Az öreg hegy bölcse és doktora

Az öreg hegy bölcse és doktora.

Az öreg hegy bölcse és doktora

Messze földön az öreg hegyen élt egy hajlott hátú ősz öregember. Egyedül élt szerényen, távol a világ zajától.  Otthona a hegy oldalába vájt földkunyhó.  Egyszerű földbútora volt. A földágy keménységét a fákról lehullott falevelek puhasága csillapította. Szekrényre nem volt szüksége, mert ruhatára annyi volt amit éppen viselt. 
 Kályhája egy sárból épített kis  kemence . Táplálékát a hegy adta, termett ott gomba és sokféle erdei gyümölcs.
Naponta bejárta a hegyet, így az ott élő állatokat már-már családjának tekintette. Szerette is őket, mert a tisztaságuk , szeretetük közelségük mindig erőt adott neki. Ha rátalált egy megsebzett , töröttszárnyú kismadárra, vagy nagyobb állatra, hazavitte és gyógyfüvekkel meggyógyította őket.
Csak hát a gyógyult állatok annyira megszerették,  el sem akarták hagyni. 
Ott éltek körülötte a madarak, őzgidák ,akik elvesztették anyjukat  és itt találtak menedéket.
Madárcsicsergésre ébredt, s őzgidák vidám tánca tette széppé a reggeleket.
Nem volt egyedül. A reggeli is közös, mert ki-ki ette a saját maga ételét. Apóka a  kemencébe sütött gombát ,mely igencsak  ínyenc csemege, a madarak az erdei magvakat, az őzgidák pedig a friss szénát.
Az erdei séták sem voltak unalmasak, mert az összes kis barátja vidáman repdesett ugrált körülötte. Egyik útjuk alkalmával fájdalmas nyöszörgésre lettek figyelmesek. Keresték is a helyet, hol is lehet az a hang, mire egy nagy csipkebokor tövében egy zsemleszínű kutyára találtak.
A kutya lábát egy tüskés vadkelepce fogta közre és bizony megsebesítette.
Apókánk gyorsan kiszabadította, ölbe vette és hazavitte. Megvizsgálta a sebet, vajon milyen gyógyfüvet tegyen rá. Értett a gyógyításhoz, mert hosszú ideje él az erdőben és ha valami betegség érte saját magát kellett gyógyítania.
Megtanulta melyik gyógyfüvet milyen betegségre kell használni, így aztán nem volt gond az orvoslás. Ellátta a sebet, bekötözte ,és ezt a műveletet naponta megtette hogy minél előbb meggyógyuljon a kis beteg.
Közben arra gondolt nevet is kellene adni a kutyusnak, mivel ő is ide tartozik.
Legyen "ZSEMLE" a színéről.
Sok idő telt el. Betegünk egyre jobban lábadozott, három lábon már ugrándozva.
Reggel amint apókánk kinyitotta a kunyhó földajtaját - mi fogadta?
Zsemle mind a négy lábára állva fogadta az ajtóban. Most már együtt tették meg a sétákat. Csiripelő madarak, táncoslábú gidák és egy kicsit bicegő Zsemle társaságában.
Érdekesek voltak a séták. Vaddisznó anyuka, mögötte csíkos  kismalacaival, rókakoma fiaival , harkály gyógyította  a fákat, vidám mókusok ugráltak ágról-ágra. Odalent a fa tövét hódcsapat rágta szabályosan és már csak egy  vékony hegyecske tartotta a nagy fát. Vajon merre fog dülni? Jobb inkább kikerülni! A hegy tetejéről  csordogáló patak friss vize oltotta szomjukat. Jó nagyokat kortyoltak belőle  és jutott a nagy cserépkancsóba otthonra is. Ilyen sétánál szedte az erdő adta friss gyümölcsöket. 
Zsemle szerette új családját, de titokban emlékezett régi családjára is. Hiába nem bántak vele jól, szíve mégis visszahúzta. Odasimult gazdájához, mélyen a szemébe nézett és mintha azt akarta volna mondani:- Ne haragudj el kell mennem. Öregapó megsimogatta buksiját és mondta - Menj, de itt mindig otthonra találsz!- azzal útjára engedte.
Zsemle csak futott-futott míg el nem tűnt a hegy másik oldalán.
Szomorú, de ez az élet rendje. Ha menni kell, akkor menni kell. A szívnek nem lehet parancsolni, visszahúz a régi gazdájához. Megcsappant a család.
Hazamentek. A kunyhó előtt rakott egy kis tüzet, mert jólesett volna egy kis tűz mellett üldögélni, nézni a vörös lángokat, ami megnyugtató érzés.
Ült a maga csendességében, mikor megreccsent mögötte egy faág.
Hátranézett és egy fiatalember állt az ösvény szélén.
Csodálkozott ezen, mert hosszú idő óta ember nem járt erre.
-Jó estét bátyámuram! Megengedi hogy megmelegedjek itt?- 
-Gyere, ülj közel a tűzhöz , melegedj meg igencsak reszketsz.
-Hát te fiam hogy kerülsz  ide erre a nyugalmas helyre ?- kérdezte az öreg.
Hosszú ezt elmesélnem, de ha nem untatom mégiscsak elkezdeném.
Ott kezdeném, hogy én egy kis falucskában élek egyedül, senkim sincs ezen a földkerekségen, igencsak megkeseredett az életem. Írígylem mások jobb életét, de sehogyan sem tudom az enyémet jobbá tenni.  Írígységem odáig jutott , hogy megbántok mindenkit aki körülöttem van. Ezért kitaszítottak a faluból és nincs hová mennem.  Elhatároztam hogy remete leszek az erdőben.
-Hó-hó! Álljunk csak meg  fiacskám! Ne gondold hogy jó remetének lenni.
-Te fiatal vagy, életerős neked sok dolgod van az életben. Ne add a fejed ilyen remeteségre. Inkább gondold át a viselkedésed, hogyan tehetnéd jóvá.
-Adok neked egy jótanácsot és ha ezt megfogadod nem lesz semmi bántódásod.
-Először is kérj bocsánatot azoktól, akiket megsértettél!
-Másodszor és sokadszor, ne legyen olyan tetted, cselekedeted, amit magadnak sem szeretnél.
Nem olyan nagy dolgok ezek, hidd el minden jóra fordul.
Most még itt töltheted az éjszakát, de reggel indulj vissza faludba , ahol jó emberré válhatsz.
Úgy is lett. A fiú  ott töltötte az éjszakát és másnap elindult hazafelé. De előtte megköszönte az öregember tanácsait.
Teltek a napok, hetek semmi sem zavarta meg az erdei nyugalmat.
Mígnem messziről valami érdekes gombócszerű jött volna az ösvényen, lassan görgedezve. 
Amint közelebb ért, öreg szemeit könny borította el.
Zsemle tért vissza, de nem egyedül. Mellette, mögötte kis apró gombóc kutyusaival. Nem akarta elhinni. Ilyen csodát! Megölelte Zsemlét és gyorsan kis kuckót rendezett be a hat kis apróságnak. Bővült a család.  De így van ez rendjén.
Zsemle meghálálta azt a szeretet, gondoskodást amit apóka adott neki.  Elhozta kis családját a békességbe és a nyugalomba.
A mesének vége.