Bella tündér szülinapja

Bella tündér szülinapja.

                               Bella tündér szülinapja

Egy szép nyári reggel gyönyörű nap virradt az erdőre, a felkelő nap tündöklő sugarai bearanyozták a völgyet.

Az ébredő Tündérszurdokba bekukkantó napsugár Bojtikát már ébren találta. Korán kelt, mivel ez a nap nagyon fontos a számára. Hogy miért? Hát, ma van Bella tündérnek, kis barátjának a születésnapja, amelyre már napok óta izgatottan készült, és barátaival meglepetést tervezett.

Felvette bojtos kis sapkáját, és elindult az erdei tisztásra. Tudta, hogy ott nagyon finom szamócát lehet találni, amire most igazán szüksége volt, ugyanis a tervezett meglepetés nem volt más, mint egy finom szamócás torta. Borz néni vállalta a tészta sütését, Bojtikának pedig az a feladat jutott, hogy szerezze be a gyümölcsöt a krémhez és a díszítéshez.

Vígan, dudorászva haladt, lóbálta kis kosárkáját, és sajnos nem vette észre, hogy egy mély üreg tátong a földben, éppen a lábai előtt. Bojtika egy szempillantás alatt eltűnt az üreg mélyén. De hogy történhetett ez? Bizony nem volt az más, mint egy vakondtúrás, melynek bejáratát egy arra vadászó róka mélyítette ki. Biztosan zsákmányt szimatolt, de csak egy vermet sikerült ásnia, mely most Bojtika csapdája lett.

Szegény kis manó csúszott egyre lejjebb és lejjebb, mind mélyebbre a föld alá. A legfélelmetesebb az volt, hogy semmit nem látott, még akkor sem, amikor az üreg kissé kiszélesedett. Hiába meresztette a szemeit, forgatta a fejét, csak a vak sötétség vette körül.

Néhány pillanat múlva halk szuszogásra lett figyelmes, a hang feléje közeledett, és egyre félelmetesebbnek hatott. Ám egyszer csak apró fényt pillantott meg maga előtt. A fény a következő pillanatban szuszogva megszólalt:

- Ki vagy, te apró lény? Hogy kerülsz ide, ahol a madár se jár? – kuncogott.

- Én Bojtika vagyok, a manókirály legkisebb unokája – felelte reszketve a kis manó.

- Az én titkos járataimba eddig még senki nem jutott le. Neked hogy sikerült? – kérdezte a fény.

- Én, én… - dadogta alig hallhatóan - csak szamócát szedni indultam Bella tündér szülinapi tortájához, amikor hirtelen lezuhantam, és szörnyen féltem a sötétségtől. Ugye, nem fogsz engem bántani?

- Légy nyugodt! Én Vakond Vili vagyok, nem bántok senkit. Kanyargós, titkos labirintusokat ások a föld alatt, melyekben bárhová eljuthatok. Bella tündért mondtál? – kiáltott fel csodálkozva – hát, őt különösen nagyon kedvelem! Igaz, hogy még nem találkoztam vele, de már sok jó cselekedetéről hallottam.

Bojtika megnyugodott, és most értette meg, hogy a fény nem más, mint a vakond fején lévő kis lámpás. Bizakodva nézett a fekete, fejlámpás állatra. Úgy érezte, egy új barátot talált, aki biztosan segít majd neki kijutnia innen.

Ezt valóban jól gondolta: a vakond nem sokat tétovázott, gyorsan megfordult, és így szólt Bojtikához:

- Na, kis pajtikám, gyere csak utánam, meg fogjuk találni azt a szamócást!

- Az bizony nagyon jó lenne! – örvendezett a kis manó, és reménykedve eredt a vakond nyomába.

Nem sokáig tartott az útjuk a föld alatt - a manó legnagyobb örömére -, de felérkezve sajnos azt látták, hogy a szamócásig még a föld felett is vár Bojtikára egy kis utazás. Ahogy azon tűnődtek, merre is lenne rövidebb az út, hirtelen egy sas csapott le rájuk, szinte a semmiből termett ott. Felkapta Bojtikát, és már vitte is magával, de egy útjába kerülő csipkebokor tövisébe a manó ruhája beleakadt, és a sas helyett ő máris a bokor foglya lett.

Bojtika addig-addig kepesztett, küzdött a szúrós tüskékkel, míg végre sikerült neki kijutnia a kellemetlen csapdából. Kezét-lábát megsebezték a tüskék, de ez fájt neki a legkevésbé. A csipkebokorral folytatott küzdelem során ugyanis a tüskék között maradt a bojtos sapkája, ami számára olyan, mintha egy tündér vesztené el a varázspálcáját.

- Most mitévő legyek? Hogy szerzem vissza a sapkámat? Azt sem tudom, melyik tüskén akadt fenn! Most megint bújjak be a bozótba?

Amint így tűnődött, tépelődött magában, Vakond Vili jelent meg a háta mögött.

- Hát, te hogy kerülsz ide? – kérdezte meglepetten. – Tudtommal a vakondok nem szeretnek a föld felett járkálni.

- Azt valóban nem, de miután a sas elragadott, nem volt nyugtom, képtelen voltam visszamenni a föld alá. Tudtam, hogy segítenem kell. Hisz erre valók a barátok, nem?

Bojtika ettől teljesen elérzékenyült, ráadásul még eszébe jutott elvesztett sapkája is, úgyhogy a földre rogyott, és keserves sírásra fakadt.

Vili vigasztalta:

- Egyet se búsulj, pajtikám! Minden rendben lesz. A sapkáddal később foglalkozunk, most indulás vissza a föld alá! Tudok egy másik járatot a patak felé. A patakban most sekély a víz, könnyen átjuthatsz rajta. Onnan meg csak pár lépés a szamócás.

Bojtika helyeselve szipogott, és megindult újdonsült barátja után le a föld alá.

Vilinek igaza volt, ott volt a járat, haladtak is benne gyorsan. Ám egyszer csak furcsa hangra lettek figyelmesek. A hang gazdája is hamar megjelent, de nem volt sok örömük benne. Egy felbőszült ürge jött velük szembe, dühösen vicsorgott rájuk, és követelte, hogy azonnal hagyják el az ő üregét. Vakond Vili kis gondolkodás után rájött, hogy bizony nem figyelt eléggé, és járata az üregbe torkollott. Most mi legyen? Vissza nem fordulhatnak, akkor az eddigi erőfeszítések hiábavalók, de ahhoz, hogy folytassák az útjukat előre, a felpaprikázott kis ürgét kell meggyőzniük arról, hogy nem akarnak ártani neki, csak engedje békében útjukra őket.

Hát, nem sokáig kellett tűnődniük, ugyanis a következő pillanatban hatalmas robajjal rengeteg víz zúdult be az üregbe. Mindhárman nyakik elmerültek, prüszkölve kapkodtak levegő után.

Most mi lesz velük? Itt fulladnak meg a víz alatt? Szerencsére Vili nem vesztette el lélekjelenlétét, és minden erejét összeszedve, villámgyorsan elkezdett felfelé ásni. Hátrakiáltott Bojtikának:

- Gyorsan, pajtikám, kapaszkodj a farkamba! Mindjárt kint vagyunk!

- És engem itt hagytok? – kiáltott rémülten az ürge.

- Na, jó – lágyult meg Bojtika szíve -, ragadd meg erősen a lábamat! Ha Vili elbír minket, szerencsénk van.

- Ne féltsetek ti engem – nevetett biztatón a kis vakond - , már nehezebb helyzetből is kiástam magam.

És valóban: szerencsésen kijutottak. De felhőtlen örömük gyorsan elszállt, amikor azt látták, hogy a patak vize felduzzadt, így önthette el a járatokat. Ami azonban még ennél is rosszabb, hogy hogy jutnak át a patakon? Idegesen néztek körül. Az ürge az egyik patakparti bokor tövében megpillantott egy fennakadt dinnyehéjat. Szaladt is rögtön érte, és a három kis hős a dinnyecsónakba huppanva hajózott a túlsó partra.

A szamócáshoz érve nem is tétováztak, rögtön elkezdték szedni a gyönyörű, piros, ínycsiklandozó gyümölcsöt. Közben néhányat meg is kóstoltak. A kosár egy szempillantás alatt megtelt, de ekkor megszólalt Bojtika:

- Hogy jutunk haza? Már mindjárt sötétedik. Nem leszünk készen – aggodalmaskodott a kis manó.

- Ettől ne féljetek – szólalt meg mögöttük valaki. – Ha megengeditek, én majd hazaviszlek titeket.

Mindhárman odanéztek. Gólya mama állt mögöttük, aki épp békára vadászott a felduzzadt patakban, és mosolyogva nézett a három kis megszeppentre.

Felderült a kis barátok arca, örömmel pattantak fel gólya mama hátára, aki menten el is indult velük a tisztás irányába. Útjukat borz néni házánál megszakították, aki már teljesen kétségbe volt esve a torta miatt. A friss szamóca láttán azonban megnyugodott, gyorsan fogta a finom gyümölcsöt, krémet kevert, habot vert, és néhány percen belül el is készült a szamócás finomság.

Együtt indultak a tisztásra, ahol már összegyűltek az ünneplők, minden készen állt az ünnepelt fogadására. Nem kellett sokáig várni rá, a kis madárkákkal hamarosan megérkezett Bella tündér is. Hatalmas éljenzés fogadta, a pacsirták vezényletével elénekelték a szülinapi dalt. Bella tündér meghatódva fújta el a gyertyát szülinapi tortáján, és mindenkinek kínált belőle egy-egy szeletet. Medve mama pedig felkínálta finom málnaszörpjét, melyet erre az ünnepi alkalomra tartogatott, és amelynek senki nem tudott ellenállni.

A vidám ünnepség alatt csak Bojtika arcán nem volt őszinte a mosoly, mert nagyon bánkódott elvesztett sapkája miatt. Ám egyszer csak Bella tündér félrehívta őt, előhúzta a kis sapkát a szárnya alól, és átnyújtotta legjobb barátjának. Bojtika értetlenül nézett rá, de Bella elmesélte a történetet:

-  A madárkákkal éppen a csipkebokrok mellett sétáltunk, amikor észrevettük a sapkát. Két kis cinege vállalta, hogy kihozza a bokorból, én pedig kis tündérporral befoltoztam a lyukakat, melyeket a tüskék szaggattak rajta. Tudtam, hogy milyen fontos ez neked.

- Nagyon köszönöm – rebegte Bojtika, miközben felderült arccal és csillogó szemekkel szorította magához imádott sapkáját, majd egy határozott mozdulattal a fejébe húzta. Kézen fogta Bellát, és kacagva megtáncoltatta.

Mind táncra perdültek, és vidám hangulatban hajnalig ünnepeltek.