Az óriás kisfiú és a manó kislány barátsága

Az óriás kisfiú és a manó kislány barátsága.

            Az emberektől távol, egy hatalmas, sziklás hegyen éltek az óriások és a manók. Valamikor régen nagyon megharagudtak egymásra, igaz, már nem is emlékeztek rá, hogy mi volt a viszály oka, de azért kerülték egymást. A szüleik annyit mondtak nekik:

 – Óvakodjatok, ellenségek! – és ők eszerint cselekedtek.

            Szép, fehér sziklákba vájták barlangjaikat. A tenger morajlása behallatszott otthonaikba, ha kiléptek onnan ugyanaz a táj tárult elébük, csak sok-sok kilométerre egymástól.  A nap sugarai játékosan villantak meg a víz felszínén, delfinek úszkáltak a távolban, és gyakran megcsillant a vízből kiugró halacskák pikkelyein a fény. Néha elúszott egy-egy hajó a messzeségben, ilyenkor vágytak ők is felszállni rá, de errefelé sosem kötöttek ki.

A sziklás hegy lábánál, a sík területen felépítették Óriások városát és távol tőle Manók városát, ahol az óvódák, iskolák, boltok, és más egyéb intézmények kaptak helyet. A városok szélétől előre haladva egy erdőbe jutottak. Az erdő nyáron sötétzöld színben pompázott, színes tollú madarak hangos éneke zengett, elszórtan csodás, színes kis virágok illatoztak.  

Az óriások és a manók is megmutatták gyermekeiknek, hogy az erdőben melyik az ő területük, meddig járkálhatnak anélkül, hogy találkoznának ellenségeikkel. Az erdő közepén egy sávot egyik nép sem használhatott, nehogy véletlenül összeakadjanak.

Egy szép nap reggelén az óriás kisfiú kiballagott az erdőbe gombát szedni. A szüleik megtanították őket melyik az ehető és melyik a mérgező gomba, egész pici koruktól ismerték ezeket. Akkoriban sok eső esett, ezért a nagyobbik kosarat vitte el otthonról. Haladt– haladt előre. Egyik alkalommal mikor lehajolt egy újabb gombáért észrevette, hogy a földön az őzláb gombánál alig nagyobb kislány egy szegfűgombát szeretne leszedni, de nem bír vele. A kislány hosszú, szőke haja két copfban repkedett szép kis arcocskája körül, rózsaszínű hercegnős ruhácskába öltöztették.

–  Várj, segítek letépni – szólalt meg az óriás kisfiú.  A manó kislány felnézett. Szinte elszédült, olyan magasra kellett emelni a tekintetét, hogy megláthassa, ki szólt hozzá. Egy farmernadrágba és piros pókemberes pólóba öltöztetett hatalmas fiút látott maga előtt, aki lehajolva beszélt hozzá.

– Köszönöm, hogy segítesz – válaszolta.

Az óriás gyerek pillanatok alatt tele szedte a manó gyerek apró kosarát. Így aztán maradt idejük a beszélgetésre, játékra is. Rengeteg kérdést tettek fel, minden érdekelte őket. Például a manó kislány szerette volna tudni, mit csinál a kismadár a fészkében, amit az óriás kisfiú jól látott.

– Gyere, lépj a tenyerembe, felemellek hozzá – javasolta a fiú, és mikor új barátja örömmel elfogadta a javaslatot, megmutatta neki a tojásait költő madár mamát a fészekben.

– Vigyázz, ott egy hangyaboly, ne lépj bele! – szólt a pici lány. Ő onnan lentről jól látta az apró állatokat. Egyet az ujjára tett és megmutatta a fiúnak, hiszen még eddig nem is ismerte őket.

Nagyon hamar eltelt az idő, ahogy ketten járták az erdőt. Nem vették észre, hogy abban a zónában járnak, ahová egyikőjük szülei sem engedték, hogy betegyék a lábukat.

A manó kislány és az óriás kisfiú szülei is gyermekük keresésére indultak. Mikor meglátták őket a tiltott sávban, döbbenten álltak meg. A manó kislány az óriás kisfiú vállán ült és a két gyerek önfeledten beszélgetett.

Manó papa és manó mama ijedtsége hamar elszállt, mikor látták, hogy kislányuknak nem esett baja. Óriás papa és óriás mama sem aggódott tovább, hiszen megtalálták gyereküket.

– Gyere kislányom haza – hívta manó papa a lányát. Az óriás fiú odalépett a szülőkhöz, a manó kislány úgy csúszott le a karján mintha az egy csúszda lenne, majd odaszaladt a szüleihez.

– A barátom segített gombát szedni! – mondta.

Még látták, ahogy a fiú nagy léptekkel Óriás papához és óriás mamához halad.

Mindkét családban a szülők megdorgálták a gyerekeket azért, mert elkóboroltak. A gyerekek megígérték, hogy mindig szót fogadnak, és figyelni fognak az erdőben, merre járnak.

 Mikor elaludtak a kicsik, a szülők arról beszélgettek, hogy talán nincs is értelme annak, hogy elkülönítve élnek az óriások és a manók. Hiszen ha volt is közöttük valaha ellentét, már az régen a múlté, senki sem emlékszik rá. Elhatározták, hogy másnap ők is belépnek a sávba, majd megszüntetik.

Mikor a felnőttek nyugovóra tértek, jó érzés töltötte el őket. Végre rájöttek, hogy ezen a gyönyörű helyen ahol élnek, nincsenek ellenségeik. Különböznek egymástól, de úgy tűnik, csak kinézetre, érzéseikben nem. Éjszaka ugyanaz a holdfény világít rájuk és ugyan azoknak a csillagoknak a ragyogását látják. Jó lesz holnap felébredni és elrendezni a dolgaikat, hogy gyerekeik együtt csodálhassák a tengert, a fehér sziklákat, az erdő virágait, együtt hallgathassák a madarak csicsergését.