Béni, a hasfájós hulladékgyűjtő

Béni, a hasfájós hulladékgyűjtő.

Béni, a hasfájós hulladékgyűjtő

A zöld, hét emeletes panel lakás sarkában éldegélt három, gyermekkori jóbarát. Hogy kik voltak őt? Alfréd, Béni és Tóbiás a hulladékgyűjtő tartályok. Színesre festett uniformisban mágnesként vonzották magukra a járókelők figyelmét. Alfréd kék ruhában parádézott, Béni sárga öltözékben tetszelgett, míg Tóbiás a zöld legharsányabb árnyalatát öltötte magára. A változó időjárás ellenére sem hagyott fel jókedvük. Ha esett az eső, fújt a szél, vagy hétágra sütött a nap, ők akkor is szüntelenül mosolyogtak a nagyvilágba. Minden nap izgatottan várták az égbe magasló társasház lakóit, hogy meg töltsék őket újhasznosításra váró szemétdarabokkal.

– Béni, ma olyan sápadtnak tűnsz. Nem érzed jól magad? – érdeklődött Alfréd, a papír gyűjtő aggodalmasan. Nyugtalanította pajtása rossz kedve, aki még sosem tűnt ennyire lehangoltnak.

– Nem is tudom. Olyan furcsa érzésem van. Kissé émelyeg a gyomrom. – válaszolta Béni keserű szájízzel.

– Nem lehet, hogy túl sokat fogyasztottál a reggeli buszra váró gyerkőcök üdítő italos flakonjaiból? – kérdezte Tóbiás, a zöldhasú, üvegeket faló óriás, gyanakvó tekintettel.

Béni, gondolkodóba esett. Talán falánk jelleme az, ami erre a következtetésre engedte juttatni barátait, de saját véleménye szerint még sosem ette túl magát.

– Kikérem magamnak a feltételezést! Igaz, hogy szeretem a hasam, de mindig tudom hol a határ. – felelte sértődötten.

– Nem kell mindjárt felhúzni az orrodat! Nem bántásként, hanem merő jóindulatból kérdeztem. Na, de ennek bizony a végére kell járjunk! Mert amíg ki nem derítjük, hogy mi bajod, addig orvosolni sem tudjuk. – magyarázta Tóbiás nagy csörömpöléssel.

Fejüket összedugva tanakodni kezdtek, keresve a mielőbbi megoldást. Felmerült a napszúrás gyanúja, valamint a nem megfelelő tisztítás is szóba került. Ahogy így morfondíroztak, váratlanul egy kisfiú jelent meg előttük. Az iskolából hazafelé tartva felhörpintette utolsó csepp ásványvizét, és jólnevelt gyermekként nem a földre, hanem a szemétbe kívánta dobni az üres üveget. Már épp Béni felé tartotta , hogy megszabadulhasson tőle, amikor magasba emelve megcsillantak rajta a napocska sugarai. Alfrédot ekkor érte a felismerés. A katasztrófát próbálva megelőzni felkiáltott :

– Állj! Nehogy valami őrültséget csinálj! Hiszen ez egy üveg! Nem Béni fogára való. Ő műanyag flakonokat és fém hulladékot gyűjt! Ki tudja milyen következményekkel járna, ha nem a megfelelő tárolóba kerülne. Nagy valószínűséggel meg is betegedne tőle.

Tóbiás és Béni hirtelen egymásra nézett. Mindkettőjük fejében egy gondolat jelent meg. Talán ugyanez történhetett reggel is? Előfordulhat , hogy Béni pocakja ezért liftezik?

– A barátom reggel óta pocsékul érzi magát. Éktelenül fáj a pocakja. Nem jártál véletlenül erre korábban is? Nem dobtál ma már be egy ehhez hasonló üveget Béni szájába? – tudakolta Tóbiás a rejtély megoldása érdekében. A kisfiú pironkodva szegezte tekintetét a földre, úgy adva választ az ominózus kérdésre.

– Jártam itt. – kezdte a kis legény vontatottan. – És pont egy ugyanilyen üveget már hagytam itt. Azt hiszem rossz helyre dobtam be. – vallotta be elcsukló hangon, majd kisvártatva sírásban tört ki. – Nem volt szándékos! Én nem akartam bajt okozni! Ne haragudjatok rám! – zokogta szívből jövő megbánással.

A három jóbarát, látva a kétségbeesett pityergést megsajnálta a megszeppent gyermeket, majd együttesen vigasztalni próbálták.

– Hát persze! Tudjuk mi, hogy csak véletlenül fordulhatott elő ez a galiba. Mert hát egy ilyen okos kisfiú , mint amilyen te vagy, szándékosan sosem tett volna ilyet. Ez abből is látszik, hogy a számodra már haszontalannak tűnő üveget, nem a semmibe hajítottad el, hanem a szemetesbe dobtad bele. – fejtette ki véleményét Alfréd, jobb kedvre derítve ezzel a fiút.

‐ Szépen kérlek, legközelebb legyél sokkal figyelmesebb! A papírt a kék kukába, a műanyag és fém hulladékot a sárga, míg az üveget a zöld gyűjtő tartályba helyezd. Megtanulva a szelektálás szabályait, válhatsz környezettudatos felnőtté, engem megkímélve a kínzó hasfájástól. – magyarázta Béni a hasára ragasztott matricára mutatva. – Nézd csak! Az olvasni még nem tudó gyermekek számára találták ezt ki, hogy tudják mit hova pakoljanak. Hívd rá fel a barátaid figyelmét is, kérlek! Védjük és őrizzük meg bolygónk tisztaságát együtt, közösen!

A legényke jól szemügyre vette a szemetesre helyezett jelző címkéket, majd így szólt : – Megígérem! – fogadkozott jobb kezét a szívére téve, utána illedelmesen elköszönt. – A viszontlátásra! Legyen csodás napotok!

A színes gyűjtő tartályok fülig vigyorral az arcukon intettek búcsút az egyre távolodó kis tanítványuknak. A tovatűnő látogatót azonban újabb látogató követte.

– Píp ‐ píp! Píp ‐píp! – szólalt meg váratlanul a kukásautó csengőjének hangja. A tőle megszokott komótossággal befarolt a jól megszokott helyére, és már szippantotta is magába a számára oly’ finom falatokat.

 – Pont a legjobbkor! – gondolta Alfréd, Béni és Tóbiás megkönnyebbülve. A kiürítését követően fellélegezhettek, Béni hasfájása is a semmivé lett, így újra jókedvűen kémlelhették a járókelőket.