Bogi és a titkos recept

Bogi és a titkos recept.

Bogi álmos szemekkel és kócos hajjal mászott ki az ágyból kora reggel. Szívesen aludt volna még, mivel álmában csodálatos helyen járt. Gyümölcsöktől roskadozó cseresznyefákat, vattacukor-rózsaszínű virágokat, mesebeli teremtményeket látott álmában. Egy ismerős illat azonban felébresztette. Egy illat, amely egyszerre volt láthatatlan és édes. A vasárnapok és nagymamája tyúkhúslevesének illata. Gyorsan belebújtatta aprócska kis lábait a hófehér papucsokba és settenkedő léptekkel kiosont a konyhába. Kiérve megpillantotta nagyi sudár termetét, ahogy épp a piros pettyes, pöfékelő fazékról leemelte a zománcos fedőt. –Katicabogár! – szólt mézédes hangon nagyi, aki Bogit sosem szólította a keresztnevén, csak akkor, ha rossz fát tett a tűzre. Születése pillanatától Katicabogárnak nevezte. – Épp a legjobbkor, kóstolni kéne a leveskét, kicsi kuktám. – Csalogatta beljebb Bogit és már húzta is elő a piros színű, fából készült kis sámlit, hogy unokája megfelelő magasságból nézhesse az elé táruló látványt. A kislány ámulattal nézte a gyöngyöző levest, számolta a zsírkarikákat és közben nyelt egy nagyot. A gondosan összeválogatott zöldségek sellőkhöz hasonló eleganciával úszkáltak az aranysárga tengerben. Az illatokat magába szippantva türelmetlenül várta, hogy végre belekóstolhasson ebbe a mama alkotta varázslatba. Kicsi szájához emelte a kanalat és úgy szürcsölte a levest, mint valami imádságot. – Na, milyen? – érdeklődött. – Mama, ez mennyei! Belekevertél valami titkos alapanyagot? – kérdezte Bogi mosolyogva. – Bele! – Kicsit közelebb hajolt, és halkan a fülébe súgta: – A szeretetemet! – Végezetül megsimogatta Bogi silány fürtjeit, csókot lehelt a homlokára és az asztalhoz ültetette. –Jó étvágyat, kis Katicabogár! – szólt nagymama.