Sopolya király | 6. mese

Sopolya király | 6. mese.

Szépen sütött a nap, miközben folytatták útjukat a Lápos-rét és a Varangy-tó féle. Lotti, a kutyus természetesen össze-vissza rohangált. Kergette a lepkéket, a bogarakat, ugatta a gyíkokat, meg csupa olyasmit csinált, amit egy ilyen kiskutyának illik. Lotti ugrálás közben megpillantott az út mentén egy békát, ami látszólag békésen szunyókált.

- Na, végre egy béka, ezt most jól megijesztem! - gondolta Lotti, és már ugrott is a béka elé. Hangosan ugatni kezdett, de a béka unottan felpillantott rá, és csak ennyit mondott: — Na mi van, csak ennyit tudsz? 

Ettől Lotti úgy elcsodálkozott, hogy elfelejtett ugatni, és kérdően a fejét kicsit félrehajtva csak ennyit tudott kinyögni: - Te tudsz beszélni?

- Igen - felelte unottan a béka -, de bár ne tudnék! Gondoljatok csak bele: itt napozok a kedvenc napozóhelyemen, és ha erre jár - márpedig erre jár - mindenféle királykisasszony és rám köszön, én balga, udvarias békalétemre visszaköszönök neki. Ők meg rögtön megbolondulnak, és visítva kapnak fel azzal a szándékkal, hogy csókolgassanak, mégpedig a számon, mondván, hogy én biztosan egy elvarázsolt és jóképű királyfi vagyok, akin csak csókkal lehet megtörni a gonosz varázslatot. Láttatok már közelről óriásira tátott szájat? Ijesztő! 

- De hát akkor miért nem mész vissza a tóhoz a többiek közé? - kérdezték a lányok és Sír Letsho, a lovag, az erdők s tavak élőlényeinek óvója és védője.

- Azért - felelte a béka -, mert azok ott mind tiszta gyagyák: sípolnak, kerepelnek, dobolnak! Még a gólyák is elmenekültek, nem bírták azt a bolondok házát, amit az ottani társaim művelnek. Átok ül a tavon! Elmondom mi történt. Régen, mikor még rendes életet éltünk mi békák, olyan egyszerű volt minden: reggel kuruttyoltunk, délben napoztunk, szunyókáltunk, közben tömtük magunkba a szúnyogokat, meg rettegtünk a gólyáktól. Szóval egy szó mint száz, éltük a békák egyszerű, unalmas életét. Este pedig szerenádot adtunk a tónál élők örömére. De egy este minden megváltozott! Éppen kezdtünk volna szerenádot adni egymásnak, amikor kutykurutty és brekeke helyett felzendült több ezer béka torkából váratlanul az, hogy “Békaváros, Békaváros, hej-hej, Békaváros!” Meg az, hogy “Rá-rá, hajrá!” Vagy “le a gólyákkal!” 

Na attól meg teljesen kiborulok, amikor azt skandálják a vezérbéka irányításával, hogy “Reszkess gólya, ne szállj a tóra! Hess! Hess! Hess!” Na meg azt, hogy “Naaaaaa?! Ki a király?”, és egyszerre zúg több ezer béka torkából, hogy “MI VAGYUNK A KIRÁLY! Mi VAGYUNK A KIRÁLY! HAJRÁ-HAJRÁ-HAJRÁ!” 

Az még rendben van, hogy tudnak beszélni valami csoda folytán, de ez a szurkolói mánia szerény véleményem szerint nem normális. Ezért aztán itt az út mentén töltöm napjaimat. Ha már választhatok, inkább a bolond királykisasszonyok, mint az az őrültek háza a tónál. 

A vándorok úgy döntöttek, egy nap ide vagy oda biztosan nem számít, maradnak és utána néznek, mi okozta ezt a hirtelen változást a békák életében. 

És hogy mi? Az egy másik történet.