Hüm-hüm

Hüm-hüm.

Valamikor nagyon nagyon régen az emberiség hajnalán, egy szép nyári délelőtt, mikor is a Homo erectus
csapat éppen készült átvágni a szavannán, váratlan dolog történt. A vezetőjük hirtelen megállt, és a csapata
felé fordulva megszólalt:

- Na jó, nekem ebből elegem van! Baromira unom már ezt az örökös hümmögést meg mormogást, ha valamit akarunk közölni a másikkal. Tehát innentől beszélni fogunk egymással, és mindennek nevet adunk! Szóval engem mostantól Ferinek hívjatok! - jelentette ki Mostantól Feri. Erre a többi Homo erectus nagyon komolyan elkezdett hümmögni, ami azt jelentette, hogy ők idáig is Ferinek hívták egymás közt, vagyis Hüm-hümnek. Így aztán nem értették, mi a baja. Ezért rögtön meg iskérdezték tőle, hogy most mi a gond, ami így hangzott: Hüm-hüm? Mostantól Feri idegesen így válaszolt társainak:

- Hát nem értitek! Nem lehet mindent hümmögéssel és mormogással kifejezni, legyetek fejlődő képesek! Vegyünk egy példát ott van az a nagy, szőrös, hosszú ormányú állat. Azt mától hívhatnánk mamutnak!

A többiek erre összenéztek és szinte egyszerre kezdtek el hümmögni, mivel ők eddig is mamutnak hívták azt a nagy, szőrös, hosszú ormányú állatot, vagyis hüm-hümnek. Sőt, a kicsinyeit meg hümi-hüminek. Aztán ott van még ugye a kardfogú oroszlán, azt meg Brr-Hüm-hümnek hívták, tehát felmerült bennük a jogos kérdés, hogy hol itt a probléma hümmögték kérdően. Mostantól Feri kétségbeesetten próbálta őket győzködni:

- Figyeljetek, - mondta - mától mindegyikőtöknek lehetne saját neve. Neked - mutatott a hozzá legközelebb álló társára -, lehetne mondjuk Lajos!

Erre a frissen elnevezett Lajos nagyon sértődött hümmögéssel kérte ki magának azt, hogy őt Lajosnak hívják, mivel ő lány, csak kicsik a mellei ezért nem látszanak a szőr alatt. Erre Feri úgy oldotta meg a dolgot, hogy Lajos helyet a Lucy nevet adta neki, ami Lucynak tetszett is. Habár halk hümmögéssel jelezte Feri felé, hogy ő nem Australopithecus, de elnézi Ferinek ezt a kis tudatlanságot, amit egy kis rosszalló, fejcsóválós hüm-hümmel jelezett is. Igaz, előtte Hüm-hümnek hívták, vagyis Valériának, de ez igazából nem tetszett neki.

Erre a többi Homo erectus is új nevet akart, és ezt nagyon határozott hümmögéssel adták Mostantól Feri
tudtára. Feri azzal csendesítette le őket, hogy majd annak is eljön az ideje. Feri ezek után nagyon belelkesedett, és így folytatta:

- Tudjátok, majd valamikor a messzi jövőben az egyik leszármazottunk, valami Puccini nevű, megemlékezik rólunk egy szép dallal, aminek a Hümmögő kórus címet adja. És még valami! Ugye látjátok azt a felénk rohanó, hegyes szarvú állatot?

Mire a csapat egy egyöntetű hüm-hümmel válaszolt.

- Na, azt mostantól orrszarvúnak fogjuk hívni. Azt meg, hogy egyre közeledik, meg csökkenő távolságnak. És amit most fogok csinálni, azt meg futásnak!

És ezzel Feri nekiiramodott a feléjük robogó orrszarvú elöl, a többiek meg száguldva utána át a szavannán, hogy elérjék az első fát, ami menekülés közben útjukba kerül. Ott a fán, a naplementében Mostantól Feri elgondolkodott, hogy talán nem is kell siettetni ezt a beszéd dolgot. Majd így szólt a többiekhez:

- Hüm-hüm, vagyis jó éjszakát.