Anyák napi ajándék (mese prózában)

Anyák napi ajándék (mese prózában).

Elérkezett a május, a legszebb hónapunk. Ilyenkor a nap már aranylón szórja sugarait, a fák is kibontották smaragdzöld lombjukat. A kertekben, réteken méhzümmögés hallatszik, terjeng a finom virágillat, az erdő és a berek madárdaltól hangos.

De nemcsak ezért szép ez a hónap! Ekkor van anyák napja, amikor kifejezzük hálánkat és köszönetünket édesanyánknak, hogy erre a csodálatos világra megszülethettünk.

Borz Benő és Béni ezt szintén így gondolták, ezért elhatározták, hogy anyukájukat meglepik valamilyen szép ajándékkal. Sokáig törték a fejüket, mi is legyen a meglepetés, míg végre kiötlötték, hogy felkeresik Szarka Szilárdot, mert nála biztosan akad néhány értékes holmi.

Még napfelkelte előtt el is indultak, hisz hosszú utat kellett megtenniük. Szarka Szilárd fészke az erő szélén volt, a tó melletti nagy tölgyfán.

Útjuk szerencsés volt, csak a reggeli harmattól lett kissé vizes a bundájuk. Szarka Szilárd éppen akkor repült vissza fészkébe egy csillogó, fényes karikával a csőrében. Amint megpillantotta a két kis csatakos borzot, rögtön kitalálta jövetelük célját.

-Gondolom, az egyik kincsem kellene nektek! – szólította meg őket.

A borzok csak némán bólogattak.

-Válasszátok ki, amelyik tetszik! – és azzal készségesen kitett eléjük egy gyöngyökkel kirakott ékszeres dobozt, mely telis-tele volt szebbnél szebb ékszerekkel. A borztestvérek szája tátva maradt a csodálkozástól ennyi kincs láttán. Hosszas tanakodás után egy nyakláncra esett a választásuk, melyen egy csillogó medál függött. Ezt el tudnák képzelni anyukájuk nyakában!

Amikor a szarka elé tették a fizetségül szánt csigákat, gombákat, melyeket útközben szedtek, Szarka Szilárd hangos nevetésben tört ki.

-Ezért bizony semmit nem adok! Miért nem egy madárfiókát hoztatok? Annak jobban örülnék. Azért megkaphatnátok a láncot – mondta ravaszul, sokat sejtetően a tolvaj szarka.

-Mi azt gondoltuk, szereted ezeket a csemegéket – búsultak el a borzok, majd hozzátették: - Sietünk, és megszerezzük neked a fiókát! – és már indultak is sebesen vissza az erdőbe.

Nem kellett sokat menniük, az egyik fánál hangos madárcsivitelésre lettek figyelmesek. Egy kis zöldike fióka kipottyant a fészekből, miatta csaptak ekkora lármát a testvérei és az anyukája. A kicsi még éppen csak tanulgatta a repülést, és az eséstől kissé meg is sérült a szárnya, úgyhogy nem tudott visszajutni a fészekbe.

Több sem kellett a két borznak, felkapták a kismadarat, és már futottak is vele vissza a szarkához. Igen ám, de a kis zöldikének az apja is megjelent a keserves csipogásra, és párjával ketten üldözőbe vették a madárrablókat. Azok futottak, ahogy a lábuk bírta, de Benő óvatlan volt, nem nézett a lába elé, és egy kidőlt fa tátongó üregébe zuhant, ahol úgy beszorult a fa gyökerei közé, hogy mozdulni sem bírt. Béni is megbotlott, a zuhanást megúszta ugyan, de a lábát úgy megütötte, hogy nem tudott ráállni. A zsákmányától is elbúcsúzhatott, mert az kicsusszant a markából, összeszedte minden bátorságát, és huss!, már repült is vissza a fészekbe.

De mi lesz Benővel? Akárhogy próbálkozott, sehogy sem tudott kikecmeregni a gödörből.

Sírtak, jajgattak mindketten: Benő a csapdájában, Béni pedig a gödör szélén a fájós lábát tapogatva.

-Bárcsak soha ne jutott volna eszünkbe ilyen őrültség! – mondta sírástól elcsukló hangon Benő.

-Anya már biztosan aggódik értünk. Ha ép bőrrel megússzuk ezt, soha többé nem teszünk ilyen butaságot – fogadkozott Béni is.

A nap már magasan járt, a két borzot az éhség is nagyon kínozta, de a jajgatáson és síráson kívül semmit nem tehettek. Sehonnan nem látszott érkezni segítség.

A veszélyt még tetézte, hogy egy sas is elkezdett körözni felettük, jó zsákmánynak tűnhettek neki a kis sebesültek.

Benő és Béni a félelemtől reszketve várták sorsukat, amikor egy tündér jelent meg a gödör mellett. A testvérek megismerték: ő Bella tündér!

-Aki másnak vermet ás, maga esik bele? – kérdezte tőlük szigorúan – Tudom, mire készültetek, és láttam, mit csináltatok! – támadt nekik dühösen. – Szerintem jó leckét kaptatok, egy életre megtanulhatjátok, hogy mások kárából nem szabad hasznot húzni!

Azzal indulni is akart. A két borz először teljesen megdermedt, majd kissé feleszmélve a tündér után kiáltott:

-Csak nem hagysz itt minket?! – hangzott a kétségbeesett kiáltás. – Segíts, kérlek! Ígérjük, megfogadjuk, hogy többé nem vetemedünk ilyen gonosz tettre!

A tündér megállt a levegőben, mosolyogva visszanézett a két kis meggyötört, bűnbánó testvérre, és így szólt:

-Gondoljátok, itt tudnálak hagyni titeket? Akkor én sem tennék másképp, mint ti az imént. Akkor én is a veszteteket akarnám, mint ti a kismadárnak.

A két borz keserves sírásra fakadt, de Bella tündér megnyugtatta őket.

Elővette varázspálcáját, és először Béni lábát gyógyította meg a tündérporral, majd kis varázserővel, és Béni segítségével Benőt is kimentették börtönéből.

A két borz szemlesütve, bűnbánóan állt Bella előtt, még egy „Köszönöm” sem jött ki a szájukon, de a tündér érezte, hogy ebből a kalandból a két kis lókötő egy életre megtanulta a leckét.

Nem is húzta hát az időt, varázspálcájával egy kis örvényt kavart, és már repültek is haza.

Otthon borzmama már kisírta a szemeit aggodalmában, el nem tudta képzelni, hol járhatnak gyermekei. Amikor megpillantotta őket Bella tündérrel, rögtön tudta, hogy valami baj történt. Gyermekei el is meséltek neki mindent őszintén, néha szipogva, néha Bella tündér segítségével.

Amikor anyjuk mindent megtudott és megértett, karjaiba vonta két gyermekét, megcsókolta őket, és ezt mondta nekik:

-Ne feledjétek soha: egy anyának az a legszebb ajándék erre a napra, ha gyermeke mosolyog és átöleli karja.