Gyermekkorom karácsonya

Gyermekkorom karácsonya.

  Gyermekkorom karácsonya

Számomra a karácsony  különleges ünnep volt. Tele melegséggel, jókedvvel, szeretettel, várakozással. Legtöbbször a karácsony fehér ,vastagon borított mindent a hó,  és a hideg hideg volt.

 Anyukám befűtött a cserépkályhába és mi gyerekek ahány széket csak tudtunk köré rakni mind köré raktuk. Melegedtünk, élveztük ahogy a hátunkat süti a cserép. Jól esett a meleg és közben bolondságokat  beszéltünk, nagyokat kacagtunk. Mi ketten kisebbik bátyámmal voltunk a két kicsi, nagyobb testvéreink két nővérem és idősebb bátyám,  a tréfából ők is boldogan kivették részüket. Ebben a szobában születtem, ez volt a ház legnagyobb szobája, ahol az egész család békésen töltötte az estéket. A sarokban állt egy szép nagy fekete zongora a család büszkesége. Aki csak tehette mindenki lejátszott egy-egy dallamot, ami éppen eszébe jutott, mert a mi családunk egy napot sem volt zene nélkül. Apukám nagyon kedvelte a komolyzenét, cigányzenét és ebből mi is kivettük a részünket akarva-akaratlanul. Mondhatnám úgyis hogy évek multán kis zenész család lett belőlünk. Édesapám több  hangszert is megszólaltatott. Játszott hegedűn, zongorán, később gitáron. De fő hangszere a hegedű volt. Legidősebb bátyám nagy mestere volt a zongorának. Ha leült a zongora mellé csak úgy lazán  ontotta a szólamokat. Volt abban  komolyzene,  szerintem, amit ő sose vallott be, inkább rögtönzött dallam, ami csak  úgy jött a lelkéből, a szívéből.  Ő olyan alkotó típus. Idősebb nővérem nagyon finom lélek, precíz, pontos pedáns , különleges egyéniség. A családban ő tanult egyedül zongorázni. Szépen lágyan, érzéssel zenélt. Mindig Aput kellett kísérnie ha   hegedült.   Kisebbik nővérem  szépen rajzolt. Őt keveset hallottam zongorázni. Inkább később gitározott és énekelt nagyon szépen.  Ő örök lázadó típusú fiatal. Kisebbik bátyám ő nagy zsuga volt. Nagyon jó testvérek voltunk. Ezt azért írom így mert mi voltunk olyan közel korúak távolabb a három nagytól. Sose veszekedtünk, szerettük egymást. A nagy testvéreim is szerettek minket csak ők inkább felnőtt életet éltek.  Ő is tanult zenét. Gitározott, nagybőgőzött amit jól művelt. Zenekarban  játszott, ami akkor menőnek számított. Én a maradék csak ellestem mindent, úgy tanultam zongorázni. De nagyon szerettem. Hallásból tanultam , kottát sose ismertem. Pedig jó lett volna ha én is járhattam volna zeneiskolába. most már sebaj. Magamnak így is tudok zenélni,  és ha eszembe jutnak szép dallamok addig játszom, amíg meg nem tanulom. Így azután rengeteg dallam van a fejembe. Nem is tudom hogy fér el. Ha így visszagondolok, édesanyám volt a legnagyobb zenész,  mert kritikus szemmel ,mindezt mosolyogva elviselte.

Most nézem mennyire elkalandoztam az eredeti címtől, de ahhoz hogy megértsétek a későbbi gondolataimat ezekről a dolgokról feltétlen írnom kellett. 

Szegények voltunk. Ahogy a mai viszonyokat nézem mondhatnám nagyon szegények. De rendesen, tisztán jártunk. Anyukánk mindent megtett azért  hogy a legegyszerűbb, legkisebb dolog is örömet okozzon nekünk. Mindig megelégedtünk azzal ami volt és ezért boldogok voltunk. Nem néztük hogy másnak mi van, mert akkor nem volt nagy különbség közöttünk.
És most visszatérek a karácsonyra. De előtte egy pár szót a Mikulásról.

 Gyermekkoromban az igazi tél, ahogy visszaemlékszem a december 6.i napon a Mikulással kezdődött. Tudtuk nem lesz az ablakban végig érő mikuláscsomaghad, de mégis nagy lázban tisztítottuk meg a kopott kiscsizmánkat. Igazán nem is csizma , hanem hócipő. Nagyon praktikus volt, mert bármilyen cipőt belehúzhattunk, nem ázott át. Az enyém szép fehér gumiból készült.  Este korán lefeküdtünk hogy reggelre el ne aludjuk a mikulást. Amikor felébredtünk megrohamoztuk az ablakokat és csuda, mindig volt valami a kiscsizmákba. Teljesen mindegy hogy mi. Emlékszem volt benne egy kis csoki mikulás, egy párszem szaloncukor, egy aranyvirgács, alma meg dió.. Az alma csodaszép piros, mosolygós. Annak is örültünk hogy a  Mikulás nem felejtett el minket. Legnagyobb örömünkre amikor kinéztünk az ablakon óriási pelyhekben hullott a hó, ami a másik csodát jelentette. Így kezdődött nekünk a tél. Aznap iskolából hazajövet nyakig hemperegtünk a friss hóban, ami hihetetlen jó volt. Ilyen szép  havas napok teltek a  karácsonyt várásig. Azután jött még csak az izgalom. Esténként karácsonyfa díszeket készítettünk. Volt abban aranydió festés, tüskés, ezüst csillogó gömbdísz, amit csigacsináló pálcikával sodortunk , selyempapírt meg ezüstcsokipapírt. Különleges dísz lett. Jézuskáig papírdobozba tettük  a készített díszeket.
Napközben rengeteget játszottunk kint a hóban és estére bizony elfáradtunk. Eljött a szent este napja. Nagyobb testvéreim a  karácsonyfát illesztették be a talpába, ami nem kis munka volt. Innentől azután nekünk kijárási tilalom volt  a konyhából. De volt is  mit csinálni a konyhába mert anyukánknak elfért a segítség. Készítette a finom karácsonyi vacsorát. Sütötte a karácsonyi süteményeket. Volt mákos, diós kalács, hamis mézes,  gőzölgött a finom húsleves, házi hordóskáposztából a töltöttkáposzta. Mi Nándival a hamis mézest formáztuk ki, anyukám kisütötte. Egy nagy piros zománcos vájlingunk abba tett a puszedliket. Majd leöntötte tojásfehérjehabbal  és összerázta a sütit, nagyon guszta volt. Hamis mézes . És hiába nem  mézzel készült, anyukám olyan szeretettel készítette , szinte éreztük a méz illatát az egész konyhába. Sürögtünk-forogtunk a konyhába szépen megterítettünk és vártuk a Jézuskát. Ehelyett  megjelentek a nagy testvéreim. Szépen körül ültük az asztalt és megvacsoráztunk. Bocsánat azt elfelejtettem mondani , édesapám is kivette a részét a munkából egész este  cincogott a szobájában, valami új hegedűversenyt tanult és bizony a vonó meg a húr ritkán találkozott. Akkor gondoltam legelőször , a hegedű a legnehezebb hangszer a világon. De az ünnepi asztalhoz apukánk is leült. Vacsora előtt elmondtunk egy imát. Amúgy ha együtt evett a család mindig imádkoztunk, míg túl nagyra nem nőttünk. Mondanom sem kell a vacsora nagyon ízlett , meg aztán jó éhesek is voltunk mert egész  nap bőjt volt. Vacsora végeztével csak füleltünk csendben, mert valahogy már ideje lenne jönni a Jézuskának. Gondoltuk egyszer csak ideér. Csiling-csiling! Szólt a kiscsengő! Hát csak ideért! Felugrottunk , de anyukám türelemre intett minket. Csak szépen csendben, lassan. -mondta. Méghogy csendben lassan, amikor egész évben erre vártunk? De szót fogadtunk, mert nem volt más megoldás. Szépen a szobaajtóhoz osontunk és hallgatóztunk. Odabent síri csend. Már biztosan elment, mintha az ablakot hallottuk volna csukódni. Ma már tudom hogy nem az volt hanem a nővérem. Mindnyájan bementünk a szent helyre-. Szemem-szám tátva maradt a nagy fényesség láttán. A szeretett zongoránkon mint valami fáklya ékesen világított a karácsonyfa minden pompájával. Megjött a  Jézuska. A sírás fojtogatott ahogy ott álltunk a szüleimmel, testvéreimmel a fa előtt. Édesapám elkezdett egy imát, végig mondtuk együtt, azután elénekeltük a Mennyből az angyal karácsonyi dalt. Végül kerestük a fa alatt, nekünk milyen meglepetéssel szolgált az idei karácsony. És megint meglepett. boldogan bontottuk ki az ajándékot, ki-ki a sajátját és nem az ajándékokat, mert jó ha mindenkinek egy meglepetést szerzett a Jézuska. Akkor volt egész évben egyszer narancs, füge a fa alatt, máskor sose ettünk. De ez nagy szó volt. Az a csepp karácsonyfa, a szeretet, boldogság átmelegítette a szobát. No meg a cserépkályha,  őt se hagyjuk ki az ünneplésből, hiszen már családtag. Neki a Jézuska egy nagy öl szárazfát hozott. Meg is köszönte. Csak úgy ontotta a meleget. Amikorra kiörültük magunkat, felvettük a jó meleg kabátot, csizmát és elindultunk a nagy hóban a templomba. Éjféli mise várt ránk. Olyan csodálatos volt  a holdfény csillogott a havas tájon, lábunk alatt ropogott a friss hó. A templomba érve hálát adtunk és megköszöntük a Jézuskának a szép karácsonyt, s  azt hogy együtt a család. 
Ez volt gyermekkorom karácsonya melyre mai napig szívesen emlékszem. Bizony néha még könny is szökik a szemembe.