A néma hercegnő

A néma hercegnő.

A néma hercegnő

Mese, mese mátka, pillangós határban

volt egyszer egy király nagy Meseországban.

Nagyon jó király volt, mindenki szerette,

de szívét gyötrelmes bánat emésztette.

Kedves hitvesével csak azon töprengett:

miért nem adott a sors nekik gyermeket?

Már lassan belátták, hogy minden hiába,

mikor egy anyóka érkezett a várba.

Azt állította, tud arra megoldást,

hogy ne várják hiába azt a gyermekáldást.

A tanács vezére, mikor ezt hallotta,

gyanúját a bölcsekkel mindjárt megosztotta:

„Jól gondolom én, hogy e némber veszélyes?

A király ővele mégis oly kedélyes.”

Egyetértettek a bölcsek főnökükkel,

mentek, s közölték ezt királynőjükkel.

De ő nem hitt nekik, szerinte koholmány,

hogy az egy álruhás, vén, gonosz boszorkány.

Pedig igazuk volt, elhihette volna,

s az álmatlan éjszakák elkerülték volna.

Velejéig gonosz volt ez az anyóka,

mint a varjú, aki rászállt a karóra.

A király öccsével régen kifundálták,

hogyan gyengítsék meg a testvér hatalmát.

Ha a születendő királyi kislánykát

valamilyen szörnyű átokkal sújtják,

a királynak akkor csak arra lesz figyelme,

hogy gyermekét abból a nagy bajból kimentse.

A boszi már eddig is sok bájitalt főzött,

valaki megitta, s a gonoszság győzött.

A testvér ezért is szövetkezett vele,

tudta, bájital kell, s megvalósul terve.

A banya keveri, gyorsan kész a lőre,

ha egy nő megissza, anya lesz belőle.

A királynőnek ez az utolsó szalmaszál,

melyet a boszorka készséggel felajánl.

„Nem bánom, adja a varázsitalt nekem,

egy életem, megiszom, csak legyen gyermekem!”

Alighogy megitta az asszony a bájitalt,

a boszorkány, hipp-hopp, azonnal elinalt.

Mielőtt az őrök elfoghatták volna,

héthatáron túl járt a gonosz boszorka.

A királykisasszony mikor megszületett,

rögtön látszott rajta, hogy gyönyörű gyermek.

Mégis szülei rá rémülettel néztek,

mert a gyermek nem sírt, s ettől nagyon féltek.

Gyorsan híre is ment az egész országban:

néma a kislánya a királyi párnak.

Szépsége egyre nőtt, ahogy cseperedett,

de sajnos néma maradt, egy hangot sem ejtett.

A királyt és párját gyötörte a bánat,

az öröm, vidámság elhagyta a várat.

Tudós orvosokat hívatott a király,

segítsenek lányán, a pénz nem akadály.

Így történt meg, hogy az átok hatására

a gonosz testvérnek bejött számítása.

Egymást kerülgették bölcsek és orvosok,

a király vagyona napról napra fogyott.

Nem törődve népe s országa sorsával,

csak az aggasztotta, mi lesz a lányával.

Ahhoz, hogy tudjon több tudóst fizetni,

nem átallott dupla adókat kivetni.

Magára haragítva birodalma népét,

sokan támogatták inkább a testvérét.

Az ki is használta nyomban e helyzetet,

s így esett, hogy hamar a trónra kerülhetett.

De tudták a királynak hű alattvalói,

minden új ígéret hamis, nem valódi.

Az új király nem hoz a népre, csak romlást,

ezért a bölcsekkel ezt a döntést hozták:

„Segítenünk kell most a királyi párnak,

így vethetünk véget ennek az ármánynak.

Az átok ellenszerét, azt kell megtalálni,

csak így fog az ország rendje helyreállni.

De mivel mi magunk csak keveset érünk,

a tündérkirálytól segítséget kérünk.”

Örömmel fogadták e pompás ötletet,

s nyomban indították a legjobb követet.

Hamar meg is lelete tündérkirály honát,

ott rögtön elmondhatta jövetele okát.

Tündérkirály menten kezdett intézkedni,

tudta, csak egy tündér képes segíteni.

Hívatta hát Bellát, a fürge kis tündérlányt,

induljon, s törje meg a boszorkány átkát.

Adott mellé segítségnek néhány ügyes tündért,

útnak indította, s kívánt sok szerencsét.

Tudta azt jól Bella, ahogy minden tündér,

a boszorkány ott él, ahol sosincs napfény. 

Boszorkányváros e rút helynek a neve,

élő, ha jót akar, elkerüli messze.

Hőseink tudják ezt, de most nincs mit tenni,

muszáj a félelmet valahogy legyőzni.,

Bella tündér, szerencsére, bátor volt és merész,

társai érezték, itt nem lesz semmi vész.

Mindaddig nem is volt, míg a célt elérték,

a kapun átjutás könnyű lesz, remélték.

Ebben azonban jó nagyot tévedtek,

a kapu őrzőitől majdnem megdermedtek.

Az életük valóban nagy veszélyben forgott,

ott három vérszomjas vadállat vicsorgott.

Mitévők legyenek, hisz nincs náluk fegyver,

anélkül itt győzni -  meg ne próbáld, ember!

Még jó, hogy a tündért más fából faragták,

nem adja fel könnyen, ha egyszer belevág.

Nála nem egyéb, mint varázspor a fegyver,

senki nincs veszélyben, a tündér nem árt ezzel.

Elkábít, elaltat, megszédít csak vele,

és ez éppen elég, hogy célját elérhesse.

Bella is ezt tette, tündérport fújt széjjel,

a vadállat szippant, s alszik egész éjjel.

Így jutottak be hőseink a várba,

de nem tudták, hol a boszorkány konyhája.

Tartottak attól is, hogy majd a vén banya

észreveszi őket, s a tervet hátráltatja.

Amint lopakodtak teremről teremre,

egy pici kis béka ugrált velük szembe.

Meglepődve nézték, ide ez hogy került,

de mikor megszólalt, minden kiderült.

„Ne ijedjetek meg, én segítek nektek,

érzem jóságotok, így én is remélhetek.

Királyfi voltam még nem is olyan régen,

ifjúkorom vidáman, boldogan éltem.

De bátyámnak nagyon útjában lehettem,

s egy nap úgy ébredtem, hogy rút béka lettem.

Láttam, ki varázsolt, hát hozzá eljöttem,

de segítség nélkül eddig nem győzhettem.

Tudom, a szereket hol főzi a banya,

most épp jókor vagyunk, ő nem jött még haza.”

Nem is haboztak hát, követték a békát,

szerencsére nyitva találták a konyhát.

Ott mennyi üveg volt egymás alatt, fölött!

Hogy igazodnak el a sok varázsszer között?

Nem kell megijedni, mert a kicsi béka

megleste, hogy egy rést rejt az egyik tégla.

Banyánk ott tartotta az ellenszereket,

csak kilopják onnan, s mehetnek, végeztek.

Ez így szép lett volna, ámde időközben

hazaért a banya, berontott dühödten.

Kergette volna ki a nem várt vendégeket,

nem figyelve közben Bella tündérünket.

A polcon szárnyával egy kis örvényt kavart,

bájitalok között ezzel keltett zavart.

A banyára éppen ráborult egy lőre,

s lássatok csodát, egér lett belőle.

De ez még mind semmi, beszaladt a macska,

ráugrott és rögtön, szó nélkül bekapta.

Így most már elhárult minden akadály,

a nap is kisütött, virulhat a határ.

Először a békát varázsolták vissza,

délceg királyfi lett, abban nem volt hiba.

Ő is csatlakozott a mentőcsapathoz,

tündérekkel tartott a néma királylányhoz.

A tündérpor segített, gyorsan odaértek,

Bella tündér szórta, és vígan repültek.

A bús királyi páros észrevette őket,

talán még semminek így nem is örültek.

A varázsszert a hercegnő meg is itta rögtön,

és csodák csodája, megszólalt: „Köszönöm!”

A szülők örömükben szóhoz sem jutottak,

Ölelték lányukat, örömtől zokogtak.

A királyfi szintén nem tudott szólani,

ki gondolta volna, a szépség így tud hatni!

A királylányt sem hagyta a fiú hidegen,

percekig nézték egymást szerelmesen.

Nem sokáig vártak, másnap házasodtak,

és máig is élnek, ha még meg nem haltak.