Bogi és a jócselekedet

Bogi és a jócselekedet.

Bogi és a jócselekedet

Nagyi és unokája, minden nap tettek egy nagy sétát a hozzájuk közel álló városrész körül. Hagyománnyá vált a közös program, amelybe még az időjárásnak sem hagytak bele szólást. Ilyenkor kirakatokat nézegettek, járókelőkkel beszélgettek, pocsolyákat számoltak, és természetesen szó esett a világ kisebb-nagyobb dolgairól is. Körútjuk során szerzett új élményeik jó témaként szolgáltak lefekvés előtti beszélgetéseikhez. Nagyi szerette, amikor az apró kis gyerekszáj kérdezésre nyílt és tágra kerekedett szemmel hallgatta válaszait. Mivel aznap este érezte, hogy vesztésre áll a párnacsatában, így hát jobbnak látta meglengetni a fehér zászlót, jelezve , hogy feladja a hősies küzdelmet. Igen ám, de ezzel kérdések lavinaszerű áradatát szakította magára, esélyt sem adva a jól megérdemelt pihenésnek.

– Nagyi, ki volt az a bácsi, aki ott ült ma a bolt bejárata előtt? – kíváncsiskodott a maga ötévnyi tapasztalatlanságával Bogi, feltéve az est első ominózus kérdését.

– Nem ismertem. – válaszolta nagyi egyértelműen. Bogi viszont nem érte be ennyivel, tovább faggatózott.

– Akkor miért adtál neki ételt ? És a sáladat is a nyakára tekerted. – Arcocskája egyre izgatottabb lett, tekintete egyre csak fürkészte az idősödő asszonyt magyarázatot várva.

– Nem ismertem... De tudtam, hogy szüksége van a segítségünkre! Tudod Katicabogárkám, nem mindenkinek van pénze ételt, vagy meleg ruhát vásárolni magának. Sőt! Van, akinek ilyen pihe-puha ágyikója sincs , mint a tiéd. – Így kezdett el unokájának mesélni a szegénységről, az élet árnyékosabb oldaláról és igyekezett a jótékonykodás magvait is mélyen elültetni benne.

– Kicsi Katicám! Mindig jusson eszedbe, hogy adni jó és nemes dolog! -  Hangzott a további magyarázat.

– De hiszen nekem alig van pár fillér a malacperselyemben! – Rázta meg Bogi a rózsaszín, porcelánból készült pénzgyűjtő eszközt.

– Adni nemcsak a sokból lehet, a nagyon keveset is el lehet osztani, Katicám! Egyébként sem kell csupán pénzre gondolni. Adhatunk ételt, ruhaneműt, már nem használt játékot, bármit, amire a segítségre szoruló embernek a legnagyobb szüksége van. Előfordul, hogy egy nagy ölelés az, amit adnunk kell, szívünk szeretetéből kanyarintani neki egy picurka darabot! Bogi figyelmesen hallgatta nagymama elbeszélését és reakciójából ítélve megértette mondanivalója lényegét. Egy hirtelen mozdulattal lepattant az ágyról, majd kisvártatva visszatért egy meleg sapkával és almával a kezében.

– Ezt holnap odaadhatom neki, ha ismét találkozunk vele? – kérdezte bátortalanul.

– Hát persze! – vágta rá nagyi a választ. – De most már feküdj ide mellém, aludj, reggel korán kelünk. Bogika ajándékozásra szánt adományaival együtt bújt be az ágyba, de álomba szenderülése előtt még megjegyezte :

– Reggel rajzolok neki valamit! A legjobban talán egy szívecskének örülne. – morfondírozott mosolyogva, majd behunyta a szemét. Nagyi még hosszasan nézte kis unokáját és széles mosollyal nyugtázta életrevaló személyiségét. Tudta, hogy felnőttként megállja majd helyét ebben a világban csupaszív természetének köszönhetően.

– Jó éjt! – súgta Bogi fülébe, miközben őt is elnyomta az álom.