A medvebocsok és a vaddisznó

A medvebocsok és a vaddisznó.

A medvebocsok és a vaddisznó

Tündérszurdokba lassan beköszönt a tavasz, a tél már csomagol, bőröndjébe rakja a havat, szelet, mert látja, hogy már mindenki megelégelte a hideget, vacogást. Átadja helyét a tavaszi napsütésnek, hiszen a napocska szívet-lelket melengető sugaraira vágynak Tündérszurdok apró lakói.

Az erdő is éledezni kezd, egyre többször hallani már a kismadarak vidám énekét, és a téli álmukból felébredő állatok motoszkálását.

Medvemama is előbújt kis bocsaival, Marcival és Bercivel, miután jól kipihenték magukat az erdő mélyén védelmet nyújtó tágas barlangjukban. Mialatt medvemama a barlang takarítására készülődött, addig a kis bocsok elhatározták, hogy kergetőznek egy kicsit a fák között, elfutnak a tisztásig, hátha találnak ott játszótársakat.

- Mama, ugye megengeded, hogy játsszunk a közelben? – kérlelték anyjukat a kölykök.

- Megengedem, de  semmiképpen nem távolodhattok el messzire. A tisztáson túlra nem mehettek, és ebédre itthon kell lennetek! – parancsolta meg medvemama.

A két kis bocs örömmel szaladt is a fák közé, fogócskáztak, bújócskáztak, vidáman ugrándoztak.

Ahogy így önfeledten játszadoztak, észre sem vették, hogy egészen más irányba haladtak, mint amerre a tisztás van. Ám amikor orra buktak, mert egy gödörbe léptek, akkor torpantak meg, és eszméltek rá, hogy bizony igencsak eltévedtek. A gödörből vékony, visító hangokat hallottak. Ettől kissé meg is szeppentek, de az igazi félelem akkor tört rájuk, amikor haragosan búgó, morgó, röfögő hangot hallottak maguk mögött.

Marci gyorsan talpra ugrott, lehajolt testvéréhez, megragadta a karját, és azt kiáltotta:

- Fussunk!

De vajon mi volt az a szörnyű hang, amitől a két kis bocs így megrémült? Az bizony nem volt más, mint egy felbőszült vaddisznó mama, aki kis csíkos kölykeit védelmezte. Az történt ugyanis, hogy Marci és Berci a faágakkal lefedett malacfészekbe lépett, ezért botlottak meg. A kismalacok persze rögtön visítani kezdtek, a kocának pedig több se kellett, azonnal ott termett, hogy nekirontson a két medvebocsnak. Azok futásnak eredtek, de olyan sűrű volt a bozót mindenütt, hogy nem menekülhettek. Összekapaszkodva reszkettek, vaddisznómama meg vicsorogva közeledett feléjük.

Most mi lesz? A vaddisznó olyan bőszült volt, hogy bocsánatkéréssel, magyarázkodással nem tudták volna eltántorítani a támadástól. Már-már úgy érezték, hogy azonnal felnyársalja őket agyarával, amikor hirtelen előbukkant a semmiből Bella tündér, és kicsit sem tétovázva tündérport fújt a magvadult koca arcába, aki attól rögvest prüszkölni, könnyezni kezdett, és így a két halálra rémült medvebocs egérutat nyert.

Amikor kissé megnyugodtak, és úgy gondolták, már biztonságos távolságban vannak a vaddisznótól, nem győztek hálálkodni Bella tündérnek.

- Ha te nem jöttél volna, akkor talán soha többé nem látjuk viszont a mamánkat – rebegték elhaló hangon a kis bocsok.

- Az lehet – válaszolta a tündér -, de nélkülem haza sem találnátok.

A két bocs kémlelve nézett széjjel.

- Az igaz – hebegte Marci -, nagyon figyelmetlenek voltunk, nem lett volna szabad így elcsatangolnunk.

- Bella tündér, ugye nem hagysz magunkra minket? Ugye hazakísérsz? – pityeregte el magát Berci, és kérlelve nézett a tündérre.

- Csak nem gondoljátok, hogy itt tudnálak hagyni titeket? Mára elég ennyi veszély! Édesanyátok már biztosan nagyon aggódik, hisz már lassan uzsonnaidő van. Gondolom, nektek ebédre haza kellett volna érnetek, ugye? – kérdezte tőlük szigorúan, de barátságosan Bella tündér.

A két bocs nem válaszolt, csak félve egymásra pillantottak, és szemüket lesütve bólogattak.

- Nos, akkor indulás hazafelé, de szaporán! – utasította őket a tündér, és repülve megindult az erdei ösvényen, a két kis mihaszna meg orrát lógatva cammogott a nyomában.

Mivel Bella tündér ismerte a rövidebb utat, és szárnycsapásait is igencsak szaporázta, egykettőre megérkeztek a barlanghoz, ahol medvemama kezeit tördelve és könnyeit törülgetve várta haza gyermekeit.

Megpillantva a gyaloglástól elcsigázott bocsokat, szíve majdnem kiugrott a helyéből örömében.

- Végre itt vagytok! Már annyira aggódtam miattatok! – szorította magához kicsinyeit medvemama. - Szóltam Harkály Hédinek, hogy repüljön el a tisztás felé, és nézzen szét a magasból, hátha megpillant titeket, de sehol nem látta még a nyomotokat sem. De meséljétek csak el, mi történt veletek? Gondolom, Bella tündér nem véletlenül kísérget benneteket – kérdezte sokat sejtve, és könnytől fátyolos szemeivel nézett a tündérre.

A bocsok meg sem tudtak szólalni, de Bella szép nyugodtan elmesélt mindent a még mindig szorongó mamának. Ő, miután hallotta az egész történetet, határozottan így szólt gyermekeihez:

- Ugye, tudjátok, hogy helytelen viselkedésetekkel nagyobb bajt is okozhattatok volna!  A kis vadmalackák még aprók, törékenyek, gyámoltalanok. Mindannyiunk kötelessége, hogy óvjuk őket. Mamájuk az ő védelmükben támadt rátok, különben barátságos, kedves az erdőlakókkal. Most azonnal indulunk, és közösen felkeressük, és ti bocsánatot fogtok kérni, amiért ilyen óvatlanok voltatok. Bella tündér, ugye te is elkísérsz minket?

- Természetesen. Szeretném látni, hogy minden jóra fordul, és a kellemetlen kaland szerencsésen végződik.

- Akkor indulás! – adta ki a parancsot medvemama, aki visszanyerte nyugalmát, és a kocával való ismételt találkozástól reszketni kezdő bocsait kézen fogva megindult a csapáson. Bella tündér felettük repülve kísérte őket.

A vadmalacok fészkéhez érve látták, hogy a koca éppen szoptatja kicsinyeit, de amint észrevette, hogy kik közelednek feléjük, felugrott, és újra támadásra készült.

- Kedves Röfi Rézi, kérünk, nyugodj meg! – szólt medvemama barátságosan. – Békés szándékkal jöttünk. Két bocsom az iménti viselkedéséért szeretne tőled és malackáidtól bocsánatot kérni. Jól mondom, gyerekek? – nézett rájuk kérdően és szigorúan a mamájuk.

Azok ketten fel sem mertek emelni a fejüket, csak alig hallhatóan, szipogva ennyit mondtak:

- Bocsánatot kérünk, amiért figyelmetlenségből a fészekre tapostunk, nem volt szándékos.

Röfi Rézi meglágyult a szepegő bocsok láttán, és mosolyogva simogatta meg a két rosszcsont buksiját.

- Nem haragszom rátok - szólt kedvesen -, de azt ajánlom, hogy a jövőben mindig nézzetek a lábatok elé is, hiszen a földön, a növények között, az avarban is sok kis állat él, akik nem tudnak elbújni a tappancsaitok elől.

Most Bella tündér szólalt meg mentegetőző hangon:

- Kérlek, nekem is bocsáss meg a tündérporért, csak ezt a két lurkót akartam megvédeni!

- Rád nem is haragudtam – felelte lágyan a koca -, hiszen tudom, hogy a tündérporod nem ártalmas. És jól ismerlek: azt is tudom rólad, hogy minden bajba jutott számíthat a segítségedre, hisz a szíved csupa jóság és szeretet.

Miután mindent megbeszéltek, barátságosan kezet nyújtottak egymásnak. Röfi Rézi folytatta éhes malackái etetését, a bocsok mamájukkal és Bella tündérrel visszamentek a barlangba, ahol jó étvággyal elfogyasztották medvemama ebédre készített finomságait, és még hosszasan beszélgettek addig, míg teljesen beesteledett. Ekkor Bella tündér elköszönt tőlük, medvemama lefektette álmos bocsait, majd hamarosan ő is elszenderedett.

Kívánjunk nekik mi is jó éjszakát!