Barion Pixel

Az öreg halász aranya: Negyedik fejezet


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Előző rész: https://meskete.hu/mese/az-oreg-halasz-aranya-harmadik-fejezet/4714

Fejezet

Amelyben Öreg Halász találkozik a helyiekkel, és végre enni is tud.
Nem kellett sokáig bolyonganom, és kiértem egy tisztásra, ahol egy város terült el. A közepén...

Kép forrása: saját

Előző rész: https://meskete.hu/mese/az-oreg-halasz-aranya-harmadik-fejezet/4714

  1. Fejezet

Amelyben Öreg Halász találkozik a helyiekkel, és végre enni is tud.

Nem kellett sokáig bolyonganom, és kiértem egy tisztásra, ahol egy város terült el. A közepén állt egy kastély, aminek a tornyát láttam a lombkoronák közül. A lakosok annak ellenére, hogy egy titokzatos szigeten éltek, teljesen úgy néztek ki, és úgy is viselkedtek, mint bármely más átlagember. Az utcakép is egészen szokványos volt. Különböző üzletek, és cégek épületei húzódtak egymás mellett. Örömmel vettem észre, hogy még egy nyelvet is beszélek velük. Egy dolgon azonban mégis megakadt a szemem. Minden kirakatban volt néhány furcsa felirat. Például:

„50%-os kedvezmény! Különleges akciónk keretein belül, a kerékpár már négy kabátért  az öné lehet. Ne hagyja ki!”

– Milyen különös!– álmélkodtam.– Biztos hatalmas tárcákkal járhatnak, ha belefér négy kabát.

Ám ennél is jobban felkeltette az érdeklődésemet, amikor végre megláttam egy vendéglőt. Messziről kiszúrtam, mert egy hordó lógott le a cégérről. Mintha puskából lőttek volna ki, úgy rohantam be az ajtón, és levetettem magamat az első szabad asztalra. Rendeltem levest, második fogást és desszertet, is meg egy korsó sört. Mindegyikből a legnagyobb adagot, kivéve a sörből. A pincér lelkére kötöttem, hogy olyan gyorsan hozza ki a fogásokat ahogy csak bírja. Hét percbe se telt bele, és már minden előttem volt, amit kértem.

– Ez aztán a derék gyerek. – Gondoltam magamban. – Majd hatalmas borravalót adok neki.

Olyan jól főztek abban az étteremben, hogy majdnem megközelítették Halásznéne konyhatudományát. Úgy faltam, mintha évek óta  száraz kenyéren és vízen éltem volna. Elhatároztam, hogy majd a szakácsot is megjutalmazom. Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, megnyújtóztattam a kezeimet, meg a lábaimat és elszunyókáltam egy kicsit. Öt óra körül járt az idő, amikor felébredtem. Felkászálódtam, és összeszedtem a cókmókomat. Utána pedig jeleztem a pincérnek, hogy fizetnék.

– Mivel szeretne fizetni uram? – kérdezte.

– Készpénzzel. Bankkártyám egyelőre még nincs. De remélem hamarosan lesz.

Erre elkerekedett a szeme.

– Jól értettem uram, azt mondta, hogy készpénz?

– Igen. Arany tallérokkal. – Mondtam kissé zavartan, mert hirtelen mindenki felém fordult és árgus szemekkel vizslatott. – Itt nem fogadják el?

A kérdésemre azonban nem érkezett válasz. A vendéglőre mély csönd telepedett. Szinte tapintani lehetett a feszültséget. Moccanni se bírtam, annyira féltem, de a körülöttem állók is rezzenéstelenül figyeltek. Váratlanul a tömegből előugrott valaki egy hosszú kötéllel, és úgy megkötözött mint egy sonkát. Aztán felkiáltott:

– Ejnye no, hát hallottátok nem? Arany van nála, akkor uccu neki, vigyük egyenesen a király színe elé.

Azt hittem, majd szekérre raknak és azon fognak elszállítani, de ehelyett egészen mást történt. Vállára emelt engem egy nagydarab erős ember, akkora amekkorát még életemben nem láttam, és olyan könnyedén cipelt engem, mint mások a tollpárnát. Így mentük keresztül a városon.

                                                       

Elöl én megkötözve mint egy sonka és a nagydarab erős ember, utánunk meg jöttek páran az étteremből. Ahol elhaladtunk, mindenki sugdolózott, és kíváncsiságból követni kezdtek minket. Mire a királyi várhoz értünk, elég népes kíséretem lett. A várkapu előtt egy marcona fegyveres őr állta utunkat.

– Jó napot kívánok! Mi járatban erre felé? – faggatózott.

– Őfelségével szeretnénk beszélni. – válaszolta a nagydarab erős ember.

– És milyen ügyben keresik? Személyes vagy állami?

– Állami ügyben.

– Értem. Időpont foglalásuk van?

– Az sajnos nincsen.

– Akkor nem engedhetem be. – Mondta az őr. – A király urat nem lehet csak úgy zavarni.

– Nagyon fontos ügyről van szó, higgye el nekem. – erősködött a nagydarab erős ember. –Ennél az embernél kézpénzt találtunk. Aranyat!

Az ajtónálló arca hirtelen megenyhült.

– Miért nem ezzel kezdte, ilyen ügyben a felség soron kívül látogatható.

Engem engedett be egyedül, meg a nagydarab erős embert, mert ő cipelt a vállán, az őr pedig kísért miket. A többieknek kint kellett megvárnia a fejleményeket. A vár maga amúgy meglepően egyszerűen volt berendezve. Sehol semmi aranyszegélyes bútor, vagy bársony függöny. Jobban hasonlított egy hétköznapi lakásra, mint  egy palotára. Amikor odaértünk a trónterembe, szintén érdekes látvány tárult elénk. Egy szőkésbarna, helyenként deresedő hajú ember  nyitott ablaknál sütkérezett pólóban és rövid nadrágban. Nagyjából olyan idős lehetett, mint én akkoriban. A fején keménykalapot viselt, amire rá volt hímezve az a szó, hogy korona. Ebből lehetett sejteni, hogy ő ennek a szigetnek a királya. Meglátott minket és dühösen felkiáltott.

                                             

– Hát nem megmondtam, hogy most nem fogadok senkit?! Harminc évente egyszer tudom csak élvezni a napsütést, és akkor sem hagytok nyugton! Pedig milyen jól esik ez szegény  csontjaimnak.

– Elnézést felség, hogy csak így magára rontottunk, – Szabadkozott az ajtónálló. – de ez az ügy halaszthatatlan. Ennél az embernél, aki annak a másiknak a vállán fekszik, pénz van, készpénz, tehát nem idevalósi.

A király nem mondott semmit csak fölállt és egészen közel jött hozzánk, majd megparancsolta a nagydarab erős embernek, hogy tegyen le, és oldozzon el, hogy kihallgathasson.

– Valóban nem igen láttalak korábban a királyságban. Honnan jöttél?

– Én egy másik szigetről jöttem.

– És te valóban tudnál nekünk segíteni, hogy megtörjük az átkot?

– Nézze felség, bármi lehetséges. Azért hadd kérdezzem meg, hogy milyen átokról van szó?

A király felemelte a mutató ujját, és így szolt:

– Ide figyel kedve ööö…Hogy is hívnak?

– Engem már csak Öreg Halásznak, mert öreg vagyok és emellett halászember. Van rendes nevem is de azt senki sem használja.

– Hát Öreg Halász akkor jól figyelj, mert amit most neked elmondok az olyan, amihez hasonlót még álmodban sem hallhattál.

És belekezdett a történetébe.

– Ennek az átoknak az eredete, nagyon, nagyon régre nyúlik vissza, egyenesen az ókorba. Azokban az időkben, amikor tógát és sarut hordtak őseink, és a lakóhelyünket még Atlantisznak hívták. Nem tudom hallottál e róla.

– Hogy hallottam-e? – kiáltottam fel. – Felség, világszerte hatalmas rejtély vagytok. Tudósok százai szánják rá az egész életük munkásságát arra, hogy megtaláljanak titeket. Mindenki ismeri az Atlantisz nevet.

– Valóban? Ez nagy kár, ugyanis most tervezzük átnevezni. A mostani már olyan ódivatú. Viszont nem tudunk választani, mert nagyon sok javaslat van. Neked nincs valami jó ötleted.

Nem válaszoltam, csak türelmetlen arckifejezéssel néztem rá. Ettől észbe kapott.

– Jaj, ne haragudj, máris folytatom a történetet.

                                                 

Folytatás: https://meskete.hu/mese/az-oreg-halasz-aranya-otodik-fejezet/4771

Palásti-Annabring Emese, amatőr író

Az egyetemen próbálkoztam meg először a mese írással, mert szükégem volt hozzá egy iskolai feladathoz. Kezdetben azt terveztem, hogy más szerzőtől választok ki egy mesét és ahhoz készítek illusztrációt. Számos író művét felvetettem magamban, de arra a következtetésre jutottam, hogy egyikhez se illene az én rajzstílusom, ráadásul a többsége már kifejlett képi világgal rendelkezett, és nehezen tudtam volna elvonatko...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!



Sütibeállítások