Bogi és az izgő-mozgó fogacska

Bogi és az izgő-mozgó fogacska.

Bogi és az izgő – mozgó fogacska

Boginak már napok óta mozgott az első metszőfoga. Nem tudta eldönteni, hogy örüljön e neki, vagy bánkódjon miatta. A vacsorára megkent vajas kenyeret is csak forgatta a szájában, de beleharapni nem mert.

– Katicabogár, mi a baj? Nem ízlik a kenyérke? Pedig még eperlekvárt is tettem rá, tudom, az a kedvenced. – kérdezte nagyi aggódva, látva unokája étvágytalanságát.

– Éhes vagyok, szeretném megenni, de félek, hogy az izgő - mozgó fogacskám beletörik. Nagyi, vissza lehet majd ragasztani, ha kiesik? Fájni fog? – érdeklődött Bogi kíváncsian. Nagyi alig bírta visszatartani a kuncogást, de igyekezett kielégítő választ is adni a kislány kérdésére.

– Vissza ragasztani? Nem lehet. – felelt fejét csóválva. – Ez nem így működik, Katicám. Ha egy fogacska meglazul és végül kiesik, akkor annak végleg búcsút kell inteni. Ne búsulj miatta, majd nő helyette másik. Sokkal szebb és sokkal erősebb, mint az előző. – magyarázta megnyugtatóan. Bogi szeme teljesen kikerekedett a magyarázat hallatán.

– Nahát! Hogy ez mekkora szerencse! Pfuuuu, most aztán megkönnyebbültem , Nagyi. Attól féltem, hogy többé nem fogom tudni megrágni a répát és bizony anélkül hogyan tanulhatnék meg fütyülni? És Dani sem dicsért volna meg többször az oviban. Elárulok neked egy titkot , Nagyi. Mindig azt mondja, hogy bűbájos a mosolyom. – súgta Bogi nagymamája fülébe teljesen elpirulva, szempilláját rebegtetve.

– Ne félj, minden a legnagyobb rendben lesz, megígérem! De most egyél szépen, mert éhes maradsz. – hangzott a vacsora felfalására buzdító bíztatás.

A kisunoka most már bátran harapott a jóízű csemegébe. Az utolsó morzsáig elfogyasztotta a tányér tartalmát és az ujjacskáira ragadt eperlekvárt is lenyalogatta.

– Ez nagyon finom volt – habozott egy pillanatig, aztán folytatta – csak kevés. Kaphatok még? – kérdezte.

– Egy almához mit szólnál? – ajánlotta fel Nagyi repeta képpen.

– Jöhet! – vágta rá Bogi gondolkodás nélkül. Nagyra nyitotta cseresznye-piros szájat és beleharapott a meghámozott gyümölcsbe. Már épp az utolsó harapásnál tartott, amikor a nagy lakmározás közepette kiesett a metszőfogacska.

– Nézd, Nagyi! Nem is fájt! Hogy neked mindig igazad van! – mondta a kislány elismerően.

‐ Milyen sorsot szánsz neki? Megtartod emlékbe? A vánkosod alá is berakhatjuk, ha szeretnéd . Van egy csodálatos teremtmény, a neve Fogtündér. Az éj leple alatt beoson majd a szobádba és a fogadért cserébe meglepetést hagyd neked itt. – sorolta nagymama a kínálkozó lehetőségeket. Bogi ismét alig jutott szóhoz.

‐ Fogtündér?! Róla még nem hallottam! De a meglepetéseket szeretem! Tegyük a párna alá, Nagyi!

Alig hogy befejezte a vacsorát, pizsamába bújt és ugrott is az ágyba, hogy a fogacskát a vánkos alá tegye. Az esti mese és a jó éjt puszi után mély álomba szenderülve várta, hogy megvirradva kincset találva ébredhessen.

Reggel Nagyi settenkedő mozdulatokkal próbált beosonni Bogika szobájába. Igyekezett hangtalanul eljutni az ágyig, de a padlón felejtett játékokra lépve hangosan felszisszent. Az eddig békésen alvó unoka mozgolódni kezdett, jólesően nyújtózott egy nagyot, majd hirtelen mozdulattal benyúlt a vánkos alá. Túláradó örömmel vette tudomásul, hogy a tejfogacska eltűnt, helyébe pénzérme és egy vadonatúj fogkefe került.

– Nagyi, Nagyi! - ujjongott hangosan. – Itt járt a Fogtündér. Elvitte a kiesett fogamat és fizetséget is hagyott itt helyette.

‐ Én megmondtam, Katicabogár! – kacsintott nagymama csibészes mosollyal unokájára és elégedetten nyugtázta, hogy a küldetés sikerült. Bogi pedig már félelem nélkül, izgatottam matatott ismét a szájában egy következő izgő- mozgó fogacska után.