom rátok! Ásó, kapa, meg miegymás válasszon el titeket. Nagy lakodalmat csapunk, de előtte mondjuk meg a többieknek a nagy hírt, és menjünk haza.

Kitörő örömmel fogadtak odafent a bejelentést, mert unták a naphosszat tartó hasztalan csákányozást. Attól meg még boldogabbak lettek, hogy a király Atlantisz egész népét meghívta a lánya, és a sziget megmentőjének az esküvőjére, és az utána következő mulatságba.

A következő hetekben felbolydult, az egész ország. A királylány igent mondott a valahányadik szépapám kérésének,( így lett a családom az uralkodóház tagja) ezért mindenki a menyegző szervezésével foglalkozott. A hirtelen jött vagyonnak hála, mindent be tudtak szerezni, külföldről, mert most már volt pénz amivel fizetni tudtak. Hatalmas összegeket költöttek az lakodalmi vacsorára, és a menyasszony öltözetére. Atlantisz egész lakosságának díszruhát varrattak, az esemény tiszteletére szobrokat emeltek, és bele kezdtek egy új palota építésébe. Volt is ám szép esküvő. Világszerte csodájára, jártak, pláne mert egy hónapig tartott, és együtt ropta egész sziget. Nem is zavarta meg őket semmi. Ha elfogyott valami, akkor csak elmentek a barlangba, onnan elvittek annyi pénzt amennyi kellett, és már küldték is a rendelést külföldre, és minden meg volt oldva. Azonban sajnos egyszer minden véget ér, és ez a hirtelen jött gazdagságra is igaz. Történt ugyan is, hogy amikor a hajdani király felment a titkos hegyi rejtett kincshez, hogy kivegye az új palota felépítésének utolsó simításaihoz szükséges összeget, meglepődve tapasztalta, hogy már egy árva garas nem sok, annyi sem maradt ott.

– Most aztán mi lesz? – pánikot őfelsége. – Hogyan fogom megadni a tartozást.

– Igen felség, hogyan fogod megadni? – Szólalt meg egy dörgő hang a barlang mélyéről.

A király ijedtében hátra fordult, és a rémülettől égnek meredt a haja, mert most vette észre, hogy a háta mögött, egy hatalmas kísértet állt.

– Tudd meg felség, hogy én vagyok annak a tengernyi aranynak az őrzője, amit te az egész népeddel elbitoroltál, és felelőtlen módon elherdáltál.

– De mi nem is bitoroltuk el! – próbált szabadkozni a király. – Hiszen az volt a falra írva, hogy, annyit vihetünk el belőle, amennyit szeretnénk.

– Igen de az is oda volt írva apró betűkkel, hogy vissza is kell hozni, de ti nem tettétek. Ezért én most megbüntetem Atlantisz szigetét, és egész népét azzal, hogy elsüllyesztem a tenger alá, és harminc évente emelem fel egy pár órára, addig amíg vissza nem adjátok amit elvettetek. Így megtanuljátok tisztelni a más tulajdonát és elolvasni az apróbetűs részt. HA-HA-HA – nevetett hangosan a szellem, és azzal el is tűnt.

És a többit már te is sejted kedves Öreg Halász. A sziget köré egy hatalmas buborék vonódott, utána a víz alá merült, és csupán harminc évente éri napsütés. Az átok része az is, hogy mindig a Föld más pontjain bukkanunk fel, ezért nem tud senki a nyomunkra akadni. Így megy ez már évszázadok óta. Hát ez a mi szomorú történetünk.

Folytatás:https://meskete.hu/mese/az-oreg-halasz-aranya-hatodik-fejezet/4801