Berike

Berike.

Hol volt, hol nem, élt egy távoli vidéken egy szeretnivaló, de egy kicsit butácska bárányka, akit Berikének hívtak. Hogy miért pont így hívták, az a mese közben ki fog derülni. 

Tehát. Történt, hogy egy nyári alkonyatkor Berike a szokásos esti sétájára ment a mező mentén, ahol lakott, mert igaz, hogy butácska egy jószág volt, de nagyon kíváncsi is. Szóval ott baktatott a mezőt és az erdőt elválasztó úton, és közben dúdolgatott. 

– Engedjetek bee a kertetekbee, hadd legelésszek a veteményesetekbee...

De itt abbahagyta, mert meglátta az erdő szélén a Rókát. Rögtön oda is sietett a rókához, és megszólította:

– Szia, Róka! Mi újság? Bee? 

De a róka rá sem hederített, csak bámult a távolba. Ezen Berike egy pillanatra elcsodálkozott, de azért folytatta:

- Figyusz, Róka! Bee! Megmondanád, hogy mit bámulsz ennyire? Bee?

Mire a Róka a fejét meg se mozdítva csak így válaszolt Berikének:

- Nézz oda, - és jobb első mancsával mutatta az irányt. Berike értetlenül kérdezte:

- Oda nézzek? Bee? 

- Nem oda be! -, mondta a róka, - csak oda!

Berike pislogott egy kicsit, és próbálta rendezni a gondolatait, hogy mégis hova nézzen. Végül így szólt:

-De hát te mondtad, hogy nézzek oda! Bee! 

A róka érezte belül, hogy ez a párbeszéd nem vezet sehova, így aztán nemes egyszerűséggel elkapta Berike butuska fejét, és abba az irányba fordította, amerre ő is nézett. 

Az a látvány, ami Berikét fogadta, teljesen elkápráztatta, és csak annyit tudott mondani, hogy:

- Azt a k...va! Ja, és bee! 

És mindketten megbabonázva nézték a mező szélén álló, nagyfeszültségű vezetékoszlopot görcsösen szorongató, göndör, aranyhajú kisfiút, aki egész testében remegett, miközben szemei szikrákat szórtak, és néha furcsa, sistergő hangokat hallatott. 

- Te -, szólalt meg először Berike, - hát ez meg ki? Bee.

- Hát Ő…  aki megszelídített. Ő a Kisserceg!!