Gyíkocska gyógyulása

Gyíkocska gyógyulása.

            Egy hatalmas botanikus kert füves, sziklás részén, egy szép fehér kő alatt volt Gyuri gyíkocska és szülei lakása. Mikor a nap felkelt, néhány sugara bekúszott a szobába, így hívogatta őket a szabadba egy kis sütkérezésre. Ha kimentek a kertbe az első dolguk az volt, hogy üdvözölték a pici fehér vadvirágokat, köszöntötték a körülöttük repkedő méhecskéket, a korán kelő, folytonosan csicsergő madarakat.

– De szép ez a tavaszi reggel!  Szép nap lesz ez a mai is! – mosolygott gyíkocskára a mamája.

– Futkározok egyet a környéken! – kiáltotta a kicsi, és fürgén elszaladt.

Út közben látott friss vakondtúrást, sok-sok szorgos hangyát, akik egymás után haladtak, élelmet gyűjteni indultak. A természet a hosszú, hideg tél után újraéledt. Különös, friss illat terjengett a levegőben. Gyíkocska jól érezte magát, szinte repült, már nem is nézett a lába elé.

Egyszer csak éles fájdalom hasított az oldalába. Arrafelé kapta a fejét és meglátta, hogy valaki otthagyott a földön egy törött üveget, ami felsértette a bőrét miközben önfeledten rohangált.

Azonnal hazafelé vette az irányt. Otthon aztán az apukája megnézte és kitisztította a sebet majd tett rá egy szép színes gyógyító tapaszt.

– Holnapra kutyabajod sem lesz – vigasztalta gyíkocskát.

– Holnapig még olyan sok idő van – felelte a kicsi.

– Pihenj a napsütötte köveken! – javasolta Apa.

Aztán bement a házba Anyával megbeszélni az esetet. Gyíkocska hallotta, hogy azt mondják, jó, hogy nagyobb baj nem történt, és azon tanakodtak, vajon ki lehetett az, aki a törött üveget otthagyta a földön.

Ahogy egyre melegebben sütött a nap, a heverésző gyíkocska mellett hamarosan megjelentek a barátai is. Feltűnt nekik a színes tapasz az oldalán, kérdezgették, milyen baleset érte őt. Gyíkocska készségesen válaszolt minden kérdésükre. Anya közben készített nekik tízórait,  Apa pedig felajánlotta, hogy elmond egy mesét. Gyorsan eltelt a délelőtt. Beszélgettek, nevetgéltek, szálltak a percek, az órák. Vasárnap volt, délre mindenkinek haza kellett menni, hiszen elkészült addigra az ebéd.

Délután ellepték a botanikus kertet a kiránduló családok. Kicsalogatta őket a tavasz első fuvallata. Az emberek szerették hallgatni a madárcsicsergést, vágytak a friss fű illatára, szerettek a napfényben sétálni.  Az egyik család gyíkocskáék háza mellett telepedett le. Ott egy asztal állt két paddal, oda lepakoltak. A kisfiú és a kislány nem sokáig maradt ülve, szüleik mellett labdáztak. Mikor a pettyes labda elgurult, a gyerekek utánaszaladtak és akkor meglátták a kövön sütkérező gyíkocskát.   

– Szia! Mi történt az oldaladdal? Miért van sebtapasz rajta? – kérdezték.

Gyíkocska elmesélte, hogy mi történt vele. A gyerekek nagyon sajnálták őt és óvatosan, szeretettel simogatták meg a hátát.

– Igazából már nem is fáj – mondta. Apukám szerint holnapra teljesen elmúlik, de már most alig érzem.

– Vigyázz magadra kicsi gyíkocska! – kérték a gyerekek, majd elköszöntek és tovább mentek a szüleikkel.

Mire a környező táj színe a lebukó nap fényében narancsszínűre változott ezen a szép tavaszi napon, a gyerekek elfáradtak és hazafelé indultak a szüleikkel.

A kertből ismét mély csend és nyugalom áradt gyíkocskáék fehér köve felé.  A lemenő nap sugaraiban még egy kicsit megfürödtek, aztán bementek a házukba.

Gyíkocska az ágyacskájában feküdt és jó érzés töltötte el a lelkét mikor arra gondolt, mennyi szeretettel, kedvességgel vették őt körül a szülei, a barátai és a gyerekek. Egészen biztos volt benne, hogy emiatt tudott ilyen hamar meggyógyulni.