Bogi és a titkos recept

Bogi és a titkos recept.

Bogi álmos szemekkel és kócos hajjal mászott ki az ágyból kora reggel. Szívesen aludt volna még, mivel alvás közben csodálatos helyen járt. Gyümölcsöktől roskadozó cseresznyefákat, vattacukor-rózsaszínű virágokat, mesebeli teremtményeket látott álmában.

Valami azonban felébresztette. Egy illat, amely egyszerre volt láthatatlan és édes. A vasárnapok és nagymamája tyúkhúslevesének illata. Gyorsan belebújtatta aprócska lábait a hófehér papucsokba, és kiosont a konyhába. Kiérve megpillantotta nagyi törékeny termetét, ahogy épp a fehér, piros pöttyökkel díszített, pöfékelő fazékról leemelte a zománcos fedőt.

– Katicabogár! – szólt mézédes hangon nagyi, aki csak akkor szólította a keresztnevén Bogit, ha a kislány rossz fát tett a tűzre. Születése pillanatától Katicabogárnak nevezte. – Épp a legjobbkor, kóstolni kéne a leveskét, kicsi kuktám – csalogatta beljebb Bogit, és már húzta is elő a piros színű, fából készült kis sámlit, hogy unokája megfelelő magasságból nézhesse az elé táruló látványt. A kislány ámulattal nézte a gyöngyöző levest, számolta a zsírkarikákat, és közben nyelt egy nagyot. A gondosan összeválogatott zöldségek sellőkhöz hasonló eleganciával úszkáltak az aranysárga tengerben. Bogi az illatokat magába szippantva türelmetlenül várta, hogy végre belekóstolhasson ebbe a mama alkotta varázslatba. Kicsi szájához emelte a kanalat, és úgy szürcsölte a levest, mint valami gyógyító eszenciát.

– Na, milyen? – érdeklődött a nagyi.

– Mennyei! Belekevertél valami titkos alapanyagot? – kérdezte Bogi mosolyogva.

– Bele! – A mama kicsit közelebb hajolt, és halkan a fülébe súgta: – A szeretetemet! – Végezetül megsimogatta Bogi rakoncátlan fürtjeit, csókot lehelt a homlokára, és az asztalhoz ültetette. – Jó étvágyat, kis Katicabogár!