Az őztestvér megmentése (mese prózában)

Az őztestvér megmentése (mese prózában).

Lágy tavaszi szellő fújdogál az erdőben, az első virágok jelzik, hogy a természet újraéledt. A két őzestvért a rétre hívogatja a nap egyre erősödő fénye. Rájuk is fér egy kis vidámság, hisz szomorkodtak eleget a télen. Félix és Frici akkor vesztették el szüleiket, de nincs félelem a szívükben, mert nagyon szeretik egymást.

Amint társaikkal vidáman játszottak az erdő szélén, egyre beljebb kerültek a sűrűbe, ahol nem figyeltek a rájuk leselkedő veszélyre.

Egyszer csak Frici egy dróthurokba lépett. Az egy félelmetes csapda, amit az orvvadászok használnak az ártatlan kis vadak megszerzésére.

Fricit testvére és társai aggódva vették körbe, de ebből kimenteni lehetetlen volt.

Hirtelen hangokat hallottak. Megérkeztek az orvvadászok. A társak nyomban kereket oldottak, de Félix ott maradt, elrejtőzött a bokrok közé. Mindenképpen látni akarta, mi lesz most szegény testvérével.

A gonosztevők megkötözték a kis rabot, majd egyikük a vállára vette, és megindultak az erdő szélén álló kis ház felé. Ott aztán a rémülettől félholt őzikét bezárták egy ólba.

Félix mindent alaposan szemügyre vett, és visszatért társaihoz. Ők remegve bevallották neki, a rémülettől futottak el, de már nagyon szánják-bánják, hogy cserbenhagyták társukat.

Félix elmesélte, amit látott, és arra biztatta barátait, hogy együtt próbálják meg kiszabadítani Fricit. Mindenki lelkesedett az ötletért.

Az éjszaka leple alatt indultak. Szerencséjük volt, a telihold csodás fénye világított az erdőre, így gyorsabban érhetnek a céljukhoz.

Amikor a házikó közelébe értek, az egyik fánál megtorpantak, mert az ágak között egy tündért pillantottak meg, aki keservesen sírt.

-Elárulod nekünk, miért sírsz?–kérdezte tőle Félix.–Talán tudunk neked segíteni.

-Bella tündér vagyok, és elvesztettem a tündérporomat–felelte, és még keservesebben kezdett sírni.

-Ha elmondod, mit kell keresni, szívesen segítünk, bár nincs vesztegetni való időnk–ajánlotta fel segítségét Félix.–Tudod, a testvéremet orvvadászok ejtettél foglyul, az ő kiszabadítására indultunk–magyarázta az őz.

A tündér abbahagyta a sírást, és gyorsan eldarálta, hogy egy pici tasakban őrizte a port a szárnya alatt. Apjától kapta ezt a varázsszert, aki figyelmeztette, hogy az soha nem kerülhet idegen kézbe, mert mások bajt okozhatnak vele.

-És most én leszek az oka, ha katasztrófa történik!–fakadt sírva újra a tündér.

-Megleljük a tündérporodat, cseppet se búsulj!–mondták a többiek, és már indultak is keresni.

Jó szaglásuk hamar célra vezette őket. Egy süni tüskéire akadt a kis tasak, az meg mit sem sejtve vitte magával. Az őzek megállították, és visszakérték tőle a „zsákmányt”. Sün Soma készségesen visszaadta, hiszen el sem vette.

Miután meglett a tündérpor, Bella nem győzött hálálkodni.

-Most rajtam a sor, hogy segítsek nektek! Elkísérlek benneteket, biztosan hasznotokra lehetek. -jelentette ki.

Így a kibővült mentőcsapat, bízva az akció sikerében, folytatta útját a ház felé.

Hamar odaértek. Füleltek, de csak Frici szipogása törte meg az éjszakai csendet. Gyorsan akartak cselekedni: csendre intették a kis rabot, majd megpróbálták kinyitni az ajtót. Igen ám, de akkor látták, hogy az bizony nem csak egyszerű retesszel van bezárva, hanem egy lakat lóg rajta. Körülnéztek, de a kulcsot sehol nem látták. Azt bizony a gazemberek magukkal vihették.

-Akkor most itt hagytok?–szólt ki erőtlenül és szomorúan Frici.

-Már hogy hagynánk itt!–csattant fel Bella tündér  Egyet se félj, amíg én itt vagyok!–mondta határozottan, és már kezdte is a varázslatot. Pálcája és a tündérpor segítségével egykettőre leoldotta az ajtó pántját, és a kis rab szabad lett. Eloldozták köteleit, majd Bella tündér még egy kis tündérporral orvosolta sebeit, és futottak vissza az erdőbe, hátra sem néztek. Bella előttük repülve mutatta az utat.

Másnap őzek és szarvasok Bella tündér irányításával összeszedték valamennyi dróthurkot, így egy időre megszűnt a veszély.

Ennek minden erdőlakó örült, s vidám dal szállt körös-körül.