Benedek, a zsémbes borz

Benedek, a zsémbes borz.

Benedek, a zsémbes borz,

mindig zsémbes, mérges volt.

Mosolyogni nem látta még erdő népe.

folyton durcás volt a képe.

’Hogy az évek múltak egyre,

borzunknak csak zordabb lett a kedve.

Morcak morca, Benedek!

Sopánkodott eleget!

Nyáron a melegből lett elege,

télen hiányzott a nap heve,

ősszel sár keserítette,

s a tavasz se’ derítette

jobb kedvre a zsémbes borzot,

morcosan járt-kelt és morgott:

„Itt a tavasz, itt a tavasz!

A nóta mindig ugyanaz!

Felfordulás! Zenebona!

Úgysem megyek én el oda!

Köszöntik a kikeletet…

Láttam én már épp eleget

kis virágot, selymes barkát,

mért kell ezért csinnadrattát,

tavaszi bált rendezni?

Erdő csendjét felverni?

Megunta az erdő népe,

hogy fancsali borzunk képe,

s nem hallanak tőle mást,

csak panaszt, siránkozást.

Összegyűltek, tanakodtak,

súgtak-búgtak, sutyorogtak.

Ahogy döntöttek, úgy tettek:

a morc borz után eredtek.

Settenkedtek, lopakodtak,

Fák tövében meglapultak.

Úgy figyelték Benedeket,

Ki borzongós csombort szedett.

Megkérték a fülemülét:

Selymes mező bűvös füvét

rejtse a borz kosarába.

Csak Benedek meg ne lássa!

Így történt, hogy Benedeket,

- ki zsémbelt már épp eleget -,

selymes mező bűvös füve

varázsolta jókedvűre.

Morcok morca, Benedek!

Bút, bánatot feledett!

Kacagott és kuncogott,

pukkadozva vihogott,

egyenesen vihorászott,

fára mászott és hintázott.

Benedek dehogyis bánta,

hogy elszakadt a nadrágja.

Kosarát a földhöz vágta,

szaladt, szaladt el a bálba.

Azóta is ott mulat,

Kurjongat jó nagyokat.

még biztosan ott éred,

örül majd, ha felkéred!