Liza, a kiscsikó

Liza, a kiscsikó.

Liza, a kiscsikó

Egyszer volt, hol nem volt, egy szép nyári éjen,

mikor a sok fényes csillag gyúlt az égen,

rozzant istállóban kiscsikó született,

kit gazdája, Palkó, Lizának keresztelt.

Liza barna szemű, gyönyörű pej csikó,

nem volt a faluban még hozzá hasonló.

Anyja s kis gazdája őt nagyon szerették,

mindketten hűségre, jóságra nevelték.

Sokat ugrándozott, a réten szaladgált,

anyja közelében jól érezte magát.

Kis gazdája, Palkó folyton simogatta,

ápolta a szőrét, etette, gondozta.

Amikor anyját a kocsi elé fogták,

ő is vele tartott, otthon sosem hagyták.

hamar hozzászokott a hosszú sétákhoz,

de még túl gyenge volt anyja munkájához.

Egyéves koráig így teltek napjai,

szerették és óvták a család tagjai.

Mindenki boldog volt, nem is gondolhatták,

mindent tönkretehet egy nagy villámcsapás.

Ám egyik éjszakán, Liza szülinapján,

sötét, komor felhők gyűltek az ég alján.

Szörnyű nagy mennydörgés és villámlás támadt,

hatalmas szélvihar tépdeste a fákat.

Az istálló tákolt deszkái recsegtek,

Liza anyjához bújt, és együtt reszkettek.

Féltek, hogy nagy baj lesz, mindketten érezték,

most az összebújás sem biztos menedék.

Jó volt a megérzés, egy pillanat múlva

hatalmas csattanás és villámlás újra.

Egy villám lecsapott, épp az istállóra,

az ajtaja majdnem rádőlt a csikóra.

Liza úgy megrémült, kiugrott és futott,

menekült, de csak a kert végéig jutott.

Egy kidőlt fűzfában megbotlott a lába,

ott sírt keservesen, s úgy tekintett hátra.

Szerencsésen esett, nem tört el semmije,

egy valamije fájt, a gyenge kis szíve.

Visszanézve látta, anyja meg sem mozdult,

leszakadt egy deszka, s alája beszorult.

A lángok meg egyre magasabbra csaptak,

ha nem jön segítség, ő is elpusztulhat.

Lehet, jobb is lenne, nem várhat már csodát,

anyja nélkül úgysem akar élni tovább.

Nem tudott mozdulni, bánata gyötörte,

ekkor nagy hangzavar támadt körülötte.

Szirénázó autók, sisakos emberek,

húzták a tömlőket, oltották a tüzet.

A sűrű füstfelhő mindent elborított,

ő nehezen felállt, de semmit nem látott.

Nem láthatta azt sem, anyjával mi történt:

lábra tudott állni, nem szenvedett törést.

Átvezették lassan a szomszéd udvarba,

sántított meg prüszkölt, de nem lett nagyobb baja.

Lizát is megfogták, a kert végébe vitték,

ott állt egy diófa, ahhoz megkötötték.

A felkelő napnak első sugarai

látták, hogy füstölnek az istálló romjai.

Porig égett a család hatalmas pajtája,

s odalett a lovak összes takarmánya.

A család boldog volt, a lovak túlélték,

mégis hozniuk kell egy szomorú döntést:

bármennyire is fog ez mindenkinek fájni,

a lovaktól sajnos gyorsan meg kell válni.

Elhatározták hát, hogy Lizát eladják,

a szomszéd városban most tartják a vásárt.

Liza anyja sántít, megégett a bőre,

így a vágóhídon vesznek búcsút tőle.

A családi döntést Palkó is hallotta,

kifutott Lizához, vadul szorította.

Miközben egyetlen pajtását ölelte,

Liza puha szőrén folyt patakzó könnye.

Szegény kiscsikó is szörnyen érzi magát,

egyszerre veszti el anyját s kis gazdáját.

Vajon hova, merre viszi innen útja,

látja még szerető kis gazdáját újra?

Ahogy szomorúan egymástól búcsúztak,

az eseményeknek tanúi akadtak.

A diófa lombja rejt egy rigófészket,

s rigómama onnan nézte az egészet.

Nyomban megértette a helyzet mivoltát,

s tudta is rögtön erre a megoldást.

Bella tündér, kinek közel volt kis háza,

mindig készen állt, ha bajba jutott várta.

Repült szélsebesen rigómama menten,

Bellát otthon lelte, s jöttek vissza ketten.

A rigófészekben estig tervezgették,

kiscsikót s az anyját vajon hogyan mentsék.

Azt mindketten tudták – nem fér hozzá kétség –

a két ló akkor marad, hogyha van eleség.

Szóltak a varjaknak, ők sokan vannak,

s kaszálnak majd szénát az éj leple alatt.

A szomszéd szamarak a kordét kihúzták,

a kévézett szénát a kecskék arra rakták.

A szervezett munka meghozta jutalmát,

még nem virradt, mire a takarmányt behordták.

Közben Bella tündér, ő sem tétlenkedett,

szórta tündérporát, s gyógyítani kezdett.

Így Liza anyjának sebei eltűntek,

tündéri segítség, s a gondok megszűntek.

Mire reggel a nap a holdat felváltotta,

és a sok takarmányt lent megpillantotta,

jókedvében fénylő sugarait szórta,

az egész vidéket velük aranyozta.

A család reggel nem hitt a szemének,

s tanúi lehettek Palkó örömének.

A fiú most is sírt, de a boldogságtól,

nem kell megválnia kedves barátjától.