Barátom a szitakötő

Barátom a szitakötő.

            Vasárnap délelőtt volt, a nap ragyogóan sütött, egy felhő sem volt az égen. A gyerekek kint játszottak a kertben, a kisfiú a mászókán függeszkedett, a kislány homokozott.

            Az apukájuk a műanyag medencébe vizet eresztett, hogy később pancsolhassanak benne. Az anyukájuk készítette az ebédet a konyhában.

A kisfiú a mászóka magasságából arra lett figyelmes, hogy egy szép, színes szárnyú szitakötő köröz a kertben. Leugrott a földre és figyelte, ahogy a nap sugarai csillognak-villognak rajta. Nagyon kíváncsi lett, vajon miért jött ide ez a kis vitorlázó repülőhöz hasonló mozgású állatka.

Kinyújtotta a mutatóujját és hívta:

– Gyere ide!

Nem sokat kellett várni, a szitakötő rászállt a kisfiú ujjára, kiterjesztett szárnyai aranylottak a fényben.

– Már régóta figyellek téged és szerettelek volna megismerni – mondta. Nem messze lakunk innen a szüleimmel és a testvéreimmel, gyakran át szoktam repülni a kertetekbe, láttam már néhányszor, ahogyan játszotok. Olyan jó volna, ha kergetőznél velem!

– Repülj, repülj és én elkaplak! – egyezett bele a kisfiú.

Mikor az áttetsző szárnyak felemelkedtek az ujjáról, ő elkezdett szaladni utánuk, körbe-körbe a kertben. A kislány is abbahagyta a homokozást és ő is szaladgálni kezdett, de nem tudták elkapni, mert mindig a magasba emelkedett, ha már közel jártak a célhoz.

A kisfiú gondolt egyet és kinyújtotta a mutatóujját:

– Gyere ide barátom! – hívta.

Erre a kérésre a szitakötő azonnal a kinyújtott ujjacskára szállt. Megpihent ott és hagyta, hogy a testvérek jól megnézzék őt, majd így szólt:

 – Megengeditek, hogy igyak egy kis vizet a medencétekből? Nagyon szomjas vagyok!

– Apa, nézd, itt az ujjamon a barátom és inni akar, odaengeded? – kiáltott oda az apukájának a kisfiú.

Apa mosolyogva arrébb állt és hagyta, hogy az új barát oltsa a szomját.

A szitakötő tett néhány kört még a levegőben, majd így szólt a kisfiúhoz:

 – Ha azt szeretnéd, hogy ideszálljak hozzád, csak nyújtsd ki a mutatóujjad és mondd:

 – Gyere ide barátom! Meglátod, én jövök, meghallom, ha hívsz, akármilyen messze is vagyok, hiszen barátok lettünk. Most indulok haza, mert a szüleim izgulnak értem!

Alig indult el, már hallotta a jól ismert hangot:

 – Gyere ide barátom!

 Szállt is gyorsan visszafelé, ahogyan a szárnya bírta és rátelepedett a kinyújtott mutatóujjra.

– Itt vagyok, látod, számíthatsz rám, ha szomorú vagy felvidítalak, ha örülsz, akkor veled örülök. Ha beszélgetni akarsz velem, akkor majd beszélgetünk! Mondd, miért hívtál most engem? – kérdezte a szitakötő.

– Csak ki akartam próbálni, hogy tényleg jössz–e – válaszolt őszintén a gyerek.

– Ha megígértem, akkor be is tartom! Majd meglátod! – azzal huss, elrepült.

A kisfiú nagyon örült, hogy a szitakötő a barátja lett. Ettől a naptól fogva mindig számíthatott rá. Ha kinyújtotta az ujját és hívta, rövidesen ott terpesztette a szárnyait az orra előtt. Gyakran beszélgettek, megosztották egymással örömüket, bánatukat.

            Egyik alkalommal elutaztak nyaralni a kisfiúék, de a szitakötő akkor is berepült a kertbe. Izgalommal várta, mikor tér haza a család.

Végre egy este felcsendült a várva várt mondat:

– Gyere ide barátom!

Örömmel repült az ismerős ujjra. Vacsoráig elmondták a két hét alatt történteket, nagyon sokat nevettek egymás kalandjain, jó volt újra találkozni.  Mielőtt mindketten aludni tértek, megfogadták, hogy ezentúl is barátok maradtak.