Benti, a boszorkány

Benti, a boszorkány.

Emlékeztek még arra a mesémre, amelyikben a boszorkány, azzal szórakozott, hogy aki szembe jött vele azt elvarázsolta?

Arra is emlékeztek, hogy mi történt vele? Hogy a jóságos hóember kedves, nyugtató szavaitól minden megváltozott?  

Igen minden, még a boszorkány is. Benti szívét jóleső érzés járta át, lelke megtelt őszinte, igaz szeretettel. Mert eredendően nem volt gonosz, csak addig-addig üldözték, zaklatták, szekálták, hogy egy időre megkeseredett. A jóságos hóember, azaz a tündér szavai viszont mélyre hatoltak a szívében. Akkor ébredt rá arra, hogy amit tett, az helytelen volt, s megfogadta, hogy megváltozik.

Na de folytassuk is a mesét. Figyeljetek jól!

Valamikor réges- régen élt, valahol Fliuri környékén. Hosszú fekete ruhát viselt fekete kendővel. Orra görbe, és ormótlanul hosszú volt, az álla hegyes, lefelé álló. Elég rút volt a külleme. Nappal aludt, viszont éjszaka erdők-mezők, hegyek-völgyek fölött repdesett a cirokseprűjével:- ssss- ssss, ssss- ssss surrogott- burrogott a hangja. De nem féltek tőle, mert tudták azt, hogy hiába az a csúf küllem, de belül igenis jó ember. A múltbeli gonoszságát, már minden élő réges- régen megbocsátotta.

Egyébként, tudtátok, hogy gyógyító képességekkel rendelkezett? Bizony! Óvta, védte, gyógyította a természetet és az ott élő állatokat. Nagyon sokat olvasott, szomjazta a tudást. Ha valamire nem tudta a megoldást, hiába volt bölcs, nagy tudású, nem szégyellte ilyenkor elővenni vaskos könyveit és addig lapozta, addig olvasta, amíg rá nem jött a megoldásra.

Történt egyszer, hogy egy vadkant állandóan hátfájás gyötört. Visítozott fájdalmában: - uíííí- uíííí, uíííí- uíííí. - Meghallotta ezt Benti, leszállt a söprűjéről, és azt a fának támasztotta. – Miért visítozol? Mi a baj? Tudok segíteni? – kérdezte. - Nem bírom már elviselni a fájdalmakat. Tegyél velem, amit akarsz, csak gyógyíts meg – mondta a vadkan. Benti azon nyomban nekiállt a beteg kúrálásának. Mivel ismerte az orvoslás minden csínját-bínját, és a vadkan feltételek nélkül rábízta magát, hamarosan meg is gyógyult.  Hálás szívvel köszönte meg Bentinek a segítséget.

Egy másik alkalommal egy tolvaj lopakodott egy csillogó-villogó kalitka felé. Valaki elveszíthette. Nagyon megtetszett neki és úgy gondolta, hogy a csőrében hazaviszi. A kalitka azonban túl nagy volt hozzá. Ráadásul az erőlködés hatására ide-oda ütődött és akkorát kondult, hogy megrettent: - még meghallja valaki, és elorozza tőlem, - ezért, hogy ne hallja a hangot mindkét fülét befogta. Az ám, de Benti mégis észrevette, leszállt a söprűjéről, és azt a fának támasztotta. – Mit csinálsz te szarka? Azt hittem, te ennél ravaszabb, okosabb vagy! – A szarka nagyon elszégyellte magát: - Bocsánatot kérek! Ne haragudj, de olyan fényes volt… csillogó-villogó… szegte le bűnbánatosan a fejét. – Rendben van, megbocsátok. Máskor ne tégy ilyet! – Rendben! – lélegzett fel a kis tolvaj, azzal, huss, elrepült.

Az út mentén egy kis hűs vízű patak folydogált. A vadak nagyon örültek neki, mert itt volt az egyetlen lehetőség arra, hogy szomjukat olthassák.

Egyszer arra járt a kicsi gida és beleesett a patakba. Sírt-rítt keservesen: - Beő-beő, beő-beő. - Benti észrevette, leszállt a söprűjéről, és a fának támasztotta. Keresett egy hosszú farönköt, megtámasztotta egyik végét a vízben, másikat a parton.- Gyere, mássz ki! – mondta a gidának, az így is tett. – Köszönőm szépen, hogy segítettél!- rebegte. – Nagyon szívesen! – felelte.

Benti nagyon sok jót cselekedett. Segített eloltani a tüzet, amikor a turisták zsarátot hagytak szalonnasütés után és az belobbant, vagy amikor a megtelt kukából a szél kifújta a szemetet összeszedte, bezsákolta és még sorolhatnám.

Benti, a jóságos boszorkány így óvta, védte, gyógyította a természetet és az ott élő állatokat.